2020. január 30., csütörtök

Ad Astra - Út a csillagokba - Ad Astra


Az Érkezés, az Első ember, illetve az Interstellar után ismét egy drámai hangvételű, filózós-merengős sci-fi, amelyben a bánatos képű Brad Pitt veszi nyakába a világűrt, hogy megtalálja űr-hajótöröttként sínylődő édesapját.


Az Ad Astra elképesztő látvánnyal operál, bár ez a 21. században már nem számít akkora trüvájnak, mégis fontos kiemelni a film kapcsán, hisz a rendező James Gray koncepciója az volt, hogy a lehető legkevesebb CGI-t használva prezentálja az űrbéli jeleneteket.
Brad Pitt szenzációs, de az ő lehengerlő one man show-ja is kevés, hogy feledtetni tudja az Ad Astra hibáit.


James Gray érezhetően valami kirobbanó, grandiózus, katartikus dologban gondolkodott. A 2001: Űrodüsszeia kozmikussága lebeghetett mintaként a szeme előtt. Csak hogy az Ad Astra nem tud olyan egyetemes gondolatokat megfogalmazni, mint Kubrick örökbecsű sci-fi fenoménja.
Az atmoszféra működik, vonzó a bolygók közti ugra-bugra is. A hangvétel ellenben túl modoros, és nem utolsó sorban roppant mód szájbarágós. Véleményünk szerint elhibázott dolog Pitt konstans narrációja is, ami rendre kizökkenti a nézőt a történetből.


Érdekes viszont, hogy a film egy olyan nem túl távoli jövőt vizionál, amelyben kereskedelmi járatok ingáznak utasszállító repülőgépekként a bolygók között, s a Hold termináljára érve egy pláza-szerű létesítmény fogadja az utazót. Subway-el, multicégek logóival, mintha csak a WestEnd-ben grasszálna a földlakó.  
Az ötletes látványelemekkel, s a részlet gazdag kontextus ábrázolással ellentétben azonban Gray mondandója/mondanivalója már kevésbé izgalmas. Az Ad Astra-nak ugyanis közhelypufogtatásnál többre nem igen futja.


Ráadásul a finálé, illetve a történet konzekvenciája olyannyira banális, hogy minden addigi esemény, Pitt és az édesapját megformáló Tommy Lee Jones kálváriája is teljességgel értelmét veszti.
Mert úgy nagyjából két óra elteltével fény derül a turpisságra: a misztikus köd csupán egy Coelho-szerű/szintű megmondást takart. Ez pedig édes kevés az üdvösséghez.
Így összességében Gray mozija csalódást keltő, s a „sok hűhó semmiért” érzetét kelti a nézőben.  

60%

2020. január 29., szerda

Álom doktor - Doctor Sleep


Stephen King máig legsikeresebb és legerősebb műve a Ragyogás, mely óriási hatást gyakorolt a horror műfajára, s a pop kultúra egészére.
Amikor felröppent a hír, hogy a szerző több mint 35 esztendő után a Shining folytatására készül, még a kemény vonalas rajongókban is felmerült a kétely, hogy a mester vajon meg tudja-e ugrani az önmaga által felállított lécet. S bár a regény nem ér fel elődje színvonalához, nem a gyengébb King-művek sorát gyarapítja, van benne „szufla” – csak, hogy stílszerűen fogalmazzunk.


A Ragyogásból Stanley Kubrick forgatott kultikus horrort – melyről köztudott, hogy Stephen King máig nincs megelégedve vele, szerinte a rendező túl sok változtatást eszközölt a történetben a regényhez képest. Kubrick műve azonban King nemtetszése ellenére is a zsáner egyik legerősebb műfajfilmje evör, köszönhetően a direktor által kreált ördögi-vészjósló hangulatnak, és Jack Nicholson parádés játékának.


A Doctor Sleep-et az új horror üdvöske, Mike Flanagan gondjaira bízták a producerek, aki az évek során több ízben bizonyította már, hogy kellő elkötelezettséggel viseltetik a műfaj iránt, s ismeri annak minden rezdülését.


Flanagan már az előkészületek és a forgatási procedúra során leszögezte egy interjúban, hogy minek után a Ragyogás az egyik kedvenc mozija, igyekszik mindent megtenni azért, hogy felnőjön a feladathoz, s méltó folytatást készítsen Kubrick alapvetésének.
Nos, Flanagan nem lódított, ugyanis az Álom doktor minden egyes képkockájáról árulkodik, hogy a rendező komolyan vette a projektet, s nem holmi megoldandó feladatként kezelte az adaptációt.


A mai horror-trendekkel ellentétben egy komótos, lassan, körültekintően építkező filmet forgatott, amely nem hat olyan letaglózóan, mint az 1980-ban készült klasszikus, de több ponton is megidézi annak összetéveszthetetlenül egyedi hangulatát.


Ewan McGregor és Rebecca Ferguson kiváló választásnak bizonyulnak a főbb szerepekre. Az angyali Ferguson szokatlan egy ilyen negatív karakter bőrébe bújtatva, de már az antréja is meglepően hatásos, s mindvégig magabiztosan uralja a figurát.


Sokakat el fog riasztani a „trendkiller” attitűd, a lassú tempó, és a játékidő (közel 3 órás a film!!!), a műfaj elkötelezett rajongóinak azonban bátran ajánljuk az Álom doktort. Nem tökéletes, nem katartikus cucc, de Flanagan-t nem érheti vád, beváltotta ígéretét: nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a Doctor Sleep méltó folytatása Kubrick Ragyogásának!

75%

2020. január 28., kedd

Az aszfalt királyai - Ford v Ferrari


James Mangold kivételesen izgalmas aspektusból mutatja be az autó-motor sportot.  
Az aszfalt királyai, számos sportfilmmel ellentétben nem kizárólag az egyén küzdelméről szól. Tekintettel a témára egy másik, igen lényeges tényező is belép az egyenletbe!


Az autóversenyzés ugyanis nem pusztán egyéni sport, de még csak nem is klasszikus értelemben vett csapatverseny. A pilóta, mint bármely autóalkatrész, csak egy csavar a gépezetben!  Az aszfalt királyai pedig ebből a szokatlan perspektívából közelít a sportághoz.


S noha egy nagy formátumú ember, a ’60-as évek legnagyobb autóversenyző ikonja, a brit származású Ken Miles áll a történet középpontjában, a film, ahogy arról angol címe is árulkodik (Ford v Ferrari), mindenekelőtt a két autógyár versengésének viszonylatában vizsgálja az egyén küzdelmét.


Miles megzabolázhatatlan, öntörvényű megszállott volt, aki aztán sajnálatos módon épp megszállottságának köszönhette korai halálát. De addig az ikonikus Ford GT 40-el – és a híres Shelby American Inc-el – visszavonhatatlanul bevonult az autósport történelmébe: díjat nyert Daytona-ban, majd emlékezetes tettet hajtott végre Le Mans-ban is.


A film a két autómogul, Henry Ford és Enzo Ferrari presztízs harcának össztüzébe állítja két kulcsfiguráját az istállótulajdonos Carroll Shelby-t és patronált pilótáját, barátját Ken Miles-t. S nagyon hamar kiderül, hogy egy ilyen jellegű ádáz küzdelemben egzakt győztes – és legfőképpen igazság - nem létezik/nem létezhet, pláne nem az egyén szintjén.
Így Az aszfalt királyai az alázatról, az ego háttérbe szorításáról szól elsődlegesen, de arról is, hogy miként érvényesülhet a fantaszta zseni, az őstehetség egy ilyen kíméletlen, gazdasági szempontokat szem előtt tartó technikai sportágban, amelyet dúsgazdag milliárdosok irányítanak – sok esetben nem is szakavatottként.


Azon túl, hogy a film zseniálisabbnál zseniálisabb, végtelenül feszült és látványos verseny-jelenetekből áll, nem a sportfilmek jól bevált receptjét követi. S így válik valóban különleges filmélménnyé. Minderre pedig James Mangold ízig-vérig amerikai, Hollywood-kompatibilis attitűdje teszi fel a koronát.  


Mangold szakértelmének és a pazarul felépített forgatókönyvnek köszönhetően Az aszfalt királyai nem csupán az utóbbi esztendők egyik legkirályabb sportfilmje, hanem egy minden tekintetben elementáris erejű, jó értelembe vett hollywoodi mozi élmény. Amely egy kivételesen erős főszereplő párossal – Christian Bale és Matt Damon parádésak! -, kellemes retró hangulatával, a lélegzetelállítóan megkomponált Le Mans-i versennyel, kitűnő tempójával és stílusos eleganciájával rabolja el a mindenkori mozi- és sportbarát szívét!

90%

2020. január 27., hétfő

Élősködők - Gisaengchung


Annyira bizarr, amennyire csak egy dél-koreai mozi lehet, s olyan érzékkel tapint a lényegre, ahogy csak és kizárólag a távol-keleti filmek tudnak.


Bong Joon Ho évek óta a koreai filmművészet egyik legmeghatározóbb alakja. Olyan egyéni hangvételű filmekkel szerzett magának nevet, mint A halál jele, vagy épp a Gazdatest. De az elmúlt évtized egyik legkirályabb sci-fi drámáját, a Snowpiercer-t is neki köszönhetjük.
Ho már abban a moziban is kacérkodott Hollywooddal, helyesebben a nyugati filmgyártással: a Snowpiercer igazi A-listás sztárokat állított csatasorba. Úgy mint Tilda Swinton, Chris Evans, és Jamie Bell. Majd a dél-koreai direktor tovább szőve internacionális álmait, a 2017-es Okja-t is nemzetközi stábbal készítette. Swinton mellett pedig már egy másik nagyágyút, Jake Gyllenhaalt is sikerült maga mellé állítania.


A rendező az Élősködőkkel azonban visszakanyarodott Dél-Koreához. S bár irtóra kedveltük mind a Snowpiercert, mind az Okja-t, beigazolódni látszik: Bong Joon Ho igazi terepe Szöul. Az otthoni kontextusban tud a legtermészetesebb módon feloldódni. Hollywoodi sztárok ezúttal nincsenek, s a fantasy világot is maga mögött hagyta a direktor; hogy egy olyan szürreális, mégis rendkívül valóságos történetre koncentrálhasson, amelybe aztán belesűríthesse mindazt, amit immáron 52 évesen gondol a világról.


Az Élősködők érett, precíz, átgondolt koncepciójú alkotás. Bong Joon Ho ékköve az életműben!
A dél-koreai direktor nyíltan és rendkívüli intelligenciával beszél „fentről” és „lentről”, az osztályharcról, az egyenlőtlenségekről, alá- és fölérendeltségről, értékrendről, meg úgy általában a társadalmi hierarchiáról és az életről. Hogy mi fontos, és mi indifferens a létezés szempontjából. S amíg fontosabbnál fontosabb, lényegesebbnél lényegesebb problémákat boncolgat, egy cseppet sem demagóg. Nem szájbarágós, nem didaktikus.


De ami a legnagyobb trüváj, hogy ilyen komplex narratíva mellett végtelenül szórakoztató és lebilincselő a film. Ho eddigi talán legfogyaszthatóbb mozija ez! S az eddigi legösszetettebb is egyúttal!


Az Élősködők eszünkbe juttatta a holland Warmerdam zseniális Borgmanjét, de bizonyos szempontból Haneke éles társadalomkritikus énje is felfedezhető benne.
A parazita lét és mentalitás Bong Joon Ho szerint manapság szükségszerű. Egyfajta kényszer, társadalmi elvárás. Az egyetlen esély a túlélésre. Egymás parazitái vagyunk, a rang és a hovatartozás ebben a viszonylatban pedig teljességgel irreleváns. Ezt a jelenséget karikírozza ki a direktor rendkívüli érzékenységgel és leleményességgel.  


Ho, s mint ahogy a távol-keleti mozik zöme, bátran cikázik a műfajok között. A film első harmada penge éles szatíra. Pikírt humora és abszurdba hajló történései egyfajta szürreális home-invasion mozit sejtetnek, majd a koreai rendező váratlan, megdöbbentő fordulataival elmélkedő, filozofikus, drámai irányba tereli a cselekményt. Ezzel is ápolva a dél-koreai film legnemesebb hagyományait.


Nem véletlen a díjeső, nem érdemtelen a 6 Oscar-jelölés.
Az Élősködők vitán felül az elmúlt évtized legjobb távol-keleti mozija. Elgondolkodtató, emlékezetes, kivételesen intelligens mozi. Kötelező néznivaló minden filmrajongó számára!

100%

2020. január 26., vasárnap

A Wall Street pillangói - Hustlers


A magyar forgalmazók úgy érezték, hogy a Hustlers („svindlerek”, „szélhámosok”) címet intenciózusan a beszédes A Wall Street Pillangói-ra „fordítják”, cserélik.
Nyilván marketing okai (is) vannak a döntésnek, de szeretnénk leszögezni: a filmnek vajmi kevés köze van Scorsese kultikus mozijához. És nem csak a történet, a miliő és a hangulat tekintetében más ez a film, de – bármennyire is fáj leírni, mert tényleg szerettük volna szeretni – Lorene Scafaria alkotása minőség szempontjából is alulmarad A Wall Street farkasához képest.


Strip csajok gazdag, rátarti, szex-éhes, kéjenc pasik bankkártyáit csapolják. Alapvetően nem rossz sztori ez, csak nem elég fajsúlyos egy bő másfél órás mozihoz. Az újságban érdekességként biztosan elolvasnánk egy néhány bekezdéses cikket a történetről, akár szívesen meghallgatnánk egy interjút is az érintettekkel, de azon túl, hogy ennyi plasztikázott cicit, és kerek feneket Verhoeven Show Girls-e óta nem láttunk filmen, igazán érdekfeszítő momentumokkal nem szolgál a Hustlers.


Ja, de mégis: J-Lo valóban színészkedik benne, méghozzá nem is rosszul, de önmagában ez a tény is kevés ahhoz, hogy igazán emlékezetessé váljon a film. Persze nem elhanyagolható, hogy Jennifer Lopez 50 évesen tinilányokat megszégyenítő külalakkal – továbbra is tökéletes popsival – vonaglik a rúdon (nem, nem azon!!!), és valóban remekül játszik, nem pusztán a mutatványainak szólt a Golden Globe nomináció!  


Ugyanakkor rajta kívül aligha tud csatasorba állítani igazán megjegyzős, karizmatikus szereplőt a Hustlers. A Crazy Rich Asians-ből ismerős Constance Wu eltörpül J-Lo mellett, talán a fiatal Lili Reinhart az, aki valamennyire méltó partnere Lopeznek.


A Hustlers minden egyes képkockája arról árulkodik, hogy egy profin kivitelezett, produkciós szempontból tökéletes Hollywoodi mozival van dolgunk. De bármennyire is igyekszik a forgatókönyv megszerettetni a karaktereket, és átütni rajtunk a sztori hangulatát, nem sikerül neki.


Sokszor volt az az érzésünk, hogy egy hosszúra nyújtott videoklipet nézünk. Melynek kulcsjeleneteiben J-Lo túl sokszor vonul magabiztosan slow motion-ben plasztikázott udvarhölgyei kíséretében.


Több dráma, kevesebb csilli-villi, és fókuszáltabb karakterábrázolás bizony ráfért volna a történetre.
Nem ördögtől való A Wall Street pillangói, de nem elég markáns, a sztori pedig közel sem olyan erős, hogy megkülönböztetett figyelmet érdemeljen.

65%

2020. január 24., péntek

A nevem Dolemite - Dolemite Is My Name


Rudy Ray Moore neve valószínűleg kevesek számára cseng idehaza ismerősen. Nem véletlen, hisz Moore, annak ellenére, hogy óriási kult sztár volt Amerikában a 70-es évek tájékán,  csupán egy szűk réteget érintett meg szókimondó, trágár, mégis nagyon őszinte és szívhez szóló performanszaival. A szűk réteg esetünkben a fekete közösség, ami azért mégsem olyan szűkös, ha jobban belegondolunk, de Moore kendőzetlenségét a white America közel sem fogadta olyan kitörő lelkesedéssel, mint a tesói.


A pali azonban rendkívül elszántan, do it yourself alapon röpítette magát olyan messzire, s szerzett hírnevet, hogy arról aztán már muszáj volt tudomást vennie a fehér honfitársaknak is.
Moore, vagy ahogy később nevezte magát: Dolemite, stand up komikusként kezdte. Később lemezei jelentek meg, amelyeken spoken word stílusban adta elő pattogós funk alapokra az igen karakán, ötletes rímekbe szedett, vicces, vulgáris monológjait. A pali óriási népszerűségre tett szert Amerika szerte, főként az övéi körében, hogy aztán a belső hang filmkészítésre (is) sarkallja. Így vált Rudy Ray Moore a blaxploitation műfaj fenegyerekévé (is), a zsáner állócsillagává.


A fazon valóságos energia bomba volt, így Eddie Murphynél keresve sem találhatott volna alkalmasabb személyt a főszerepre a Netflix.
A fekete művész fürdőzik a szerepben. Harsány, de még épp a jó ízlés határán belül marad, extrovertált, de nem zavaró. Láthatóan és érezhetően szívét-lelkét beletette Dolemite figurájába.


Trágárság és káromkodás rég hatott már ennyire felszabadítóan amcsi vígjátékban. S ha picit talán terjengősnek is érezzük a filmet, a hangulat akkor is kompenzál.
Craig Brewer mozija remek karakterekkel dolgozik, külön öröm Wesley Snipes-t ismét a vásznon látni, méghozzá egy tőle szokatlan, ellenben nagyon is testhezálló szerepben.


A Dolemite laza, felhőtlen stílusa remekül passzol Rudy Ray Moore extravagáns, kicsit őrült, mégis nagyon szerethető figurájához.
Igazi feel good mozi ez, a szó legnemesebb értelmében.
Nagyon funky!

80%

2020. január 23., csütörtök

Terminátor: Sötét végzet - Terminator: Dark Fate


Egyre divatosabb jelenség, hogy a franchise-ok törlik a kevésbé sikerült epizódokat az idővonalukról, visszaugranak jó néhány évet a történet síkján, s az időközben klasszikussá érett részek után veszik fel ismét a fonalat.
Túl sok jóval nem kecsegtettek még ezek a manőverek, gondoljuk csak a Jurassic Worldre, vagy a Star Wars ballépéseire.


Esetünkben 3 epizódot tesznek semmissé az urak, így a Gépek lázadása, a Megváltás és a Genisys mennek a levesbe. Nem fogunk sírni utánuk…
Egy ilyen drasztikus döntés után joggal merül fel a sorozat rajongóiban, hogy ugyan volt-e értelme az újrahangolásnak. Tekintve, hogy a Terminator-brandet igen-igen elhasználták az említett szedett-vedett mozifilmek, s volt már itt ugye tévé sorozat is, meg minden földi jó. Szóval: van-e szüksége a világnak egy újabb Terminator-mozira úgy, hogy már mind Schwarzi, mind pedig Linda Hamilton öregek, mint az országút, s új lendületet csakis új szereplők bevonásával vehet a széria. Ez irányú törekvések pedig akadtak már bőségesen, elég ha csak az utóbbi 3 nem túl veretes etapra gondolunk.


A visszakanyarodás a mai napig alapvetésnek számító 2. részhez, illetve kronologikusan az azt követő eseményekhez végső soron nem rossz elképzelés. Hisz tényleg ott és akkor volt a legizgibb a gyilkológépek története, s az sem volt elhibázott döntés, hogy visszacsenték Linda Hamiltont a sztoriba.


A probléma az, hogy a Sötét végzet jószerivel nem csinál mást, mint felmondja ugyanazt a tananyagot, amiből a T2 korábban csillagos ötösre vizsgázott.
Nagyon sok az áthallás a két rész között. A kamionos üldözéses jelenetet szinte egy az egyben újravették az alkotók. De CGI ide, bő negyed évszázad oda, az a helyzet, hogy a ’91-es rész lazán lepipálja e tekintetben (is) a mostanit. És nem a megrögzött rajongó beszél belőlünk.


Feszültségben és atmoszférateremtésben sem olyan nagy durrantás az új rész, mint Az ítélet napja, de hát ahhoz a zsenialitáshoz nehéz is lenne felérni, nem is elvárás.
De ha már elvárások: részünkről nem voltak. Így pedig - és ha engedünk a nosztalgiának -, akkor épp az imént sorolt negatívumok lehetnek a Sötét végzet előnyei. Mert ugyan valóban egy jó közepes parafrázis csupán, annak legalább tisztességes, és a rendező Tim Miller odaadása is érezhető a franchise iránt.


Újításokra, progresszióra tehát ne számíts, de az a tétel, amit oly sokan hangoztatnak a filmmel kapcsolatban, miszerint: Az ítélet napja óta A sötét végzet a legveretesebb Terminator-mozi, kétségtelenül igaz!

65%

A kedvenc - The Favourite


Noha sosem leszünk megveszekedett Jorgosz Lanthimosz rajongók – A homárt mondjuk nagyon méltányoljuk -, tény, hogy a kortárs filmművészet egyik legizgalmasabb alkotója a görög.
Bizonyos tekintetben csapongónak tűnhet az eddigi életmű, de ha kritikusan vizsgáljuk Lanthimosz filmjeit, egy kivételesen következetes művészi attitűd/szemléletmód/program rajzolódik ki a meglehetősen bizarr és abszurd történeteken keresztül.


Lanthimosz minden esetben az ember felvett viselkedésmintáit vizsgálja, a társadalmi integrációt, a szocializáció folyamatát. A konklúziója pedig rendre egy: bármennyire is igyekszünk, bármennyire is próbáljuk azt az illúziót kelteni, hogy mindennél és mindenkinél magasabb rendűek vagyunk, épp olyan ösztönösen cselekszünk, mint az elvetemült ragadozók zöme.


A görög direktor legfrissebb mozijában is az elállatiasodott embert tűzi pellengérre. Mindehhez pedig kiváló közeg a 18. századi Anglia, a brit királynő udvara. Lanthimosz tulajdonképpen a Veszedelmes viszonyok bizarr, szókimondó parafrázisát kínálja, csak hogy az ő filmjében még annyi szépelgés sincs, mint Stephen Frears mozijában.


A rendező most valóban rátalált arra a kontextusra, amely a legtökéletesebb „díszlet” az általa képviselt ideológia és nézőpont számára.
Sosem kedveltük a kosztümös mozikat a cirádáik miatt, a görög direktor azonban épp úgy tálalja a 18. századi Angliát és a királyi udvart, ahogy azt mindig elképzeltük. Mocsok, mocsok, és mocsok. Intrika, szex, hedonista nihil és őrület.


Sokaknál épp ez fogja kicsapni a biztosítékot, hisz mindig letaglózó face to face szembesülni a realitással. Lanthimosznak azonban esze ágában sincs eufemizálni, vagy szépíteni a megtörtént eseményeken alapuló sztorit. Természetesen használja a korábbi filmjeiből már ismert eszköztárát: előszeretettel „halszemoptikázik”, ironizál és a maga furcsa módján parodizál, de épp olyan hideg-rideg és kimért is egyúttal, mint eddig mindig.
Kifejezetten izgalmasan vázolja fel a szexuális hatalmi harcot a három főszereplőnő között. Ilyen romlott és feslett kosztümös mozit, pláne ilyen modorban még biztosan nem láttál!


Emma Stone és Rachel Weisz kiválóak, de a szerepéért abszolút megérdemelten Oscart nyert Olivia Colman viszi magasan a prímet. Olyan lehengerlően formálja meg a különféle pszichés zavarokkal küszködő (elme)beteg királynét, hogy már csak miatta is érdemes megnézni A kedvencet.
Ami érzésünk szerint nem Lanthimosz legjobbja, de minőségben egyáltalán nem lóg ki a görög művész eddigi életművéből.

80%