Den 12. mann - The 12th Man

Az 1943-as Martin Red Hadművelet a II. Világháború mindmáig legtöbbet emlegetett akciója a Skandináv – félszigeten - legfőképp Norvégiában.

A Brit Hadsereg 12 norvég ellenállót küld az anyaországba, hogy náci katonai reptereket szabotáljanak – értsd jól: a rájuk bízott robbanótöltetek hathatós segedelmével minden lehetséges náci objektumot a földdel tegyenek egyenlővé.

Az SS-nek viszont a hátán is szeme van – vagyis mindenütt vannak, voltak besúgói – így a britek 12 fős, speciálisan kiképzett katonákból álló brigádja hamar lelepleződik.

Jan Baalsrudnak, a 12. embernek azonban csodával határos módon mégis sikerül meglógnia a nácik elől. És kezdetét veszi a hóban, fagyban zajló, fjordokon, hegyvonulatokon átívelő hajsza, macska-egér játék.

A később aztán – 1947-ben – háborús bűntettei miatt kivégzett Kurt Stage sturmbannführer – vezérőrnagy – ugyanis mindenre kiterjedő hajtóvadászatot indít a szabotőr után.

Már a film elején egyértelműsíti a narráció: olyan események, olyan jelenetsorok következnek majd, amelyek olykor szembe mennek a realitással. Ellenben: minden egyes történés igaz!

 A norvég nemzeti hős, Jan Baalsrud kálváriája egészen elképesztő történet. Embert próbáló menet, még a néző számára is. Ehhez képest DiCaprio hegyi-melója kismiska, még a medvetámadás, meg az összes többi döbbenetes esemény dacára is.

Baalsrud állítólag rendkívül szerény ember volt, s egészen 1988-as haláláig hangoztatta, hogy a 3 hónapon át tartó menetelés a hegyekben, s az, hogy végül számos nehézség árán elérte a szabadságot jelentő Svédországot, nem az ő, hanem a norvég nép összefogásának, és az őt segítő honfitársainak az érdeme.

Noha Baalsrud személyiségét annyira nem ismerjük meg a bő 2 órás film során, a gyötrelmeit annál inkább, hála Harald Zwart nem hibátlan, de vitathatatlanul hatásos, székbe szegező mozijának/rendezésének.  

Ha van az emberi kínoknak mindenre kiterjedő tárháza, no azt Baalsrud mind végig zongorázta eme keserves negyed év alatt.

Zwart nem igazán érdeklődik a figurái lelke iránt, viszont alapos munkát végez, mint túravezető: pokoli kirándulás ez, egyenest a legmélyebb bugyrokba. Minden szépelgést és pátoszt nélkülözve.

Thomas Gullestad játéka az első fél órában még annyira nem ragad magával, de ahogy halad előre a történet, és érik be a sztori, úgy válik egyre szimpatikusabbá az eszköztelen színészi munka.

Jonathan Rhys Meyers hidegrázósan jó, de valahogy az az érzésem, hogy az ő karakterében is több volt, s Zwart színészvezetésben annyira nem jeleskedik. Sokkal magabiztosabb a hangulatteremtésben és a feszültségkeltésben! 

És ha már itt tartunk, muszáj megemlítenünk a tájábrázolást, az operatőri munkát, ami – szerény véleményem szerint – ha nem is veri egyértelműen kenterbe a már emlegetett Inárritu mozit, de lazán hozza azt a szintet. Sőt, számomra valahogy tetszetősebb is ez a látvány. Lehetséges, hogy a norvég fjordok mutatósabbak, de akkor is! Valami elképesztő elemi erő árad a képkockákból. Zseniális a fényképezés!

A fene gondolta volna, hogy az utóbbi évek egyik legkompaktabb háborús drámája pont Norvégiából érkezik, s hogy az eddig jobbára iparos filmkészítőként számon tartott Harald Zwart (Öcsikém; A karate kölyök; A rózsaszín párduc 2.) egy ilyen kiegyensúlyozott filmmel adózik Jan Baalsrud emlékének.

Ha kedveled a második világháborús filmeket, akkor kötelező, ha pedig bírtad A visszatérőt, akkor egyenesen kihagyhatatlan! 

80%

https://www.imdb.com/title/tt3300980/

Trezor

Ki gondolta volna, hogy a páratlan tehetségű forgatókönyvíró Köbli Norbert (Félvilág; Örök tél; A vizsga; A berni követ) következő munkája egy trezor-feltörős heist-színezetű politikai thriller lesz? S hogy Köbli ebből a szokatlan alapállásból is kvázi győztesként kerül majd ki?

Köbli dramaturgiájában nem a „feltörés” metódusa kerül a fókuszba, hanem az azt követő történések. Hogy Beck János mit talál odabent, s hogy amit talál, az kinek, mi módon fogja megváltoztatni az életét – borsot törni az orra alá, vagy megkönnyíteni a további sorsát.

A trezor titkokat rejt, olyasféle titkokat, amelyeket legfőképp az ávós Honti Kálmán szeretne – szó szerint – semmissé tenni és a szőnyeg alá söpörni. Ezért hozatja ki a börtönből régi „ismerősét”, a lakatos Beck-et, hogy az szakértelmével közben járjon, s idő előtt kinyissa a kinyithatatlannak tűnő trezort, mely olyan aktákat rejt, amelyek negatív módon befolyásolhatják Honti reputációját.

Csak hogy odakint tombolnak az ’56-os indulatok, s valami egészen grandiózus esemény van kibontakozóban, amelyről a börtönben hűsölő Beck János vajmi keveset tud. S ami nem csupán számára helyezi egészen új megvilágításba a trezor körüli balhét.

Bennünk volt a félsz, még úgy is, hogy tudjuk: Anger Zsolt nagyszerű színész... De olyan elementáris erővel vált az utóbbi pár év során az ország „Endrebájává”, hogy tartottunk tőle, a koholt vádak alapján börtönbe juttatott kisember szerepe kevésbé fog neki jól állni. Nos, örömünkre, tévedtünk! Anger kiváló, „Endrebá” a fasorban sincs, helyette viszont vannak színészi sziporkák, őszinte gesztusok és természetes, emberi megnyilvánulások.

Köbli sztorija izgalmas és feszes, az esetenkénti didaktikussága azonban picit zavaró. Ugyan a film nem papol, és nem bosszantóan szájbarágós, de sajnos elnagyoltan vizsgálja a témát, felülről tekint az ’56-os eseményekre, némileg felszínesen.

Bergendy Péter (Állítsátok meg Terézanyut!; A vizsga) rendezése ellenben pontos! S ugyan tévéfilmmel van dolgunk, ez egyáltalán nem látszik a külcsínen. 

Köblitől ez a könyv most talán nem olyan erős, mint a korábbiak, de így is egy izgalmas felütésű, megjegyzős alkotás a Trezor!

70%

https://www.imdb.com/title/tt8908006/

A védelmező 2. - The Equalizer 2

Liam Neeson mozgalmat indított, s a sikerén felbuzdulva most az összes valamirevaló 50-es Hollywood-i aktor akciósztár szeretne lenne. Titkon legalábbis biztosan…

Az Elrabolva – recept végső soron működik, hisz egészen meglepő és meghökkentő – mondjuk ki: baromi szórakoztató – egy közel nagypapa korú gyilkológép, aki mértani precizitással dolgozik: inat vág, kezet tör, oda lő folyton, ahová kell és mindig a gonoszok előtt jár minimum egy lépéssel.  

Van ennek az egésznek egyfajta jóleső bája. Persze csak akkor, ha a színvonal elfogadható. (Van ugye számtalan ellenpélda is…) A nívót A védelmező 2 pedig nagyjából abszolválja. Nem olyan átütő energiákkal, nem olyan magabiztosan, mint az első Elrabolva mozi, de a mezőnyben kielégítően teljesít.  

És azt is muszáj megemlítenünk, hogy Denzel Washington az egyetlen a sok próbálkozó közül, aki Neesonhoz hasonlóan szintén franchise-ban tud gondolkodni, s immáron másodszor ölti magára az egykori titkosügynök, Robert McCall gúnyáját.

Mert ami miatt A védelmező képes többet nyújtani a hasonló alapkoncepcióra épülő alkotásoknál, az egyértelműen az Oscar-díjas Denzel Washington karizmája. Aki egy papírmasé figurába is képes életet lehelni. S képes egy ilyen szedett-vedett forgatókönyvből, kicsit szétesős sztoriból is nézhető mozit varázsolni.

A védelmező második része is, csak úgy, mint az első, egy A-kategóriás köntösbe bújtatott B-film.

Azzal együtt, hogy Fuqua jóval szórakoztatóbban referál most, mint 4 éve, a szkript megint kissé kidolgozatlan, a film pedig nem tud túllépni a saját árnyékán. Többet ígér, mint amit ad. 

Pátoszban most sincs hiány, és a didaktikus okosságok is ugyanúgy megvannak, mint a 4 esztendővel ezelőtt forgatott első részben. McCall Proust-ot olvas, „védelmezi” a gyengét, igazságot szolgáltat, bölcselkedik. Kicsit szájbarágósan. De Washingtonnak hála, legalább mindezt kellő eleganciával teszi.

A film főhőse tulajdonképpen nem is hús-vér ember. Fuqua túllép az „50-es akcióhős figurán”, s kvázi szuperhősi magaslatokba emeli karakterét.

Ami, tekintve a cselekményt, s a történéseket, valójában nem is rossz döntés. Egyfajta alternatív szuperhős moziként ugyanis kifejezetten fogyasztható és működőképes A védelmező 2!

65%

https://www.imdb.com/title/tt3766354/

Kutyák szigete - Isle of Dogs

Wes Anderson szívhez szóló ódája domesztikált kedvenceinkhez, négylábú társainkhoz, a kutyákhoz.

A rendező – rá jellemző módon – saját stílusban, sajátos narratívával mesél. Ismét kicsit groteszk, kicsit – nagyon (!) - vicces, de legfőképp rendkívül „wes andersonos”.

A direktor filmjei igen-igen megosztóak – ha ismered a munkásságát, akkor tudod, miről beszélek. Ugyanakkor, ha már itt tartunk, muszáj megjegyeznem: az Isle of Dogs a texasi rendező eddigi legfogyaszthatóbb, legnézőbarátabb mozija. És ez esetünkben egyáltalán nem negatívum, sőt!

Letisztult, szép, sajátos hangvételű mese A kutyák szigete. Melynek képi világa, és különleges báb-animációja már önmagában figyelmet érdemel. Anderson azonban ismét tanúbizonyságot tesz arról, hogy a kortárs film egyik legizgalmasabb történetmesélője.

A kutyákat nem antropomorfizálja. Mi több, kifordítja magából a Disney-re, Pixar-ra és a vezető animációs stúdiókra jellemző kifejezésmódot. Már a film elején egyértelműsíti: „az emberek saját nyelvükön szólalnak meg, csak az ugatásokat szinkronizáltuk”.

Ez a rendkívül ötletes dramaturgiai csavar kellően meghatározza és megalapozza a film hangulatát. S akkor még nem beszéltünk a kiváló karakterekről és Anderson intelligens humoráról, ami szintén végigkíséri a művet, s mindig képes meglepő, emlékezetes pillanatokkal szolgálni.

Azt is mondhatnánk, hogy A kutyák szigete egyfajta ötlet-parádé, konstans sziporka, és akkor nem is állnánk távol az igazságtól.

A japán kultúra sztoriba ékelése – a csodás haikuk, az ilyen-olyan utalások, szemléletes metaforák -, a japán közeg, illetve a japán filmes elemek még inkább különlegessé teszik ezt a szívet melengető, egyszerűen nagyszerű történetet.

Az év egyik legcsodásabb filmje! 

   

90%

https://www.imdb.com/title/tt5104604/ 

Hurrikán meló - The Hurricane Heist

A katasztrófafilm és az akció műfaj házasítása egyébiránt nem ördögtől való ötlet. Más kérdés, hogy a kivitelezés esetünkben hagy némi kívánni valót maga után.

Pedig annyira király lett volna, ha egy jó kis szórakoztató trash sül ki a dologból. A Hurrikán meló minden egyes dialógusából, jelenetsorából és történéséből azonban csak úgy süt az ostobaság, és a mindent – hurrikánként – elsöprő b-filmes (bocs, zs-filmes) jelleg.

A 45 misis büdzsé, és a szebb napokat látott Rob Cohen sem volt elég ahhoz, hogy az egészből egy jóravaló, élvezhető butaság kerekedjen.

A szereplők jelentéktelenek, a karakterek szürkék, a párbeszédek irtó gagyik, ahogy maga a film történetét beindító rabló-pandúros szál is abszolút bagatell.

22 év telt el Jan de Bont Twisterje óta, de azóta sem sikerült olyan klassz vihart, olyan elképesztő tornádókat a vászonra álmodnia Hollywood látványfelelős iparosainak.

A Hurrikán meló szinte mindenben alulmarad elődeihez képest. Heist filmes törekvései megbuknak, a CGI katasztrófafilmhez képest – meg egyébként minden viszonylatban – megmosolyogtató, akciófilmként pedig szintén nem funkcionál a sztori, hisz minden „fordulata” jó előre megjósolható, nem beszélve arról, hogy az akciójelenetei mennyire fapadosak.

Super Tv2, késő esti műsorsáv, bealvós akció-rettenet.

35%

https://www.imdb.com/title/tt5360952/ 

A hihetetlen család 2. - Incredibles 2

14 évnek kellett eltelnie, de végre újra itt vannak Irdatlanék, s az ő hihetetlen, de nagyon is emberi kalandjaik! A kétszeres Oscar-díjas animációs filmrendező Brad Bird, aki időközben azért élőszereplős filmekkel is kacérkodott (lásd: Holnapolisz, Mission: Impossible – Fantom protokoll), visszatért az origóhoz, a karrierjét beindító, 2005-ben óriásit dobbantó családi mozihoz, az Incredibles szuperképességekkel megáldott famíliájához!

Többször felröppent már a hír, hogy jön a folytatás, de a Pixar csak most, 2018-ban adott zöld utat a második etapnak.

A kivárós taktika mindenképp jól sült el - melynek eredményeképpen méltó „utód” született!   

Ismét agyas, szerteágazó a sztori. S ami a film legfőbb erénye: kortól, nemtől függetlenül fogyasztható! Birdék olyan akciójeleneteket komponáltak újfent, amelyek egy keménykötésű zsánerfilmnek is a dicséretére válnak. S miközben pörög a cselekmény, és zakatol a történet, klassz, találó gegeket kapunk, vicces, ironikus fricskákat.

Ott folyatódik minden, ahol az első rész abbamaradt.

Brad Bird mindent megtett azért, hogy a filmje több szinten is működjön. Így már eleve a felütés nagyon izgalmas: a szuperhős család saját identitásával kénytelen megküzdeni. A szuperhős-lét ugyanis korántsem olyan egyszerű és zökkenőmentes, mint azt a földi halandó gondolná. Pláne, ha sem a közvélemény sem a politika nem áll a szuperképességekkel megáldott világmegmentők mellé. 

Egy milliárdos testvérpár azonban felkarolja az ügyet, s szeretné kiküszöbölni a szuperhősök megítélésén esett csorbát. A választásuk viszont nem a családfőre, Mr. Irdatlanra, hanem a feleségre, Nyúlánykára esik, így elsőként őt bízzák meg a különféle kisebb-nagyobb szuperhősi feladatok, küldetések elvégzésével. A férj tehát parkolópályára kerül, otthon vigyáz a gyerekekre, mos, főz, takarít. Aktuális kortünet! Bird pedig nagyszerű érzékkel mutat rá eme társadalmi, szociológiai jelenségre úgy, hogy közben nem felejt el vicces jeleneteket sem kreálni az adott helyzetből! A nagy melák Mr. Irdatlan karaktere ebben ugye kiváló partner! Így válik hát a világot megmentő szuperhős a család igazi hősévé! Ami, látva az adódó nehézségeket – a hétköznapok nehézségeit! -, legalább olyan nehéz feladat, mint gazfickókat, szuperellenségeket üldözni nap mint nap.

Találékonyan lett tehát tovább gondolva a Parr család története! Azzal együtt, hogy a második rész azért már nem hordozza magában azt a frissességet és újszerűséget, amit az első! S talán nem is olyan frappáns és csavaros. No de mindezt balgaság lenne az új epizód szemére vetni!

Hisz A hihetetlen család 2. még így is az év egyik legjobb, legszórakoztatóbb animációs filmje, mi több: a 2018-as esztendő egyik legtutibb akciófilmje is egyben!

80%

https://www.imdb.com/title/tt3606756/ 

Újraindítás - Upgrade

Az év egyik legkellemesebb meglepetése Ausztráliából érkezik!

Leigh Whannell színészként és forgatókönyvíróként régóta aktív. Az ő nevéhez fűződik pl. a Fűrész első három epizódjának szkriptje, és még megannyi – többségében jelentéktelen - horror – thriller sztori. Rendezőként 2015-ben debütált, az Insidious kissé harmatos harmadik epizódjával.

Második szerzői mozijával azonban új terepre merészkedett, s annyira jól sikerült a „merészkedés”, hogy nyugodt szívvel kijelenthetjük: minden hibája ellenére az Upgrade az elmúlt néhány év egyik legötletesebb, legelőremutatóbb sci-fije. 

Whannell horror-múltja természetesen visszaköszön. Amelynek eredményeként a film egyrészt elég sajátos hangulattal bír, másrészt igen-igen kendőzetlen és nyers. Az Upgrade brutális jeleneteihez azonban minden esetben párosul egy jó nagy adag irónia és humor. Az erőszak pedig nem öncélúan jelenik meg. Az ember és a gép közti eltérő kontúrokat hivatott vázolni, megrajzolni.   

A történetet nem áll szándékunkban vesézgetni, legyen annyi elég, hogy egy jövőben játszódó bosszú sztorival van dolgunk, amelyben a főhős, némi kis közjáték után, nekiindul felesége gyilkosainak, s fényt derít az igazságra.

Mindeközben Whannell – sokat tapasztalt forgatókönyvíróként – több ízben kicselezi a megszokott dramaturgiát, s olyan irányba viszi a cselekményt, ami kellően progresszív és sajátos, és amivel végül magát az alzsánert – „bosszúfilm” – is elegánsan a visszájára fordítja.

Hisz mindaddig egy szórakoztató, jó tempójú – de kicsit azért b-ligás - alkotást nézünk. Az viszont, amit Whannell az utolsó pillanatokban művel ezzel az ártalmatlannak tűnő alapanyaggal egészen bravúros, de minimum figyelemreméltó filmes trüváj!

A Blumhouse Production ismét jól sáfárkodott. Kevés pénzből így kell ügyes, látványos, furfangos mozit csinálni! S bár nagyjából mindvégig sejteni lehet, hogy mire megy ki a játék, ki lesz a hunyó, s kinek a lelkén szárad a feleség halála, Whannell bámulatos találékonysággal teljesíti túl az elvárásokat. Így az Upgrade tényleg igazi meglepetés filmmé avanzsál. És legfőképp: maradandó élménnyé, egy olyan sajátos hangvételű mozivá, amire jó darabig emlékezni fogunk!

Ha van olyan, hogy „tökéletes b-film”, akkor az Upgrade az!

80%

https://www.imdb.com/title/tt6499752/   

A Pentagon titkai - The Post

Talán a Spotlight bő két évvel ezelőtti Oscar - sikerén felbuzdulva fordult ismét az oknyomozós újságírós sztorik felé az amerikai filmesek figyelme…

Az elnök emberei óta azonban iszonyúan magas a léc, de a már említett, újabb generációs Spotlight is rendkívül komoly, érett mozi.

Steven Spielberg jó értelembe vett Hollywood-i iparossá vált az elmúlt évek során. Semmi degradáló nincs ebben, hisz a mester még most is teljesen okés mozikat szállít, és még mindig képes megvillantani a zsenijét is egy-egy jelenet erejéig. Csak formabontó, katartikus alkotásokra nem számíthatunk már tőle. Nincs ezzel semmi baj, hisz a kult-direktor már bőven túl van a nagy pillanatain, a nagy filmjein, s ebben az életszakaszban, túl a hetedik x-en már a merengős szentimentalizmus, a picit dekoncentrált, ráérős történetmesélés is bocsánatos bűn.

Nem hinnénk, hogy A Pentagon titkaival Spielberg célzottan Oscar-os babérokra tört (bár két jelölésre még így is futotta neki), ugyanis az ominózus „díjvadász” attitűd ezúttal hiányzik. Lehetséges, hogy a már említett okok miatt, de olyan ez a mozi, mintha Spielberg csupán a kedvenc színészei társaságában szerette volna múlatni az időt. Tom Hanks ugye már egyfajta kabala-művész a rendező számára – főként az utóbbi időben -, Meryl Streepről pedig mindig úgy nyilatkozott, hogy a kedvenc színésznője, akivel még sosem volt alkalma együtt dolgozni. Hát tessék!

A téma dacára elég komótos – mondhatni öreges – a tempó. Mindenki takaréklángon ég. Nem csupán Spielberg, Hanks és Meryl Streep is. Azzal együtt, hogy ezek a hatalmas művészek még így is ámulatba ejtők. Már a puszta jelenlétük miatt is.

A Pentagon titkai erős mozi – a képi világát, a formáit, a körvonalait illetően, de belbecs tekintetében ez már korántsem jelenthető ki róla.

A New York Times, majd a Washington Post munkatársai – ez utóbbira utal a cím – a ’70-es évek Amerikájának egyik legnagyobb politikai botrányát/összeesküvését göngyölítették fel. Ez a nagy volumenű, grandiózus ügy - újságírói zsargonnal élve: "sztori" - ennél sokkal erőteljesebb tálalást, sokkal több koncentrációt igényelt volna.

Főként Spielberg-i mércével mérve…

65%

https://www.imdb.com/title/tt6294822/ 

Sötét elmék - The Darkest Minds

Hollywood még mindig hisz a young-adult mozikban. (?) No annyira azért már nem, hisz a gyártó 20th Century Fox csupán kicsit több mint 30 millió dollárt volt hajlandó áldozni a Sötét elmékre, amely kinti mércével mérve, s a cég erős rentabilitásához viszonyítva is igen szerény büdzsé.

Nos, a helyzet az, hogy mindez meg is látszik a filmen. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy a gyatra külcsín, és a béna CGI mellett maga a történet sem működik. Az alap természetesen ismét egy kinti young-adult könyvsiker volt, és még azt is el tudjuk képzelni, hogy ez a szedett-vedett történet olvasva sokkal hangulatosabb, mint a vásznon. De az van, hogy összességében még annyi ötlet sem szorult ebbe a sztoriba, mint a legutolsó, bénázós Maze Runner etapba.

Szóval tök fantáziátlan az egész, ráadásul nagyjából ugyanezt a sémát már láttuk sokkal jobban, sokkal erőteljesebben elővezetve. Emlékezzünk csak a 2016-os, bátor és bevállalós Kiéhezettekre, mely szerintünk mind a mai napig a young-adult disztópiák legjobbika.

A Sötét elmék nem tud mit kezdeni a drámai elemekkel, az akciókat kilúgozott formában prezentálja, feszültséget nyomokban sem tartalmaz, és az erőltetett romantikus szál is abszolút melléfogásnak bizonyul – két totálisan össze nem illő gyerekszereplő szerelmét erőlteti a film bő egy órán keresztül. 

Úgy fest, hogy a young-adult alzsáner végérvényesen kiüresedett ezzel a legújabb „fejezettel”. A Sötét elmék pedig azt is bizonyítja, hogy már érdeklődés sem igazán mutatkozik az ilyen jellegű filmek iránt, hisz a projekt orbitális anyagi bukta világszerte. Még a csekély ráfordított összeget sem tudta visszatermelni…

35%

https://www.imdb.com/title/tt4073790/