2018. március 25., vasárnap

Suburbicon: Tiszta udvar, rendes ház - Suburbicon


A kritikák közel egyöntetűen a földbe tiporták George Clooney legújabb rendezését, a Suburbicon-t. Pedig ami igazán vonzó a filmben - amit számon kértek rajta -, az épp a tökéletlensége, a csapongása, s a folyton hullámzó hangulata.


A Coen-tesók valamikor a ’80-as évek vége felé írták a Suburbicon forgatókönyvét. Mondhatjuk tehát, hogy egy korai, picit éretlen zsengéről van szó, amely aztán táptalaja volt a későbbi csúcsteljesítménynek, a nagy sikerű Fargo-nak. Hisz itt is hasonló az alap szitu: egy szerencsétlen, ügyefogyott balfék indítja el a láncreakciót, melybe aztán nem csak ő maga, a környezete is jól belebonyolódik. Saját farkába harap a kígyó.


Nem meglepő, hogy Clooney – rendezőként – lehetőséget látott a könyvben: bájosan bizarr és elbűvölően gonosz ez a sztori. S a hibáival, túlzásaival, és hangsúlytévesztéseivel együtt is baromira mulattató. 


Matt Damon lubickol abban a szerepben, amelyet ’96-ban William H. Macy-re testáltak Coenék.
De tulajdonképpen a teljes színészgárda profin és önfeledten muzsikál. Oscar Isaac bravúros a nyúlfarknyi szerepében, Julianne Moore bicskanyitogatóan ellenszenves, a Wonder sztárja, Noah Jupe pedig ezúttal is bizonyítja, hogy az egyik legreménytelibb, legtehetségesebb gyerekszínész Hollywoodban.


Mint szatíra, kimondottan jól funkcionál a film. Egy bizonyos pontig. Clooney azonban nem éri be ennyivel: tragédiát, drámát is akar. S ezt a dramaturgia, és a történet már nem bírja el.


Furcsa hibrid ez, hisz a finálé, szendvicszabálóstul, tejivóstul, mégiscsak működik. És bár nem minden passzol, nem koherens a cucc, azért valami módon mégis értelmet nyernek a történések. Még a kertvárosba költöző fekete család kálváriája is relevánssá válik.
Igaz, ez esetben Clooney lehetett volna kevésbé didaktikus.


A Tiszta udvar, rendes ház korrekt Coen-b-side. Egyáltalán nem kimagasló mozi, viszont pokolian szórakoztató és játékos. Nem egységes, nem összeszedett alkotás, de vannak kifejezetten zseniális pillanatai.

65%

2018. március 21., szerda

Marston professzor és a két Wonder Woman - Professor Marston and the Wonder Women


Gondoltad volna, hogy Wonder Woman karaktere egy pszichológus professzor fejéből pattant ki, valamikor a ’30-as évek környékén? Tudtad, hogy a Wonder Woman képregények kezdetben tele voltak szexista utalásokkal? Kíváncsi vagy rá, hogy miért? S hogy mi ihlette a profot a világ legszuperebb szuperhősnőjének megteremtésére?  
A Marston professzor és a két Wonder Woman választ ad minden kérdésedre!


Amennyire ártalmatlannak tűnik kívülről ez az egész, annyira izgalmas és érdekes. Nem hétköznapi a sztori, talán ezért is látta meg benne a lehetőséget a vállaltan homoszexuális rendezőnő, Angela Robinson.  
(A direktorasszony szexuális irányultsága jelen esetben igen is meghatározó, hisz épp emiatt ennyire autentikus, őszinte, és természetes az alkotás.)


A sztoriról nem szeretnénk egyebet elárulni, legyen annyi elég, hogy a film elsősorban a Marston professzor és felesége, valamint az Olive nevű tanársegéd közti furcsa, érzelemgazdag szerelmi háromszög történetét meséli el.
Kifejezetten szókimondó stílusban, kendőzetlenül.


Egyfajta szokatlan szerelmi sztori a Marston professzor és a két Wonder Woman, melyben a képregényhős Wonder Woman karaktere – a címmel ellentétben - vajmi kevés szerepet kap. A hangsúly valóban az eredettörténeten van. A háttérsztorin.


Egészen különös, hogy ilyen profán események vezettek a szupervumen megalkotásához. S az is érdekes, ahogy Angela Robinson a mélyére megy a történetnek. Nem csak a felszínt karcolgatja, válaszokkal is szolgál.


A biográfiák típushibáit azonban a direktorasszonynak sem sikerül elkerülni, így főként a történet vége felé bele-belefutunk egy-egy szentimentális, túlcsordulós, túlmagyarázós jelenetbe.
Angela Robinson filmje azonban így is összeszedett benyomást kelt. 


Bár nem sorolnánk a kivételesen jó biográfiák/életrajzi filmek közé, bőven túlteljesíti az átlagot. S bónuszként ott vannak még a hiteles, míves színészi alakítások! 

70%

The Bad Batch


De most tényleg! Mi a jó élet várható egy olyan mozitól, amely úgy indítja a sztorit, hogy a láncra vert főszereplőnő kezét, lábát az Ace of Base All that she wants-ára csonkolja egy feka emberevő?
Szóval a The Bad Batch („Selejt”) marhára beteg, de épp úgy, ahogy a rendezőnő (Ana Lily Amirpour) előző filmje, a nagy port kavart, sokkoló Csadoros vérszívó, ez a mozi sem képes több lenni, mint öncélú – de figyelemreméltó - filmkülönlegesség.


Amirpour ezúttal tett pár – közel sem megalkuvó - lépést a befogadhatóság irányába, de ez a bizarr, kannibálok uralta utópia még így is olyan rideg és taszító, mint egy tucatnyi Mad Max együttvéve.
Ráadásul a lassú tempó sem segíti a néző dolgát, így valóban csak azoknak ajánljuk a filmet, akiket nem ver le a víz a málházós, szűkszavú utópisztikus látomásoktól.
A 42 esztendős rendezőnő filmje olyan, mint egy hosszú, belassított, de igen varázslatos lsd-trip.


A The Bad Batch külleme és hangulata a „zef”-ből, a Die Antwoord nevezetű kultikus dél-afrikai rap-rave brigád által megteremtett stílus összetevőiből áll össze, illetve merít.
You’re poor but you’re fancy. You’re poor but you’re sexy, you’ve got style.”
Nagyvonalakban kb. ennyi a „zef” – ideológia esszenciája. Ennek megfelelően Amirpour filmje csak úgy tobzódik a homeless külsejű, szakadt, színes ruhákban flangáló hipster külsejű fazonokban, így nem véletlen, hogy sokan a Mad Max – univerzumot hozták fel párhuzamként a filmmel kapcsolatban.
No persze a „zef” kultúra ennél sokkal többről szól – rasszizmus-ellenességről, békéről, és a hippiséghez köthető pozitív gondolatokról –, a The Bad Batch azonban inkább csak a külcsínt használja belőle, ami egyébként remekül passzol ehhez a leharcolt, sivatagi modern-western közeghez.


Meglepő módon, előző filmjével ellentétben, Amirpour most sztorit mesél, nem csak a borult hangulataiban dagonyázik. A rendezőasszony nagy erőssége azonban még mindig az atmoszférateremtés, nem a történetmesélés. Talán üdvösebb lett volna, ha a 120 perces játékidőt mondjuk másfél órára szűkíti. Akkor sokkal kompaktabb és ritmusosabb lenne/lehetett volna a filmje.
Ami egyébként így is elég cool, kár, hogy az izgalmas jeleneteket gyakorta szakítják meg üresjáratok és felesleges intermezzo-k.


A főszereplő Suki Waterhouse okés, de Jason „hústorony” Momoa is bepasszol a képbe. Jim Carrey szinte észrevehetetlen – főként a szerepe miatt -, s egyébként sem igen értjük, hogy miért épp rá volt szükség a titokzatos karakter megformálásához. Keanu Reeves szerepvállalásai viszont egyre szimpatikusabbak. Most is egy tőle szokatlan figurát alakít meglepően parádésan. És bár az ő karakterének a relevanciája is erősen megkérdőjelezhető, üde színfoltja ennek a bizarr sivatagi vagdalkozásnak.


A The Bad Batch bukott. Anyagilag legalábbis. Másként talán nem is történhetett volna, hisz vérbeli anti-mozi. Szedett-vedett, céltalan kóválygás ez a préri legkietlenebb szegletében. Ráadásul féllábbal…

65%

2018. március 20., kedd

Szeretet nélkül - Nelyubov - Loveless


Zvjagincev senkinek sem kegyelmez. Ezt a konzekvenciát már a bivalyerős Leviatánból is leszűrhettük. Így a Szeretet nélkül válófélben lévő párocskáján sem esik meg a szíve. Sőt, az orosz kortárs film legfigyelemreméltóbb alkotója ezúttal kegyetlenebb, s még drasztikusabb, mint valaha.


A Szeretet nélkül versenyben állt Enyedi Ildikó filmjével az Oscar-gálán a „legjobb külföldi film” kategóriájában. Abszolút jogos a nomináció. Zvjagincev zseniális és tűpontos, mint mindig.


Egy szétesőben lévő – egyébként jól szituált – család hullik végül szó szerint atomjaira a 120 perces játékidő során.
A történetbe már a dolgok előre haladott állapotában csatlakozunk bele. Zsenya és Borisz ugyan még javában hadban állnak egymással, már mindkettejüknek van új párja - menekülési útvonala. A nő egy elvált milliomos mellett találja meg a hőn áhított szerelmet, a férfi pedig fiatal - időközben már állapotos – barátnőjével vigasztalódik. Nem kérdés: egyik erre, másik arra. A helyzet azonban bonyolultabb ennél, hisz ott a közös gyermek, a 12 éves Aljosa, akire az új felállásnak köszönhetően sem Zsenya, sem pedig Borisz nem igazán tart igényt.


S noha Aljosa személye indítja el a tragikus eseménysort, Zvjagincev végig Zsenya és Borisz reakcióira fókuszál. A férfit és a nőt elemzi. Azon túl, hogy a direktor – még a film elején – kegyetlenül belénk vési a kétségbeesetten szűkölő, hangtalanul síró gyermek arcának képét, a szülők rezdüléseire figyel. A szülők önzését és egoizmusát, kicsinyességét és fertelmes habitusát analizálja. De még hogy! 


Borzasztóan kellemetlen mozi ez! A legkeményebb thrillerek feszültségével átitatott, fájó, tárgyilagos szociodráma.
Zvjagincev érzelmileg totálisan hazavág, felkavar, letaglóz. S olyan elementáris erővel moralizál, hogy közben végig feszengünk és… hovatovább, szarul érezzük magunkat.
Hatalmas gyomros a Szeretet nélkül – de szükség van rá, kell az ilyen hangos, határozott „ébresztő”!  

S miközben az orosz rendező végül is azt állítja, hogy ebben a pénzközpontú, és szigorúan csak a felhalmozott materiális javak alapján tagozódott társadalmi rendszerben nem létezik igazi boldogság, azért azt is eléri, hogy látva, érezve a történetét, elkezdjük értékelni azt, ami van. Azt a keveset.

90%

Tragedy Girls


A ’90-es évek derekán trend lett belőle, mára már színtiszta nosztalgia. A tini-slasher-t azonban manapság már nem elég maszkos ámokfutókkal tele tömködni. Muszáj valami egyedi mellékízt passzintani az esszenciához. Így tett a Happy Death Day is, ami időhurkos alapsztorival, s némi humorral próbált több lenni, mint színtiszta Sikoly-klón. A végeredmény összességében egy nézhető, de kissé zavaros, feleslegesen túlbonyolított, picit következetlen filmecske lett. Melyet a trendi villanások és az egész ügyesen összemixelt műfajkoktél tettek sikeressé.


A Tragedy Girls már valamivel ügyesebb, bátrabb, különlegesebb mozi, de az alacsony büdzséjű sufni horrorokon és fekete-komédiákon edzett Tyler MacIntyre mégsem volt elég merész ahhoz, hogy komplex társadalomkritikát fogalmazzon meg, amelyet a két elmebeteg szuka kalandjai egyébiránt simán lehetővé tettek volna.


Kezdjük ott, hogy a casting parádés. Alexandra Shipp és Brianna Hildebrand duója szinte tökéletes, s az alapötlet, illetve a narratíva is tök izgalmas.
Két elkényeztetett tini csajszi gyilkosságok árán tör celeb babérokra. A lányok nem riadnak vissza feltrancsírozni egy-két sulitársukat, csakis azért, hogy a facsén és az instán minél több lájkot vadásszanak össze. 


MacIntyre mozija tobzódik a morbid poénokban. Melyek nagyrésze működik is! Tele vagyunk helyzetkomikummal, remek gegekkel és vicces beszólásokkal.
Végül aztán – sajnálatunkra – kifullad a sztori, MacIntyre-nek nem sikerül odaszegezni minket a képernyőhöz másfél órán keresztül, de a Tragedy Girls formanyelve újító – újító szándékú -, friss és bevállalós. Mindez pedig felettébb becsülendő.


Brutális szeletelés zajlik itt kérem, de a két főszereplő csajszi olyan rezignáltan darabolja az emberi testrészeket, mint hentes a sertés combot, így a horrorisztikus szcénák nagy része mosolyt csal az arcunkra, ahelyett, hogy félelmet ébresztene bennünk. Másrészt MacIntyre rendre elüti ezeket a vérgőzös jeleneteket valami ormótlan, abszurd poénnal. Ettől függetlenül azért akadnak kíméletlen pillanatok. Mégsem nagyon érezni, hogy öncélú lenne a filmben ábrázolt erőszak.
A rendező ennek kapcsán bele is bonyolódik egy kis társadalomkritikába, de azon sokat emlegetett frázison túl, hogy „a közösségi online médiától való függőség csúnya rossz dolgokhoz – pl. személyiségtorzuláshoz - vezet”, nem sok egyebet tud mondani.


Akkor tesszük hát a legjobbat, ha szimpla szórakoztató horror-komédiaként tekintünk a Tragedy Girls-re. Mert annak bizony egészen kiváló! Fékevesztett, tempós, nagyon „mai” és kifejezetten cool!
 
70%

2018. március 19., hétfő

Kicsinyítés - Downsizing


Egészen felfoghatatlan, hogy egy olyan kivételes filmes, mint Alexander Payne hogyan készíthetett egy ennyire irányt vesztett - és tévesztett mozit, mint a Kicsinyítés.
Persze minden nagyvolumenű rendező filmográfiájában találni gyengébb darabokat, de egy kétszeres Oscar-nyertes forgatókönyvírótól ennél jóval cizelláltabb, átgondoltabb szkriptet vártunk volna. Pláne korábbi munkái ismeretében, s pláne úgy, hogy a Downsizing alapötlete egyébiránt nagyon is formabontó.


A Kicsinyítés nagyjából egy órán keresztül képes fenntartani a figyelmet. Aztán erős lejtmenetbe kezd. De a legnagyobb probléma az, hogy az első egy órát követően még vár ránk közel 70 perc, ami valóban a teljes talajvesztettséget mutatja. Mármint rendezői és írói szempontból.


Kaotikus a film, és zavart. Payne berángat pár új karaktert a történetbe a félidőnél, de sem a Christoph Waltz által egyébként remekül megformált európai pojáca, sem Hong Chau féllábú – meglehetősen irritáló - vietnámija nem tudja felturbózni a sztorit. Főként a szerelmi szál az, aminél baromira kilóg a lóláb. Annyira hiteltelen…


…s közben egymást érik a jobbnál jobb felvetések. Payne azért helyenként klassz formát mutat, de egyik kínálkozó lehetőséget sem aknázza ki. Állva marad a történet. S különösebb mondanivaló és releváns üzenet nélkül zárul a film.


A legdühítőbb azt látni, tapasztalni, hogy mi minden lehetett volna a Kicsinyítésből, ha a rendező nem művészkedi, nem bagatellizálja el. Különösen furcsa ez a kuszaság Alexander Payne eddigi precizitását, jó ízlését ismerve.
Talán a direktor túlzottan elszakadt attól a világtól, attól a közegtől, amit olyan jól ismer. Idegen terepre merészkedett…


Egy bukta még nem bukta. Nagyon reméljük, hogy a rendező soron következő The Burial c. drámájával visszatér korábbi munkáinak magas nívójához.

60%

Megan Leavey


Cuki állatokkal ugye minden filmet el lehet adni. Csak hogy a Megan Leavey főszereplője – Kate Mara mellett – Rex, a kezdetben nem túl barátságos németjuhász „katona”. Vagyis bomba – és aknakereső kutya.


Ezt a történetet az élet írta, így kevésbé zavaróak (hangsúlyosak) az alkotás finoman pátoszos kilengései – szerencsére nincs is belőlük túl sok -, s Mara és Rex, helyesebben Megan és hős életmentőjének igaz sztorija simán elviszik a hátukon a filmet.


Érezhető, hogy női bábáskodás mellett készült a Megan Leavey. A rendezőnő, Gabriela Cowperthwaite jellemzően nem a háborúra – nem Irakra – helyezte a fókuszt, hanem Megan személyes érintettségére, s kutyájához fűződő viszonyára.
S ha nem is túl szemléletes és részletes a leírás, a direktorasszony jól fogja meg a sztori lényegét, s képes átadni az üzenetet: Megan Leavey történetének esszenciáját.


Nem történik itt semmi olyasmi, amit még ne láttunk volna. Irakról csak közhelyekre futja; a háborús szcénák nem túl izgalmasak és a cselekményvezetés sem tartogat túl sok meglepetést. Mégis kellemes, jóleső mozi ez!
Cowperthwaite filmje megérinti az embert, s egy néhány pillanatra elemel minket a valóságtól.


Kutyásoknak kötelező darab, a többiek meg azért nézzék meg, hogy érthető legyen a számukra is: a kutya tényleg az ember legjobb, leghűségesebb barátja!

70%

TOP 20 sci-fi 2000-től napjainkig



20. SÖTÉT ÉGBOLTOK - DARK SKIES (2013.)


Low-budget sci-fi horror. Közel sem tökéletes, de kellően rideg. Scott Stewart jól irányítja a szereplőit, s atmoszférateremtésből is jelesre vizsgázik. Kertvárosi házikóba belopakodó földönkívüliek, egy csomó megmagyarázhatatlan esemény és rejtély. Full para.

19. ÖSSZEFÜGGÉS - COHERENCE (2013.)


Ismét egy alacsony költségvetésű, minimális eszköztárral dolgozó darab. James Ward Byrkit kamara-sci-fi-jét a furmányosan felépített forgatókönyv teszi emlékezetessé. Kirakós. Feladvány. Csavaros társasjáték. 

18. KÜLÖNVÉLEMÉNY - MINORITY REPORT (2002.)


Spielberg nagyszabású, de nem bazári módon kivitelezett Philip K. Dick adaptációja a 21. század egyik legszórakoztatóbb modern akció-sci-fije. Noir-os hatás, krimi és thriller vegyül ebben az izgalmas, féktelen tempójú, míves blockbusterben.

17. AZ ŐSLAKÓ - THE MAN FROM EARTH (2007.)


Filózós, beszélgetős, baromira érdekes, lebilincselő kamara mozi. Kiváló dialógusok, remek kérdésfelvetés, príma szkript.

16. TÚLÉLŐK VIADALA - SNOWPIERCER (2013.)


Látványos sci-fi utópia, kimunkált akció jelenetekkel, kedvenc dél-koreai rendezőnk, Joon-ho Bong tollából.

15. FELETTÜNK A FÖLD - ANOTHER EARTH (2011.)


Ha Brit Marling, akár a Sound of My Voice-t is idecitálhattuk volna, de Mike Cahill Felettünk a Föld-je sokkal izgalmasabb és sokkal témába vágóbb. Cahill különleges világot teremt. S filmjében épp olyan hangsúlyos a dráma, mint a science fiction elemek. Emlékezetes utazás.

14. NAPFÉNY - SUNSHINE (2007.)


A 28 nappal később természetesen ’alap’, de jóval kevesebben ismerik Danny Boyle-tól ezt a rendkívül nyomasztó, feszült sci-fi-t, amelynek az az Alex Garland volt a forgatókönyvírója, aki aztán az Ex Machina-val tarolt, s most épp a Netflixes Annihilationnel menetel. Irány a Nap! Cillian Murphy-vel, és csapatával!

13. A BELSŐ BOLYGÓ - K-PAX (2001.)


Nagyon misztikus, és nagyon szerethető! Régi nagy kedvenc. Jeff Bridges zseniális, de Kevin Spacey viszi a hátán a filmet. Gondolatébresztő, csodás kis mese. Egy másik univerzumból.

12. EXPEDÍCIÓ - ANNIHILATION (2018.)


Alex Garland megosztó sci-fi opusáról nemrégiben fejtettük ki hosszabban a véleményünket. A maga tökéletlenségével együtt is – közel – perfekt mozi. Garland már nem pusztán „reménység”, ő a 21. század egyik legizgalmasabb sci-fi író-rendezője. 

11. DISTRICT 9 (2009.)


Neill Blomkampnak azóta sem sikerült megismételnie a bravúrt. Filmjét 2010-ben 4 Oscarra jelölték, de nem pusztán ezért kivételes mutatvány a District 9. Kemény, kíméletlen, páratlan sci-fi vízió, közel dokumentarista alapossággal tálalva.

10. IDŐBŰNÖK - LOS CRONOCRÍMENES (2007.)


A spanyol Időbűnök az utóbbi 10-20 esztendő leginvenciózusabb „időhurkos” sci-fije. Okos, agyafúrt, a nézőtől koncentrált figyelmet igénylő, komplex mozi.

09. MENTŐEXPEDÍCIÓ - THE MARTIAN (2015.)


Andy Weir csodás bestselleréből a csodálatos Ridley Scott forgatott szintén csodás mozit. Amely épp úgy képes kielégíteni a nagyközönség igényeit, mint a mozikülönlegességekre vágyó filmbarátokét.

08. A NŐ - HER (2013.)


Spike Jonze rendhagyó, lírai romantikus sci-fi-je, melyért az író-rendező 2014-ben megkapta a legjobb eredeti forgatókönyvért járó Oscar-díjat. Joaquin Phoenix remek, de Scarlett Johansson éteri hangja az, ami velünk marad... 

07. HOLD - MOON (2009.)


Elképesztően feszült, klausztrofób, „egyszemélyes” sci-fi, a zseniális Sam Rockwell főszereplésével. Duncan Jones precíz rendezése és feszes szkriptje.

06. CSILLAGOK KÖZÖTT - INTERSTELLAR (2014.)


Christopher Nolan modern űroperája 2014 egyik legnagyobb filmes szenzációja volt. Bizonyos szempontból klasszikus dramaturgiájú, mégis szokatlan vonalvezetésű sci-fi, melyet a drámai szál, a rendező személyes érintettsége tesz igazán feledhetetlenné.  

05. EX MACHINA (2014.)


A mesterséges intelligenciáról talán sosem készítettek még ennyire – khmm.. – intelligens, leleményes filmet. Alex Garland ismét, s az ő tökéletesen összeválogatott színész csapata: Alicia Vikander, Oscar Isaac és Domhnall Gleeson. 

04. ÉRKEZÉS - ARRIVAL (2016.)


Dennis Villeneuve 8 Oscar-díjra jelölt – s ebből csupán egy szobrocskát bezsebelő („best sound editing”) – drámai színezetű sci-fije a Sapir-Whorf – hipotézisre alapozva bontja ki gondolkodós, elmélkedős sztoriját. Bravúr, hogy egy ilyen rendhagyó, nyugodalmas tempójú inváziós sci-fi el tudta nyerni a nagyközönség kegyeit. Villeneuve varázslata…

03. ÉJFÉLI LÁTOMÁS - MIDNIGHT SPECIAL (2016.)


Még a Mud c. kivételes coming of age mozijával lopta be magát a szívünkbe; azóta vagyunk odaadó hívei Jeff Nichols-nak, a magyar nézők számára nem túl ismert amerikai független filmesnek. Nichols minden egyes mozija egy kis autonóm csoda. Így az Éjféli látomás is, amelyben a direktor második, Take Shelter c. munkájának misztikus világához tér vissza. Csak hogy itt kézzel foghatóbb a sci-fi! Akár a Take Shelterben, a rendező itt is kedvenc színészével, Michael Shannonnal dolgozott együtt. De olyan remek művészek erősítik még a csapatot, mint Joel Edgerton, Kirsten Dunst, Adam Driver és Jaeden Lieberher. 

02. DONNIE DARKO (2001.)


Richard Kelly kultfilmje maga a nagybetűs sci-fi. Meg még mi minden más, te jó ég… Nálunk abszolút „all time fav”. Micsoda sztori, micsoda színészi munka, micsoda zenék, és milyen zseniális okfejtés!

01. AZ EMBER GYERMEKE - CHILDREN OF MEN (2006.)


Sokkal jobban bírjuk, mint a Gravitációt. Alfonso Cuarón megismételhetetlen sci-fi remekműve őrülten hatásos, iszonyúan izgalmas, és mindig – azóta is – nagyon aktuális. Úgy perfekt, ahogy van!