Hangosan dobogó szívek - Hearts Beat Loud

…és akkor hozzuk az év – szerintünk – legklasszabb zenés filmjét. Ami nem olyan teátrális, mint a Csillag születik, nem olyan harsány, mint a Bohemian Rhapsody, viszont mindkét sikerfilmnél őszintébb, és „egyenesebb” mozi, tele szívet melengető pillanattal, remek zenékkel, és emberi gesztusokkal.

A tavalyi Sundance-en bemutatott, a közönség és a kritikusok által egyaránt nagyon kedvelt zenés indie filmben az egykor rock sztár babérokra törő, de végül egyéb okokból zajos sikert nem arató apuka alapít bandát tizenéves lányával. (Mennyire zseni a név már: We are not a band!)

És hát persze konfrontálódnak, majd összerázódnak, majd megint picit konfrontálódnak, ahogy az lenni szokott, Brett Haley mozija azonban nem hazudik és nem beszél mellé. A plakáton szereplő „The feel good movie we need right now” szlogen igazat szól!

És amellett, hogy stílusos indie mozihoz kiváló indie pop dukál, a film afféle felnövéstörténetként is funkcionál. Ugyanis mind a művész lelkülettel bíró – összetett személyiségű - édesapa, mind pedig a művészi pálya és a tisztes polgári életút között vacilláló tinédzser lány olyan perióduson megy keresztül a film cselekménye során, amely mindkettejük számára sorsfordító mérföldkő, s mindkettejük lelkében, életében mély nyomot hagy.

A tengerentúlon kultikus figuraként számon tartott Nick Offerman szenzációs a zenebolond apuka szerepében! Egyrészt miatta, másrészt a független filmes miliőnek köszönhetően működik olyan remekül a Hearts beat loud, amely bátran, meglepő természetességével kezeli pl. a tinédzserkori homoszexualitást – úgy, hogy kicsit sem érezzük kellemetlenül magunkat heteróként az ominózus, egyébként ízlésesen megkomponált jelenetek közben. 

Mert ebben a filmben tényleg minden nagyon emberi és minden nagyon szerethető!

Jó viszontlátni Blythe Dannert, Toni Collette-et, és Ted Dansont, s jó elmerülni a fülbemászó indie pop nótákban. Az Everything must go fő riffje például egymaga sokkal ötletesebb és megkapóbb, mint a Lady Gaga – féle Shallow, s a történetben is jóval több szív és lélek van, mint a tavalyi év két körberajongott zenés mozijában, a Bohemian Rhapsody-ban és a Csillag születikben.

Apu bandájában játszom!

80%

https://www.imdb.com/title/tt7158430/ 

Bohém rapszódia - Bohemian Rhapsody

Oké, Oliver Stone is elhazudta a Doors-filmet, viszont irgalmatlan erős filmélménnyel kompenzált. És akkor már ki a fenét érdekeltek az apró-cseprő csúsztatások. Hogy Jim Morrison valójában nem egy eszelős, konstans betépett, egydimenziós rock sztár volt, hanem akadtak azért – nem is csekély számban – józan, higgadt pillanatai.

…a Bohemian Rhapsody-nak kétségkívül vannak erőteljes momentumai – igen, elsősorban Rami Malek kivételes alakítására célzok -, amellett viszont nem lehet elmenni szó nélkül, hogy a film mennyire felszínesen kezeli a zenekari létet, a zenekari tagok közti viszonyrendszert és működési mechanizmusokat.

Teljességgel valószerűtlen például, ahogyan Bryan Singer a zeneszerzés folyamatát és a zenekari tagok kommunikációját megjeleníti.

És attól, hogy a Bohemian Rhapsody a biopic-ek kitaposott mezsgyéjén halad, még nem kellene elbagatellizálnia egyébként korántsem bagatell dolgokat.

Például főhősének személyiségét. Freddie Mercury jelleme kifejezetten egyoldalúan, felszínesen kerül bemutatásra.

Hogyan lett Mercury-ból muzsikus? Hogyan viselte későbbi betegségét? Milyen ember volt a lesajnált „paki” valójában? Sajnos ezekre a kérdésekre nem kapunk kielégítő választ. 

S ha nem lenne Malek valóban parádés alakítása, akkor nem vagyok biztos benne, hogy ilyen nagy figyelem szegeződne a filmre.

A technikai Oscar-jelölések rendben vannak, hisz a hang tényleg kivételes, és Rami Malek színészi munkája is vita nélkül megérdemli a nominációt. A legjobb film kategória azonban mindenképpen túlzásnak hat. Még akkor is, ha összességében egy korrekt mozival van dolgunk.

Korrekttel, de sekélyessel. Freddie Mercury és a Queen jóval többet érdemelt volna annál, hogy az alkotók csupán jó tanuló módjára mondják fel a leckét. 

A lódítások felett még csak-csak szemet hunyna az ember, elvégre mégis csak egy filmről van szó, ugyanakkor fáj belegondolni, hogy egy összeszedettebb, mélyebb forgatókönyvvel mennyivel grandiózusabb élményt nyújthatott volna az alkotás. És mennyivel nagyobbat – még nagyobbat! – játszhatott volna Malek!! ...és sajnos Singer színes, harsány, stilizált képei is zavaróak picit! Ez nem egy X-men mozi, tisztelt rendező úr!

A Live Aid koncert dübörög, szenzációs, ahogy a készítők levették minden egyes részletét az eseménynek, ugyanakkor itt sincs meg a „wow” érzés.

Letudták a fazonok, Malekkel meg baromi nagy szerencséjük volt! Maradjunk ennyiben…

A Queen ettől a filmtől is Queen marad, önálló entitás, zenei tünemény. A Bohemian Rhapsody pedig nem tud hozzá tenni semmit ehhez a kivételes jelenséghez. S még csak azt sem éri el, hogy a megtekintése után fejvesztve rohanjunk a virtuális lemezboltba megvenni a zenekar kultikus lemezeit, s elmélyedjünk úgy igazán a Queen munkásságában, s ne csak az emblematikus slágerekre irányuljon sokadszorra a figyelem. Egy korrektül összerakott egylemezes best of. Ilyen a Bohemian Rhapsody.

70%

https://www.imdb.com/title/tt1727824/ 

A ház, amit Jack épített - The House That Jack Built

Provokáció? A szabad asszociáció hiteles, őszinte megnyilatkozása? Polgárpukkasztás? A határok feszegetése? Mozgóképes vízió? Sötét látomás?

A ház, amit Jack épített a tavalyi év leginkább félreértelmezett mozija.  

Lars Von Triertől már megszokhattuk, hogy sosem a konvencionális filmes formanyelvet választja a közlésre. Most is szokatlan módon, szokatlan kontextusban tálalja üzenetét.

Egyfelől szó van itt a művészi egoról, az alkotás mindent – de tényleg mindent – elsöprő erejéről. Hogy az alkotó, mint valami eszelős sorozatgyilkos hajszolja, mindenen és mindenkin átgázolva a tökéletességet. Az áldozatai – „alkotásai”, „házának alkotóelemei” - csupán stációk.  Perfekcionista, maximalista fantasztaként „építkezik”. S tevékenysége során az emberi élet kioltása pusztán praktikum.

Másfelől Trier érdekes megvilágításba helyezi a legősibb bűnt. A gyilkos motivációiról, vágyairól beszél, s érdekes módon megkísérli megértetni velünk a gyilkos elme működését. És kis túlzással sikerrel jár, pedig itt aztán tényleg nagyon frontba van tolva a szörnyűség. Mintha bő két órán keresztül egy boncasztalra fókuszálna a kamera. De azzal, hogy Jack a sorozatgyilkos akkurátus, elszánt szakmunkásként jelenítődik meg, aki a nemes cél érdekében követi el tetteit, aki – bizonyos perspektívából nézve – csak „házat” épít – de még milyet!!! -, a gyilkosság, mint olyan kvázi bagatell, másodlagos tényezővé minősül.

Rendkívül zavarba ejtő!!!

És amíg Jacket végig kísérjük az útján, kapunk egy tárlat vezetőt is grátiszba Verge személyében, aki – kis irodalomtörténet! – nem más, mint Vergilius, egyenesen Dante Isteni színjátékának lelkiismerete, „kalauza”. Verge eleinte narrátorként szólal meg, majd testet is ölt: Bruno Ganz kelti életre az augustusi aranykor epikus lírikusát.

Nem kétség: Matt Dillon szenzációs a szerepben, a film pedig végső soron sorozatgyilkosos thrillerként is megállja a helyét. De komplex élményt csak akkor ad, ha az eseménysor mögé tekintünk, s a történet meta-adatait, a mögöttes tartalmat is képesek vagyunk dekódolni. 

Ahogy Trier egyre mélyebbre merészkedik a pokol bugyraiba, úgy válik egyre meghökkentőbbé a film. Itt ismét a művészet mindenhatóságát zengedezik a bizarr képkockák, s a zárással a direktor csak még erőteljesebben aláhúzza addigi állítását: az emberi élet csupán apró fogaskerék a gépezetben, nincs jelentősége, beáldozható, pótolható, nem releváns tényező a nagy egészet figyelembe véve

És a kör bezárul…

Ilyen üzenet után kíváncsian várjuk, mi lesz Lars Von Trier következő dobása.

80%

https://www.imdb.com/title/tt4003440/ 

Csillag születik - A Star Is Born

Az első gondolat, ami viszonylag hamar megérett bennem a film megtekintése közben, hogy bizony nincs kétség, Bradley Cooper remek, sőt mi több, zseniális színész. S egészen odáig, hogy hangszert ragad és énekelni nem kezd, még azt is el tudja hitetni velem, hogy ő a világ legmenőbb rocksztárja. De azért ugye mégsem zenész. S hogy Lady Gaga kitűnő énekes – született tálentum, Isten áldotta tehetség -, aki bármit képes elénekelni, stílustól függetlenül. És – bár szó se róla, tisztesen helyt áll a szerepben – azért ugye mégsem színész.

És milyen érdekes, hogy a kritikák zöme pont Bradley Cooper és Lady Gaga duóját magasztalja, mégsem érzek igazi összhangot kettejük között. Ami talán az imént vázolt helyzet miatt (is) lehet. S amellett, hogy Gaga-nak is vannak érdemei és nagy pillanatai az A Star Is Born-ban, végül - hisz mozifilmről van szó - mégis Bradley Cooper játékára és karakterére fogunk inkább emlékezni.

A sztori remekül indul, noha a jól ismert nyomvonalon halad. Cooper már a kezdetektől fogva szenzációs! Ráöntötték a szerepet. Illetve: „magára öntötte”, hisz a főszerep mellett a rendezői kredit is nála landolt.

Szóval zúznak a gitárok, remek riffek dörögnek. Rögvest egy élet – és izzadságszagú csápolós stadion koncert kellős közepébe csöppenünk, ahol autentikus blues-rock arcok tolják a karcos talpalávalót.

A rossz életű rock sztár, Jack, a koncert után hazafelé egy travi bárban zárja az estét – a pia nagy úr...

És hirtelen jön a nemvárt érzelmi sokk… A bárban bonyolódó zenés műsor egyik fellépője, a Lady Gaga által megformált Ally teljes mértékben leveszi a lábáról a már bőven a pályája delején járó férfit. Beleszeret Ally hangjába, a dalaiba, s nem utolsó sorban: a lány lényébe.

És felkarolja a szuper tehetséges Ally-t!

Vagyis egy tipikus „csillag születik” karrier-történet bontakozik ki a szemünk láttára – a cím tehát nem hazudik, nagyon is találó! -, ugyanakkor pont emiatt, illetve az ígéretes, és erőteljes felvezetés után kezdi el elveszíteni az erejét a sztori.

Ally a blues-rockból átnyergel a műanyag popra, ami Jackben – alkoholizmus ide, józan ítélőképesség oda – erős kételyeket ébreszt. Halkan megjegyezném: a szakállas, csapzott Bradley-hez hasonlóan mi is erőteljesen ráncoltuk a szemöldökünket...

A lány végül a vehemens menedzsernek köszönhetően pillanatok alatt ünnepelt sztárrá, mi több, Grammy-jelölt, majd Grammy-nyertes énekessé avanzsál. Túlságosan is gyorsan. Persze badarság lenne számon kérni épp egy ilyen sztorin a realitás hiányát, de a jóval földhözragadottab, emberközelibb, líraibb, légiesebb felütés után zavaróan irreálisnak tűnnek a sztori második felében bekövetkező fordulatok, és túlkapások.

A Grammy-díjátadós „magánszám” pl. egyenesen kínos, és nem csak a bebaszott Bradley Cooper miatt. Hanem mert tök valószerűtlen az egész. Oké, Tim Commerford is meghekkelte a 2000-es MTV VMA Gálát – respekt neki -, de azért az az incidens mégsem ez az incidens volt, és nem is volt ennyire bénán színpadias.

Szóval e pillanattól kezdve érzésünk szerint elindul a szentimentalizmus és pátosz lejtőjén a sztori, ahonnan aztán nem is igen tud visszakecmeregni...

A Shallow tényleg kurva jó dal, de miután a szerény, hiper tehetséges, szimpatikus, belevaló Ally-ből festett hajú műanyag diszkókirálynő - Lady Gaga - válik, a sztori ellaposodik, amelyen aztán a drámai, tragikus, könnyfakasztó – hatásvadász (?) - vég és Bradley Cooper elképesztően erős játéka sem képes segíteni.

Cooper rendezői bemutatkozása profin felépített mozi, profi kivitelben. Ehhez kétség nem fér. De élmény tekintetében meglehetősen ambivalens a produkció.

Vannak erős jelenetek, vannak remek dalok, van kimagaslóan jó színészi játék, mégsem ad annyit az A Star Is Born, mint amit – érezhetően - szándékában állt adni. A gesztusai sokkal látványosabbak, sokkal erőteljesebbek, mint maga az üzenete.

70%

https://www.imdb.com/title/tt1517451/ 

The Old Man & the Gun

Redford valamikor még 2017 tájékán beszélt arról, hogy soha többé színjátszás. Aztán tessék! A The old man and the gun-ban Golden Globe-ra jelölték, s úgy fest újabb filmek is szerepelnek a jövőbeni tervei között.

E tekintetben tehát mindenképp van párhuzam a két karakter között. Ahogy az „idős férfinek” a bankrablás, úgy Robert Redford számára a filmezés a hóbort, amelyről 82 évesen sem képes lemondani.

És oké, picit nyugger ez a mozi, de rég ábrázolták már a „nyuggerséget” ennyire megkapóan és jólesően a vásznon. Ráadásul Robert Redfordnak még mindig varázslatos a kisugárzása. Az a tekintet, az a nézés, azok a gesztusok…

S az ő titokzatos, gáláns, elegáns, stílusos sármja remekül passzol David Lowery szórakoztatóan csoszogós történetmeséléséhez.

Viszont akik a szinopszis alapján azt képzelik, hogy a Vén rókákhoz hasonló bukdácsolásról van szó, rossz nyomon járnak. Egyrészt egy valós személy valós (?) történetét mondja el az Old man and the gun, másrészt Lowery sokkal líraibb, mint a Freeman-Caine-Arkin trió által levezényelt Zach Braff mozi.

Forrest Tucker izgalmas figura, akit a bankrablás tart életben. Fél életét lakat alatt töltötte, s összesen 16-szor szökött meg különféle büntetés-végrehajtási intézményekből.

Nos, ezt a különleges, kétségkívül szenzációs karaktert Lowerynek sajnos nem sikerült teljes egészében kibontania. Mentségére legyen szólva, nehezen is passzolt volna a film keserédes atmoszférájához a lélek-boncolgatós hangvétel, ugyanakkor mégis marad bennünk hiányérzet. Jó lett volna többet megtudni Forrest Tuckerről.

Redford viszont ennek ellenére is nagyot megy! Egyrészt övé az érdem, hogy a The old man and the gun-t biztos megőrizzük majd a jó emlékezetünkben. Másrészt ott a kiváló szereplőgárda… Akik sajnos csak asszisztálni tudnak Redford one man show-jához, de ahogy mondani szokták, nagyban emelik jelenlétükkel az est fényét. Casey Affleck talán most haloványabb a megszokottnál (igaz a kissé szürkére írt karakter nem is biztosít neki túl nagy mozgásteret), Danny Glover, Tom Waits és Sissy Spacek jelenléte azonban kifejezetten örömteli! Spacek-el eleve rég találkozhattunk már mozifilmben, és – nem meglepő - hosszú idő után sem okoz csalódást!

Bizonyos értelemben kissé tétova és bizonytalan mozi a The old man and the gun. Csak úgy, mint egy idős ember mozgása, léptei… A film azonban, Redfordnak hála ellenállhatatlanul sugárzik, és akad itt egy csomó ügyes, emlékezetes jelenet is kérem! A bolti (nem) lopás, az Affleckkel való közjáték a pub mellékhelyiségében, vagy Tucker 16 szökésének montázsa a végjátékban.

Szerettük! Nem zseniális, nem katartikus, de „jó film”.

75%

https://www.imdb.com/title/tt2837574/

Halloween

Oké, legyen, jár a taps David Gordon Greennek. Pláne, hogy ügyeletes vígjáték felelősként volt képes életet lehelni Mike Myers horror sztorijába. De bármennyire is méltatják a kritikák az új Halloween retróságát és stílusosságát, azt azért fontos leszögezni, hogy a ’78-as kultfilm feszkóját, para-hangulatát nem sikerül még csak megismételnie sem, s Green folytatása – mert jelen esetben tényleges folytatásról van szó – az ígéretes kezdés után az eredeti mozi harmatosabb reprójává degradálódik.

Reprónak annyira nem rossz, de költői túlzás az év legjobbjai között emlegetni az új Helloween-t - még akár a horror zsáneren belül is... Mert egy ádáz, zsigeri horrorhoz ennél azért több kell. Nem elég megidézni a múltat. Nem elég hozzá a nosztalgia. 

Mike Myers 40 éve lakat alatt sínylődik. Persze a forgatókönyv talál lehetőséget arra – valljuk be, kissé esetlenül -, hogy a maszkos-késesnek ismét kaszabolni támadjon kedve. S Jamie Lee Curtis is csatasorba áll, hogy újfent szembe szálljon, reményei szerint utoljára, az elmebeteg bratyóval.

Jamie Lee-t legalább leleményesen írták bele Green-ék a sztoriba, s az ő jelenléte valóban üdítően hat!

Ahogy a kivitelezéssel, a vizualitással sincs igazán nagy probléma, tényleg visszaidéződnek, méghozzá igen tetszetősen a ’78-as film legjobb pillanatai. Ugyanakkor Greennek, azon túl, hogy beemel egy-két megmosolyogtató szcénát és vicces figurát a sztoriba a komédiás múltjából – a feka kis srác tök mókás! -, többlet tartalomra nem futotta.

Arra már nem is térnénk ki, hogy a klasszikus slasherek összes dramaturgiai bénázása is megjelenik a kellemes, retró momentumok mellett, ami azért nagyban csorbítja az élményt. Tudjátok: a szereplők hót logikátlan cselekedetei, reakciói, etc., etc.

Összességében szórakoztató, korrekt darab a legfrissebb Halloween-mozi. De tövig nem rágtuk tőle a körmünket…

65%

https://www.imdb.com/title/tt1502407/

Testvérlövészek - The Sisters Brothers

A francia fenegyerek, az elemi erejű A próféta és a Rozsda és csont rendezője Jacques Audiard betette a lábát Hollywoodba! De még milyen elegánsan! Azt ígérte, nem lesz meghasonulás! Hiába forgat westernt – amely ugye tipikusan amerikai zsáner -, túl fog lépni a műfaj keretein!

És Audiard igazat szólt, a The Sisters Brothers ugyanis rendhagyó, atipikus western! Pedig a zsáner jellegzetes motívumait sem sinkófálja el. A francia direktor fegyverropogás közepette indítja a filmjét, hogy aztán valami egészen szokatlan irányba vigye a cselekményt. Olyan irányba, amely a műfaj konvencióitól és sematikus narratívájától távol esik.

Hőseink az aranyra hajtanak, a sztori a kaliforniai aranyláz idején játszódik. Két fejvadász, a Sisters testvérek erednek feljebbvalójuk, a titokzatos kapitány utasítására Hermann Kermit Warm, a roppant tehetséges vegyész nyomába, aki egy új, de felettébb veszélyes eljárást dolgozott ki, amellyel igen hatékonnyá és produktívvá válhat az „aranymosás”.

Kezdetben a testvérek, azaz az üldözők viszontagságos útját követjük nyomon. ...és a frappáns, ötletes forgatókönyvnek, valamint John C. Reilly és Joaquin Phoenix lenyűgöző játékának köszönhetően már ezen fejezetek alkalmával sem unatkozunk. Később azonban még érdekfeszítőbbé válik a cselekmény, hisz több izgalmas ritmusváltáson is keresztül megy a történet. Audiard drámai húrokat (is) penget, de a fekete komédia, és az abszurditás sem áll távol tőle. 

Kapunk hát egy filozofikus hangvételű, de igen dinamikus westernt – ami inkább csak nyomokban western -, a történetmesélés különös ritmusának hála pedig olyan érzésünk is lehet, mintha egy Steinbeck regény kellős közepébe csöppentünk volna, tele tragikus múltú szereplővel, összetett, komplex karakterrel.

A film második felének melankóliája kiválóan fuzionál az addigi fanyar, komikus attitűddel.

Audiard-ot nem véletlen jutalmazták a Velencei Filmfesztivál Ezüst Oroszlán díjával (a legjobb rendezőnek járó kitűntetés), hiszen képes volt koherens egésszé gyúrni ezt a kivételes műfajkavalkádot. A The Sisters Brothers egyszerre szórakoztat, egyszerre gondolkodtat el. S meglepő fordulatokkal és dramaturgiai húzásokkal rántja be a nézőt különös, egyedi világába.  

A film március 28-án debütál a hazai mozikban! Érdemes lesz bevésni a naptárunkba a dátumot!

85%

https://www.imdb.com/title/tt4971344/

Madarak a dobozban - Bird Box

Nem kellett sokat várni, hogy a Netflix, az egyébként számos sikeres projektet – sorozatot, filmet – követően, ténylegesen a csúcsra érjen. De ki hitte volna, hogy egy posztapokaliptikus thriller lesz az aranytojást tojó tyúk (jelen állás szerint a legnézettebb film a Netflix fennállása óta)?

Josh Malerman 2014-ben hatalmas sikert aratott Bird Box c. regénye nyilvánvalóan nem kerülhette el a megfilmesítést, a Netflix bábáskodása, Susanne Bier rendezőnő személye továbbá az illusztris szereplőgárda pedig valóban jót ígért. Pláne, hogy a regény maga sem rossz – minőségi szórakozás, tisztességes írói munka.

Meglepő módon azonban a Golden Globe és Oscar nyertes dán rendezőnőnek csak egy jó közepes ujjgyakorlatra tellett. Mintha az Egy jobb világ összes szentimentális túlkapását – amelyet egyébként akkor sem bírtunk nála annyira – átmentette volna ide, idomulva (?) az amerikai közönség ingerküszöbéhez.

Amúgy a sztori – mint már említettük – nagyjából okés, s a film sem indul rosszul. Valamiféle idegen entitás kezdi tizedelni a földlakókat, olyasféleképpen, mint Shyamalan Eseményében, csak jóval kevesebb parodisztikus vonással. Azaz: ami az indiainál nem működött, működik Biernél. A sztori hangulata elkap, magával ragad. Csak hogy a kezdeti lendület nem képes kitartani a 120 perces játékidő végéig. Még úgy sem, hogy a rendezőnő minden lehetséges narratív és dramaturgiai figcsit bevet. (Akad is logikai baki szép számmal…)

A fordulatok azonban kiszámíthatóak, a hangsúlyok eltolódnak, s a cselekmény végül unalomba fullad. Pedig Bier valóban nagyon igyekszik, és még azt is elhisszük neki, hogy a szívügye volt az adaptáció. Mégis nyögvenyelős és izzadságszagú lett a végeredmény.

S hiába játszanak kiválóan a sztárok – Tom Hollander, John Malkovich és a valóban szuggesztív és karakteres Sandra Bullock -, a Madarak a dobozban nem tud igazán több lenni a hasonszőrű alkotásoknál.

Vigyázat, nagyobb a füstje, mint a lángja! A „testvérfilm”, a Hang nélkül, sokkal invenciózusabb, sokkal bátrabb!

60%

https://www.imdb.com/title/tt2737304/