Rossz versek

Reisz Gábor a kultikus VAN után még személyesebbre vette a figurát: a Rossz versekkel kibeszéli magából az összes gyerekkori/tinédzserkori traumáját. Ráadásul a filmnek nem csak rendezője és forgatókönyvírója, hanem főszereplője is!

Különös felépítésű felnőttéválós sztori a Rossz versek, amelyben Reisz lazán egymásba csúsztatja a különböző idősíkokat, ha úgy véli, hogy azt az adott jelenet megkívánja. Ebből a mutatványból olykor egészen szürreális, és ötletes szcénák kerekednek. 

A rendező láthatóan csordultig van frappánsabbnál frappánsabb ötletekkel, amelyek vizualitás szempontjából is érdekesek és kifejezőek. Ezekben a pillanatokban úgy van benne a „sírva vigadós” magyar „tradíció”, illetve magatartás, hogy végre kicsit sem érezzük cikinek azt, sőt, Reisz önelemző iróniája feloldja az évtizedek óta ránk nehezedő jellegzetes nemzeti szorongást.

Ugyanakkor az ötlet-halmozás, a számos vizuális tréfa és fricska egy idő után picit sűrűvé – fárasztóvá (?) - teszik a filmet.

Amit mi személy szerint a VAN-ban sem kedveltünk annyira, a számunkra kissé mesterkéltnek, artisztikusnak ható attitűdöt, azt a rendező tovább örökítette a Rossz versekbe is.

Kétségtelen azonban: Reisz Gábor egy generáció hangja! A kiábrándult, feszt kilátástalansággal birkózó, „jövőtlen”, permanensen bizonytalan, az individuális – és tulajdonképpen mindennemű - válságban szenvedő 30-asoké. Akik épp úgy küzdenek a szociális szerepvállalással – a felnőtté válással -, mint a tizenévesek, csak ezt a „felnőttebb” generációt még az idő is sürgeti, a szociális elvárások: biztos párkapcsolat, feleség, férj, gyerek, jól fizető, biztos állás, stb., stb.

Mindezt Reisz szerzői mozija remekül összegzi, érzékenyen, kritikusan, kendőzetlenül – ráadásul igen-igen szórakoztatóan!

Ha szeretted a VAN-t, jó eséllyel a Rossz verseket is szeretni fogod, sőt, talán még jobban is!

75%

https://www.imdb.com/title/tt6755366/ 

Mami - Ma

Hogy Octavia Spencer kihívást érzett a szerepben, tiszta sor. Hogy a Blumhouse biztosra vette, hogy a Mami óriási pénzügyi siker lesz, az is tiszta sor. 

Vélhetően a filmre fordított büdzsé (5 millió dollár mindösszesen) tetemes része Spencer gázsijára ment, a maradék összegből pedig igyekeztek a srácok valami rendhagyót összehozni, egy olyan koncepciót kidolgozni, ami elbírja az alacsony költségvetést.

A Mami viszont társadalomkritikának (mert mint minden valamire való horrornak, vannak ilyen irányú törekvései) rém gyenge, drámának komolytalan, pszichológiai tanulmánynak túlságosan elnagyolt és felszínes, horrornak pedig nem elég vérfagyasztó.

Tate Taylor színész-direktor rendezői pályája valahol 2016 környékén, A lány a vonaton c. krimi-adaptációval siklott ki. Pedig Taylor karrierje ígéretesen indult: mind a James Brown biopic (Get On Up), mind pedig a többszörösen Oscar-nominált - és egy díjat végül bezsebelő - A segítség is kiváló filmek voltak.

Miután azonban Taylor a zordabb műfajok irányába mozdult, egyre bizonytalanabbá kezdtek válni a rendezései. A lány a vonaton is rendkívül kaotikus volt, a Mami viszont még elődjénél is zavarodottabb és összefüggéstelenebb.

Kezdjük ott, hogy Scotty Landes szkriptje egész egyszerűen rossz. Rossz a koncepció! Taylor láthatóan mindent megtesz a siker érdekében, törekvései azonban hiábavalóak. Sőt, csak még zavarosabbá válik az összkép a sok-sok, innen-onnan beemelt alkotóelemnek köszönhetően.

Előképként ott lebeghetett Taylor szeme előtt Rob Reiner Tortúrája, vagy a másik King-klasszikus, a Carrie, de nyilván nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom: a Mami az iménti horror alapvetések nyomába sem ér!

A Mami nyomasztó film! Nyomasztóan rossz!

35%

https://www.imdb.com/title/tt7958736/    

Családi bunyó - Fighting with My Family

Lehet-e Aronofsky kíméletlen Pankrátora után újat mondani/mutatni a wrestler-topikban? A válasz igen! Stephen Merchant szívvel-lélekkel teli első filmje a Norwich-i pankrátor famíliáról bizonyítja, hogy van új a Nap alatt! Az írtó béna és félrevezető magyar cím ellenére a Családi bunyó tetszetős családi mozi, melyet témája és „brittsége” tesz igazán emlékezetessé!

A Hivatal (The Office) társírója S. Merchant jó receptorokkal érzett rá a Knight család viszontagságaiban rejlő lehetőségekre. A família legifjabb hölgy tagjának történetében ugyanis van annyi eredetiség és érdekesség, hogy megérdemeljen egy 90 perces játékfilmet.

Paige karaktere és mesébe illő igaz története valóban izgi, ezt a sztoriból korábban készült dokumentumfilm is maximálisan alátámasztja.

A lényeg: Knighték élnek-halnak a pankrációért, az angliai Norwichben ők számítanak a wrestling helytartóinak. Kisebb-nagyobb pankrátor-esteket tartanak, kitartóan edzenek, s arról álmodoznak, hogy egyszer a sport mekkájában, az amerikai WWE-ben űzhetik az ipart.

A lehetőség aztán meg is adatik, de nem mindnyájuknak: a legfiatalabb Knight, a Paige művésznévre hallgató hugica az, akit a sport kufár kiválaszt a WWE-ben való szereplésre. Az út rögös, Paige-re számtalan nehézség vár a napos Miami-ban. Kívülállóként, jöttmentként kezelik, sorban kapja a szó szoros, és átvitt értelmében is a pofonokat, hogy aztán pont az outsiderségéből merítsen erőt, és elérje az álmait.

Totál kiszámítható dramaturgia, klasszikus történetív, Merchantnak azonban sikerült ízlésesen csomagolnia a sztorit. S noha sok esetben penge élen táncol a film – a drámázás pl. nem annyira megy neki, sokkal jobban teljesít amikor viccelni, vagy épp pofátlankodni kell -, a direktor mindig jó érzékkel kompenzál, nem hagyja, hogy negédessé váljon a történet.

És hiába Dwayne Johnson produceri munkája - és egyébként ötletes szerepeltetése -, hiába az amcsi közeg, a tetten érhető Hollywood-i hatások, és hiába Vince Vaughn, a legklasszabb az, hogy a Fighting with my family mindvégig megmarad európai mozinak!  

Nick Frost-al, Jack Lowdennel és legfőképp a kiváló Florence Pugh-al az élen!

Kedves kis családi film ez, nagyon kedves!

70%

https://www.imdb.com/title/tt6513120/

Sarkvidék - Arctic

A Youtuberként elhíresült brazil Joe Penna a kortárs filmművészet egyik legsokoldalúbb alakját, a dán Mads Mikkelsent nyerte meg első egész estés mozijának főszerepére.

Mondhatnánk, hogy ez volt a játékfilmek terén még zöldfülűnek számító Penna nagy szerencséje, de a helyzet az, hogy az Arctic jó film! Nem kimagaslóan jó, nem gazdagítja formabontó újdonságokkal a túlélőfilm-zsánert, de ahhoz mérten, hogy debüt-meló, meglepően tudatos és kiegyensúlyozott.

Az Arctic a Robert Redford - féle Minden odavan párjaként is definiálható, hisz Joe Penna is – akár J. C. Chandor - az ember, az egyén viszontagságaira, drámájára helyezi a hangsúlyt, s egy tulajdonképpeni kamaradarabot instruál. Amely mentes a CGI-orgiától, mentes a látványelemektől és az akciótól.

S noha a Mikkelsen által játszott karakter a felvezetés után egy partnert is kap, azaz Redforddal ellentétben nem egyedül vívja az elemekkel folytatott küzdelmét, a duóvá való kiegészülés csak még komplikáltabbá teszi a helyzetét.

Nagy kár, hogy a film második felében, illetve a fináléban a rendező a túlélő mozik kiszámítható fordulatait, komponenseit (is) alkalmazza. Biztosak vagyunk benne, hogy ezek nélkül is működött volna a történet. Sőt, ha a befejezés bátrabb és határozottabb, most egy igazán különleges zsánerfilmet ünnepelhetnénk az Arctic személyében.

Ami azért így is tartogat egy rakás szívbemarkoló és erős pillanatot. És mivel egy one man show-ról beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül Mads Mikkelsen erőtől duzzadó, zseniális játéka mellett sem.

Nyilván egy ilyen jellegű mozi nagyban épít a fő karakterére, Mikkelsen pedig az a fazon, akire bőven lehet építeni. Sőt, a dán színművész még annál is többet teljesít, mint ami elvárható lett volna tőle.

Egyértelműen a színészi teljesítmény miatt válik maradandó élménnyé az Arctic, s ennek köszönhetően nézzük el Joe Penna esetenkénti csetlését-botlását, és bátortalanságát.

Ja, és fáztunk, baromira fáztunk. Ez azért jelent valamit, nem?

75%

https://www.imdb.com/title/tt6820256/ 

A magas fűben - In The Tall Grass

A Bilincsben majd az 1922 c. filmekkel a Netflix bebizonyította - számtalan félresikerült próbálkozás és kudarcba fulladt kísérlet után -, hogy mégis lehet valamirevaló Stephen King filmadaptációt készíteni.

Ezúttal a Kocka tapasztalt rendezője, Vincenzo Natali szaladt neki egy újabb SK-mozinak, amelynek alapanyagát egyébként a horror-mester fiával, Joe Hillel közösen írta.

Ismét egy rövid lélegzetvételű King-művet szemelt ki magának a Netflix, Natali személyében pedig egy karakteres karmestert is sikerült szerződtetniük a projekthez.

Az In the tall grass ráadásul ígéretesen nyit, a film első 20-30 percében benne van az az összehasonlíthatatlan hangulat és esszencia, ami csakis Stephen King történeteire jellemző.

Egy férfi és egy nő (mint azt később megtudjuk: testvérpárról van szó) a hosszú, San Diego-ba tartó több ezer km-es utazás során kényszerpihenőt tart valahol az isten háta mögött. Becky állapotos, így kénytelen kelletlen egy hatalmas mező mellett állnak meg, ahol a fiatal nő a rapid rosszullétet követően vissza tudja öklendezni az aznapi reggelit.

Mielőtt azonban Cal és Becky tovább állna, egy kisgyerek segélykiáltására lesznek figyelmesek. A hang a „magas fűből” érkezik. A testvérpár nem teketóriázik, rögvest a kölyök segítségére sietnek, s a „rengetegbe” vetik magukat, nem sejtve, hogy valamiféle földön túli területre tévedtek, ahol hamarosan életük eddigi legbizarrabb, legveszedelmesebb élményében lesz részük.

A látvány és az operatőri munka szenzációs, a gond a színészvezetéssel, és a szkripttel van. Ez pedig elég ahhoz, hogy összességében egy b-kategóriás horror-katyvasszá degradálódjon a reménytelin és izgalmasan induló sztori.

Sajnos alig tudunk meg valamit a szereplőkről, amit meg megtudunk, az közel nem olyan érdekes, hogy igazán izgulni tudjunk értük. Bár Patrick Wilson kitűnően hozza a megtébolyodott gonoszt, valójában az ő karaktere is súlytalan. 

Kár, hogy szinte alig-alig kapunk kézzelfogható magyarázatot a történésekre. Kár, hogy mindvégig jótékony homály fedi az eseményeket. Nem kedveljük, ha mindent a szánkba rágnak, de Natali narratívája és történetvezetése finoman szólva is zavaros.

Így A magas fűben egy szemrevaló vizualitással megtámogatott – s e tekintetben vitathatatlanul emlékezetes – blődliként vonul be a Stephen King filmadaptációk jegyzékébe.

Erre mondják a szakírók, hogy „kihagyott ziccer”.

45%

https://www.imdb.com/title/tt4687108/ 

Gumiláb - Footloose

Kenny Loggins címadója, Bonnie Tyler ikonikus slágere (a Holding out for a hero), egy totál okés, szerethető sztori és Kevin Bacon kisfiús tinédzser sármja.

A Footloose a zenés-táncos filmek egyik alapvetése. Nem tökéletes, de nagyon emlékezetes. Hála a kiváló szereplőgárdának, és a már említett Golden Globe – és Oscar-nominált muzsikáknak.

TUDTAD?  

A fiatal, tehetséges Kevin Baconre az Étkezde c. Oscar-jelölt Barry Levinson-mozi miatt figyelt fel Herbert Ross rendező.

Kevin Bacon egy 2013-as Howard Stern-interjúban bevallotta: manapság már falra mászik, ha felcsendül a film Golden Globe-ra és Oscar-ra jelölt betétdala, a Footloose. A beszélgetés során azt is elmondta, hogy sokan a mai napig azt gondolják, hogy remek táncos, pedig a film több jelenetében egy profi dublőr abszolválta helyette a látványos koreókat.

A történetet valós események ihlették. Egy icipici, Oklahoma-ban található kisvárosban, Elmore City-ben 90 évig (!!!) be volt tiltva a nyilvános tánc, míg nem egy csapat középiskolás 1978-ban kiharcolta, hogy a városatyák töröljék el az idejét múlt, konzervatív rendelkezést.

A Willard szerepére szerződtetett Chris Penn valóban nem tudott táncolni, ezért döntöttek úgy az alkotók, hogy picit átformálják a szkriptet és Willard Hewitt karakterét. Így került be a forgatókönyvbe utólag az a jelenet, amelyben Bacon táncleckéket ad a barátjának, illetve a kocsmai verekedős szcéna. 

Kevin Bacon hajviselete Sting frizurájára „hajaz”. A színész ugyanis óriási The Police rajongó volt akkortájt.

1983-ban Bacon két szerep között vacillált, az egyik a Stephen King regénye nyomán készült – azóta már tudjuk: feledhető - Christine-adaptáció, a másik pedig a Footloose. A Gumiláb producerei azzal érveltek, hogy ha az ő ajánlatukat fogadja el, a film sztárt csinál belőle. És milyen igazuk lett! Kevin Bacon-ből a Footloose faragott keresett Hollywoodi színművészt, a film pedig óriási sikert aratott világszerte!

Noha Bacon a szerepe szerint egy 17-18 esztendős végzős gimnazistát alakít, a forgatás ideje alatt már a 24. életévét taposta.

Csak néhány színésznő, akiknek a neve felmerült Ariel szerepével kapcsolatban: Daryl Hannah, Elizabeth McGovern, Michelle Pfeiffer, Rosanna Arquette, Diane Lane, Jodie Foster, Bridget Fonda, Madonna.

A producerek először Tom Cruise-t szerették volna szerződtetni a főszerepre, mégpedig a Kockázatos üzlet c. filmben abszolvált tánc jelenete miatt. Végül Cruise ’83-ban mégis inkább a Tökéletes mozdulatok c. sportfilmre írt alá. Aztán sokáig Rob Lowe volt a befutó – a színész állítólag remekül táncolt -, viszont egy hirtelen bekövetkezett térdsérülés miatt kénytelen volt visszadobni a szerepet. Ekkor került képbe Kevin Bacon…

Noha a filmben Lori Singer szüleit alakítják, Dianne Wiest csupán 9 évvel, John Lithgow pedig mindösszesen 12 évvel idősebb, mint ’Ariel’.

A jelenetben, amikor Shaw tiszteletes egy fotót mutat Rennek az elhunyt fiáról, Bobbyról – aki Sarah Jessica Parker filmbéli karaktere szerint olyan jóképű volt, akár Warren Beatty -, John Lithgow Ian névre hallgató fiát látjuk a képen.

A filmből nagy sikerű Broadway musical készült 1998-ban.

75%

https://www.imdb.com/title/tt0087277/

Fehér éjszakák - Midsommar

Nos, szögezzük le mindjárt a legelején, hogy a Fehér éjszakák célcsoportja közel sem a multiplexek törzsközönsége! Ez egy baromi nehéz néznivaló! Aster előző mozija, az Örökség sem a nagyközönség számára készült, bármennyire is igyekezett az A24 egy olyan trailert összetákolni belőle, amely a Blumhouse-horror rajongók arcára lazán mosolyt csalhatott.  Ez utóbbit egyébként a Fehér éjszakák kapcsán is orvul behúzta a stúdió, pedig Ari Aster legújabb filmje még az Örökségnél is jóval nehezebben emészthető, mondhatni végletesen öntörvényű alkotás. Aki tehát a 2-3 perces ajánló alapján egy pörgős, vérgőzös, tempós horror-menetre számít, az baromi nagyot fog csalódni. A Midsommar valami egészen más. Kegyetlen nyomasztás. Cinikus, konok, kicsit sem toleráns, szélsőségesen bevállalós és extrém. És amikor extremitásról beszélünk nem az explicit erőszakra célzunk.

A fiatal amerikai rendező már bemutatkozó rendezésével egyértelműsítette, hogy nem áll szándékában beállni a sorba, a Midsommar azonban még kevésbé kompromisszumkész, mint a Hereditary.

Kurvára kellemetlen ez a film. S noha Aster egy tipikus horror alapszituációval nyit, a történet dereka tájékán kiderül, hogy ez a svédországi utazás más jellegű „kalandokat” tartogat, mint ahogy azt a trailer sugallta.

Persze felsejlenek a folk-horror előképek, de Aster tojik a trendekre és a zsáner tradícióira, önfejűen viszi végig a koncepcióját. Ami nem kikezdhetetlen (egy-egy logikai baki becsúszik), mégis becsülendő az elszántsága, a csökönyössége meg kifejezetten szimpatikus.

Hogy a faszi úgy csinál horrort, hogy a zsáner eszköztárából szinte alig használ valamit. A Fehér éjszakák egyfajta különös inverze a műfajnak. Aster egy idilli réten (a forgatás egyébként Budakeszi mellett zajlott!!!), verőfényes napsütésben csinálja meg azt, amire a horror-huszárok zöme nem képes: fojtogató atmoszférát teremt, szürreális, groteszk jeleneteivel eléri, hogy fészkelődni kezdjünk a székünkben.

Ti West The Sacramentje próbálkozott valami hasonlóval – több, de inkább kevesebb sikerrel -, tavaly ilyenkor pedig Gareth Evans Apostle c. Netflix-produkciója borzolta a kedélyeket szintén hasonszőrű koncepcióval. 

Aster azonban elvetemültebb a pályatársaknál: pofátlan és pimasz. És nem megy a szomszédba egy kis polgárpukkasztásért sem. S ugyan viccel is – vagyis, ha úri kedve úgy diktálja, groteszk humorral oldja a feszkót -, kurvára képtelenek vagyunk röhögni a poénjain. Csak még inkább feszélyezve érezzük magunkat az abszurdba hajló őrület képi kivetülése láttán.

De azzal együtt, hogy Ari Aster Midsommar-ja rendhagyó és radikális mozi, maga a rendező pedig a legtehetségesebb és legfigyelemreméltóbb művész az új hullámos horrorfilmesek között, biztosan nem fogjuk a kedvenceink között emlegetni a filmet, annyira extrém, annyira felkavaró, annyira kellemetlen…

80%

https://www.imdb.com/title/tt8772262/ 

Amadeus

Újranéztük! Jelentjük: még mindig zseniális! S a „director’s cut” plusz 20 perce is élmény számba megy, és új színekkel gazdagítja a jól ismert narratívát!

Milos Forman 1984-es, 8 Oscart nyert műalkotása örökérvényű mestermunka, és nem csak a témája miatt!

TUDTAD?  

F. Murray Abraham a szerep kedvéért tanult meg kottát olvasni. Azt megelőzően nem rendelkezett zenei ismeretekkel.

Az egyik jelenetben Mozart lesajnálóan beszél Gluck-ről és Handel-ről, miközben a valóságban e két zeneszerző volt a mester legnagyobb kedvence. 

A Salieri korházi szobájában, valamint a Mozart lakásában zajló jeleneteket stúdióban rögzítették, de ezt leszámítva az összes szcéna forgatását valós helyszíneken instruálta a stáb.

Tom Hulce korábban úgy nyilatkozott, hogy Mozart gyerekes, infantilis kacaját egy direktorról mintázta, akivel korábban együtt dolgozott. Egy 2016-os interjúban neki szegezték a kérdést, ugyan bökje már ki, ki volt az ihletforrás, de Hulce nem árulta el a titokzatos rendező kilétét. 

Oscar-baki: az 57. Oscar-gálán Laurence Olivier adta át a legjobb filmnek járó arany szobrocskát. Olivier felsétált a pódiumra, kinyitotta a borítékot majd annyit mondott a mikrofonba: „Amadeus”. Anélkül, hogy felolvasta volna a nomináltak névsorát…

A filmben Milos Forman kedvenc városa, Prága helyettesíti Bécset!

A forgatás 1983-ban zajlott 6 hónapon keresztül Prágában, az akkori Csehszlovákiában. A kommunista rezsim titkos rendőrsége ennek megfelelően igen-igen ferde szemmel nézte az amerikaiak ténykedését a városban, minden lépésüket figyelték és folyton a stáb sarkában voltak.

Noha a film szinte az összes létező szakmai elismerést begyűjtötte, amit csak lehetett, a jegypénztárakban már nem aratott ilyen osztatlan sikert. A nyitó hétvégén Mozart igen gyengén muzsikált, csupán fél milliót hozott a konyhára, s a későbbiekben is mindösszesen 52 millió dollárt sikerült világszerte keresnie a filmnek a 18 millió dolláros büdzsé ellenében.

Tom Hulce a forgatást megelőzően csupán gitáron játszott, a szerep – és legfőképpen Milos Forman – kedvéért azonban zongorázni is megtanult. Így az ominózus jelenetekben valóban ő klimpírozik a klaviatúrán, jóllehet, a zenei részeket a későbbiekben passzintották a filmhez.

Tim Curry, Mel Gibson, Mark Hamill és Mick Jagger (!!!) is versenyben voltak Mozart szerepéért.

Kenneth Branagh-ot már leszerződteték a címszerepre, amikor Milos Forman meggondolta magát, és  végül az amerikai Tom Hulce mellett döntött.

F. Murray Abraham-on napi 4 és fél órát melóztak a sminkesek, mire „öreg-Salierit” csináltak belőle.

A film soundtrack-je 56. helyig kúszott fel a Billboard listán, s így minden idők legsikeresebb (értsd jól: legtöbb példányszámban eladott) klasszikus zenei lemezévé avanzsált. 

Milos Formant, még a projekt kezdeti időszakában, az egyik filmstúdió arra próbálta rávenni, hogy szerződtesse Walter Matthau-t a címszerepre. Forman azonban elhatárolódott a dologtól, mondván Matthau túl öreg Mozart lenne. Igaza volt, hisz a színészóriás akkor már bőven a 60-at taposta, ez pedig nehezen lett volna összeegyeztethető Amadeus 30 esztendős karakterével…

A jelenetek természetes fényben lettek rögzítve, Forman ragaszkodott hozzá, hogy kizárjanak mindennemű modern világító eszközt a forgatás során. 

Az egyetlen olyan filmalkotás, amelyben mindkét főszereplő (F. Murray Abraham, Tom Hulce) nominálva volt a „legjobb férfi főszereplő” Oscarjára. Végül F. Murray Abraham vihette haza a díjat.

100%

https://www.imdb.com/title/tt0086879/