Dragged Across Concrete

Craig S. Zahler az egyik kedvenc független filmesünk. A Skalpok és csontokban a western műfaját reformálta meg – egészítette ki kőkemény horrorisztikus elemekkel -, a tavalyi nagy favoritunkban, a Büntető ökölben pedig emelte a tétet, s a rájellemző formanyelvet, dramaturgiai ívet még professzionálisabb módon, még tudatosabban használva bontotta ki történetét. Összehasonlíthatatlan atmoszférát és narratívát teremtve.

Zahler műveiben az a legizgalmasabb, ahogy a karakterek működnek a történetben. Mert a Dragged across concrete eseménysora sem túl forradalmi, vagyis, ha vázolnánk a szinopszist, tulajdonképpen egy átlagos thriller képe lebegne a szemünk előtt. De ahogy a rendező életet lehel a figurákba, a pikírt, ironikus humor, a váratlan események – egy idilli hangulatot, esetünkben szülinapi köszöntést simán „megzavar” egy véres rablótámadás -, az ahogy zokszó nélkül, egyik pillanatról a másikra kiiktatja kulcsfiguráit, elég zavarba ejtő. És amúgy meglehetősen életszerű...

Ezúttal Zahler csínján – de legalábbis visszafogottabban – bánik az erőszakkal. Most nem törnek olyan kegyetlenül a csontok, mint a Büntető ökölben, s horror sincs igazán. No persze, ahogy az lenni szokott, a film utolsó harmadát ismét felpörgeti a direktor, s abban a periódusban azért akad egy kis belezés, lövöldözés és egyéb hasonló nyalánkságok.

A két korrupt zsaru sztorija (mind Vince Vaughn, mind pedig Mel Gibson zseniálisat játszik!) még Zahler előző filmjeihez képest is komótosabban bontakozik ki. A feszkó azonban mindvégig ott pulzál a képkockákban, jóllehet a meglehetősen hosszadalmas felvezetés sokak számára szokatlanul hathat, s az sem elképzelhetetlen, hogy a gyorsabb tempójú komform - mozikhoz szokott közönséget eltántorítja majd a lassú prológus.

A film hangulata, a dialógusok és a színészi játék ellenben rendkívül erős!

Gibson viszi a hátán a sztorit, s meglepő módon kirobbanó formát mutat (nem is tudom mikor volt utoljára ennyire jó). Zahler kifejezetten harapós, zavarba ejtő mondatokat ad az amúgy sem polkorrektségéről nevezetes, megosztó kijelentéseiről elhíresült színész szájába, ami – figyelembe véve a tényeket és a körülményeket – igen csak bátor és tökös húzás.  

A rendező azonban nem papol. Ebben a történetben nincsenek jók és rosszak. Nincs egzakt erkölcsi nívó. Mindenki egyaránt bűnös, de mindenkinek érthetőek és logikusak a motivációi – és épp ezért, vagy ennek következményeként mindenkivel egyaránt képesek vagyunk azonosulni.

Nem a Dragged across concrete Craig S. Zahler eddigi leghatásosabb mozija – szerintünk e tekintetben a Büntető ököl az eddigi életmű csúcsa -, de kétségkívül ez a mostani a rendező legkimunkáltabb, legátgondoltabb filmje.

Kár, hogy a magyar mozikat ez a Zahler-mű is csendben elkerülte. Talán majd dvd-n…

80%

https://www.imdb.com/title/tt6491178/

Ruben Brandt, a gyűjtő - Ruben Brandt, Collector

A horvát-magyar koprodukcióban készült animáció bravúrosan megkomponált óda a képzőművészetekhez – teátrális gesztusok és pökhendi, sznob attitűd nélkül.

Azon túl, hogy a film valódi szellemi sziporka – rengeteg művészeti utalással, hommage-el, és okos poénnal -, azok számára is követhető és élvezhető, akik kevéssé járatosak a témában.

A Ruben Brandt, a gyűjtő ugyanis amellett, hogy vizualitását tekintve abszolút távol áll az animációs fősodortól – vagyis meglehetősen underground, ha úgy tetszik „művész mozi” -, a történet milyenségét és minőségét tekintve vetekszik a legklasszabb, legkimunkáltabb thrillerek titokzatosságával és éteri atmoszférájával, ami bárki számára vonzó lehet, aki oda-vissza van a hitchcocki hangulatért, vagy a misztikus krimikért.

Valójában egy agyas heist-movie-val van dolgunk, ami egyszerre szórakoztat és kínál mélyebb tartalmakat is, miközben abszolút elvarázsol szokatlan, művészi erejű képi világával.

Mert Milorad Krstic filmje totálisan megalkuvás, és kompromisszummentes! S noha a nagyközönség számára is fogyasztható – igaz, a Pixar-mozikon edzett tábornak azért elképzelhető, hogy meg fogja feküdni picit a gyomrát -, egy pillanatig sem enged határozott koncepciójából.

Bátor, szellemes, ambiciózus, innovatív animációs film a Ruben Brandt, a gyűjtő! Amely olyasféle friss, üde, progresszív szemlélettel bír, mint amivel mondjuk a Macskafogó rendelkezik/rendelkezett a maga korában!

Bravúros!

85%

https://www.imdb.com/title/tt6241872/

A kokainkölyök - White Boy Rick

A kiváló BAFTA-jelölt ’71 c. háborús mozi rendezője, Yann Demange ismét dokumentál, csak hogy Belfast utcái helyett ezúttal a ’80-as évek detroiti gettójába kalauzol. Rick Wershe Jr., avagy a „kokainkölyök” igaz történetét meséli el, aki alig 17 évesen vált FBI-besúgóból az USA krimináltörténetének legfiatalabb kokainbárójává.

Nem klasszikus maffia-sztori ez, jóllehet Demange azért merít a műfaj nagyjaitól. Egyfajta szociokór – és körkép létrehozása lehetett az elsődleges cél, amelyet több, kevesebb – inkább több! – sikerrel abszolvál is a film!

Matthew McConaughey remek a lecsúszott, kisstílű fegyvernepper édesapa szerepében! De aki igazán nagyot megy ebben a moziban, az az első filmes, Wershe-t alakító, alig 18 éves Richie Merritt! Óriási tehetség a srác, biztosra veszem, hogy fogunk még hallani felőle!

…és ha már a színészi munkáról beszélünk, Demange tesz róla, hogy a detroiti közeg is az aktorokkal egyenértékű szereplővé lépjen elő. A rendező már korábbi munkáiban is bizonyította, hogy erős a kontextus ábrázolásban és az atmoszféra teremtésben, s most is hathatósan gyakorolja ezen kivételes képességét.

Mindezen pozitívumok ellenére azonban muszáj szót ejteni A kokainkölyök kissé slendrián történetvezetéséről és furcsa tempóingadozásairól, amelyek valamelyest azért csorbítják a befogadói élményt.

A műfaj rajongóinak, krimi kedvelőknek, illetőleg ’80-as évek-szimpatizánsoknak azonban jó szívvel ajánljuk a filmet!

70%

https://www.imdb.com/title/tt4537896/

All Eyez on Me

Noha Tupac Shakur a hip-hop világ egyik, ha nem a leglegendásabb alakja, a 2017-ben készült biopic, az All eyez on me (2Pac kultikus lemezének címe is egyúttal) mégis elkerülte a hazai filmszínházakat.

Nagy várakozás előzte meg a filmet, hisz Tupac Amaru Shakur nem csak maradandó életművel ajándékozta meg a pop – s vele a hip-hop – zene rajongóit. Kultikus figurává vált, s az utcai költészet megteremtőjeként a mai napig az egyik legnagyobb hatású mc!

Mindösszesen 25 éves volt, amikor ’96 szeptember 7-én Las Vegasban egy Mike Tyson meccs után egy partiba igyekezve a Suge Knight (Tupac kiadójának feje és vezére) vezette sportkocsi anyós ülésén ülve 4 lövést kapott – 2-t a mellkasába, 1-et a combjába, 1-et pedig a karjába –, melyet egy máig azonosítatlan, hirtelen melléjük parkírozó járműből adtak le rá. Valóságos kivégzés volt, amit a rapsztár végül műtétek és beavatkozások sokasága után mégsem élt túl. Szeptember 13-án a kórházban vesztette életét. Igaz, sokan azóta is azt tartják, hogy Tupac él, s csupán megrendezte a saját halálát. Valljuk be, ez a forgatókönyv elég valószerűtlen, s inkább a mítoszhoz tesz hozzá, semmint a valós történethez.  

Tupac ambivalens személyiség volt. Egy interjúban utal is rá, hogy az ikrek-jegy szülötteként igen szélsőséges megnyilvánulások jellemzik. Néha napokig ki sem mozdul otthonról, Vonnegutot és Machiavelli-t olvas, majd aztán hetekig tartó féktelen partizásba kezd a west coast-i Death Row-s homiekkal.

A filmnek nagy szerencséje, hogy egy olyan erős „frontembert” talált a főszerepre, mint Demetrius Shipp Jr., aki nem csak fizimiskára hozza tökéletesen a legendát, hanem a karakter imént említett kettősségét is képes tökéletesen megjeleníteni.

Kár, hogy a forgatókönyv már nem olyan összeszedett, mint Shipp Jr. kimunkált játéka. Bár nagyjából tisztességesen mondja fel a leckét Benny Boom mozija, sajnos mégsem több, egy viszonylag elfogadható, korrekt dolgozatnál.

A kritikusok ízekre szedték a filmet, nem bántak vele kesztyűs kézzel, s miután a kortárs rapperek közül többen is nyilvánosan ekézték az All eyez on me-t – 50 Cent egyszerűen szarnak titulálta a filmet az egyik tweetjében -, akkor mi is rögvest elbizonytalanodtunk, s erős fenntartásokkal vágtunk bele a mozizásba.

Talán épp ezért csalódtunk némileg pozitívan.

Persze a történet számos sarkalatos pontja élét veszti. A Biggie Smalls-al való kapcsolat pl. furcsa mód háttérbe szorul – épp úgy, ahogy a Snoop Dogg-os vonal is -, a „thug life” ideológiájáról ködös képet fest a film, és a Death Row-éra is felszínesen kerül bemutatásra. Pedig a Suge Knight vezette lemezkiadó – bűnszövetkezet - is megért volna egy (fekete) misét…  

Ha nem vagy legalább minimális szinten képben a sztorival, akkor kicsit nehezen követhető a film, de legalábbis az ilyen-olyan utalások, történések kevésbé lesznek dekódolhatóak.

Talán szerencsésebb lett volna, ha egy több részes mini-sorozatban gondolkodnak az alkotók, akkor több idő lett volna kifejteni a történetet és a karaktereket.

Az All eyez on me letiprásával ellenben nem értünk egyet. Abszolút nézhető mozi ez, ami persze elsősorban a rajongóknak készült, de abból meg jó sok van ugye. Ezért is tudott a negatív kritikai visszhang ellenére mégis sikeresen teljesíteni a film az amerikai jegypénztáraknál. 

Demetrius Shipp Jr. játéka, no és persze 2Pac élettörténete mindenképp megéri a figyelmet, még ha nem is olyan életrajzi film készült, amely elvárható – vagy a legenda szemszögéből megérdemelt - lett volna.

60%

https://www.imdb.com/title/tt1666185/

The Dirt

A Mötley Crüe – sztorit összegző, 2001-ben megjelent The Dirt c. könyv szolgált alapjául a Netflix azonos című, március végén debütált filmjének.

A deviáns, hírhedten balhés rock banda a ’80-as években élte fénykorát. A „hajmetál” – éra rossz fiúi valóban nagykanállal habzsolták az életet. Nemre és korra való tekintet nélkül dugtak meg mindenkit, aki élt és mozgott, mindent felszippantottak az orrukba, ami felszippantható volt, és töméntelen mennyiségben döntöttek le minden valamire való alkoholtartalmú löttyöt a torkukon.

A Mötley Crüe maga volt a „sex, drugs and rock and roll”, annak minden giccsességével, vadságával, és elmebetegségével együtt. Ha éppen nem volt pia, akkor a srácok a saját vizeletüket nyalták fel a padlóról… És az is csoda, hogy egyikőjük sem lett végül az Aids, vagy valami zord nemi betegség áldozata: féktelen gruppie-falóként tartotta őket számon a „szakma”.

Amennyire finomkodó és pedáns volt a Bohemian Rhapsody, annyira bevállalós a The Dirt. Bár sok esetben műmájerkedésnek tűnik a „show”, épp ennek a sztorinak jól áll a színes, túlspilázott képi világ – hisz a rockzene ezen korszaka pont a külsőségekről, a látványról és a teátrális színpadi megnyilvánulásokról szólt.

Tommy Lee, Nikki Sixx, Mick Mars és Vince Neil érdekes, izgalmas figurák, hányatott gyerekkorral, zűrös hattértörténettel, ugyanakkor a film kihagyja a ziccert, nem igazán ás a karakterek mélyére. Összességében csak a papírmasé rock sztárok eszeveszett tombolását követhetjük nyomon – a faszik megdugnak minden nőt, aki az útjukba kerül, méregdrága sportkocsikat törnek ripityára, szállodai szobákat vernek szét ittasan, s állandóan Jack Daniels-el a kezükben rohangálnak. És persze a drogozás, a kokain és a herka is fókuszba kerül egy-egy képkocka erejéig. De Sixx heroinfüggőségét is meglehetősen felszínesen kezeli a film - épp úgy, ahogy magát a sztorit és a karaktereket.

Ettől függetlenül a könnyed, már-már komikus hangvétel – meglepő módon – nem áll rosszul a The Dirtnek. Viszont a történet túl sok karaktert mozgat egyszerre, így csapongóvá, egyenetlenné válik a film.

Az utolsó fél órában kijut a drámából is, Neil személyes tragédiája – a családi dráma - egészen szívbemarkoló, de ennél azért jóval többet érdemelt volna a projekt. Még akkor is, ha tulajdonképpen szórakoztató biopicet hozott össze a Jackass-guru, Jeff Tremaine. 

De amennyire ártalmasak voltak ezek a faszik valójában, annyira ártalmatlan maga a film. Ez pedig egy odabaszósnak szánt rock and roll mozi esetében nem túl nyerő dolog...

60%

https://www.imdb.com/title/tt0800325/