Végállomás: esküvő - Destination Wedding

Bátor vállalás. Victor Levin filmjében két szupersztár – Keanu Reeves és Winona Ryder – utálja látványosan egymást (kezdetben), majd szeret egymásba, miközben feszt dumálnak, fikázzák a világot, különcködnek és mindenről és mindenkiről megvan a határozott véleményük.

A Végállomás: esküvő összességében vonzó kis mozi, a maga különös egzaltáltságával és szokatlan hangvételével. Aki klasszikus vihogós, összeborulós romkomot vár a szinopszis alapján, az csalódni fog. A kvázi kétszereplős film olyan inkább, mint egy kamaradarab. Színpadon is biztosan megállná a helyét. Sőt, talán ott domborodnának ki még inkább az erényei.

Reeves klassz, Winona Ryder viszont kicsivel többet ripacskodik a kelleténél. És Levinnek sem sikerült mindig igazán frappáns dialógusokat írnia, pedig ez a „műfaj” akkor működik frankón és zökkenőmentesen, ha a párbeszédek pörgősek és leleményesek. Vannak így is nagy bemondások, jó gondolatok, és vicces jelenetek, de akad majdnem ugyanannyi gyenge momentum is. Így ami mégis pozitív irányba billenti a mérleg nyelvét az a hangulat. Mert arra biztosan emlékezni fogunk. Paso Robles amúgy is gyönyörűséges helyszín, s az a néhány feledhetetlen szcéna szolgáltat annyit, hogy végül hasonló mosollyal zárjuk a filmet, mint Winona Ryder.

65%

https://www.imdb.com/title/tt6987770/ 

Instant család - Instant Family

Ez az a mozi, amit rendkívül sokféleképpen el lehetett volna barmolni, és az, hogy egy szerethető, kedves film lett belőle, csak és kizárólag az író-rendező, Sean Anders érdeme. No, nem mintha Mark Wahlberg és Rose Byrne ne lennének minden hájjal megkent profik, de azért azt is látni kell, hogy Wahlberg nem egy színész óriás, s kell, hogy egy tudatos rendező kellő határozottsággal vezesse.

Ez itt most pont megtörténik, annak dacára, hogy Anders azért – valljuk be – bizonyos tekintetben biztonsági játékot játszik. Ellenben: jól bánik a közhelyekkel és képes arra, hogy az Instant családra ne csupán egy didaktikus, szentimentális „örökbefogadós” filmként tekintsük, hanem lássuk a mélyebb tartalmait is. Vagyis: átjön az üzenet. S noha kiszámíthatóak a fordulatok, abszolút kedvelhető és átérezhető az összegész. Olyannyira, hogy nem kizárt, sokan fognak a film utolsó harmadában bömbölve zsepibe temetkezni - de minimum könnybe lábadt szemekkel tapadni a képernyőre.  

És hát, igen, megvisel a film, főként a történet miatt, mert az örökbefogadás körüli hercehurcát és a nevelőszülő – adoptált gyerekek közötti vívást, vívódást abszolúte nem hazudja el Anders, sőt, igyekszik a lehető legrealisztikusabban ábrázolni. Mindeközben persze a direktor nem tud kibújni a bőréből - vígjátékosan tálal -, de szerencsére nem feledkezik meg a sztori velejéről, és nem csinál olcsó, trágár viccet az örökbefogadás procedúrájából. Inkább megmutatja és körbejárja a szitu szinte majd’ minden oldalát és nehézségét, a dilemmákat és a komplikáltabb lelki folyamatokat.  

Ettől függetlenül azért mindez megmarad fogyasztható, emészthető hollywoodi mozinak. De bár ilyen jóleső és jó értelemben véve érzelmes tudna lenni minden egyes film, ami az álomgyárból jön.

És akadnak itt ütős poénok is - főként helyzetkomikumok -, amelyek ügyesen ellensúlyozzák a sztori komolyabb oldalát. És persze minden jó, ha a vége jó, hisz épp egy ilyen jellegű vígdráma esetében nem engedheti meg magának Hollywood, hogy ne legyen összeborulós, sírva vigadós happy end, de hát ez már csak ilyen.

Az Instant család azonban mer ellenszegülni a trendeknek, és mer nyíltan, sallangmentesen beszélni az adoptálásról, ami már önmagában nem kis teljesítmény.

75%

https://www.imdb.com/title/tt7401588/

A csempész - The Mule

Eastwood e hónap végén tölti a 89-et, az idő vasfoga azonban mégsem fog rajta. No persze a 89 az 89, de a veterán színész-rendező-mindenes ugyanolyan játszi könnyedséggel létezik a vásznon, ugyanolyan elánnal űzi a mesterséget, s ugyanannyira éli a művészetét, mint pályája kezdetén. Sőt! Clint Eastwood tulajdonképpen olyan, mint a jó bor, a korral nemesedik.

Az időskori biográfia csúcsa egyértelműen a Gran Torino – cizellált, humoros, könnyfakasztó mestermű -, s a The Mule előzetesei alapján joggal számíthattunk valami hasonló hangvételű élményre, mint a 2008-as film esetében.  

Walt Kowalski helyett most azonban egy Earl Stone nevű, jóval visszafogottabb, de annál szabadelvűbb idős férfi a központi figura, akinek történetével Eastwood a „jobb később, mint soha”, illetőleg a „sosem késő” tételeket bizonyítja.

Tény, hogy nem A csempész az életmű legerősebb alkotása, de csak úgy, mint a Clint Eastwood-filmek többségének, ennek a mozinak is van egy semmivel össze nem hasonlítható bája és hangulata.

Nem beszélve a történetről, amit egy New York Times-béli cikk inspirált a 90-es éveit taposó drogcsempészről. Mert hogy Eastwood ezúttal a mexikói drogkartellnek fuvarozgat több száz kilónyi kokót, miközben jazz sztenderdeket énekelget vígan az autóban. És mocskos pénz ide, ádáz drogbárók oda, nem tudunk rá haragudni. Mi több, kifejezetten cuki, és nem mellesleg rendkívül stílusos, ahogy az öreg végre hajtja a melót. 

Picit persze nyugdíjas a tempó, de hát fékevesztett akció-zsonglőrködést nem várhatunk, és soha nem is vártunk Eastwoodtól (a Piszkos Harry – éra kivétel persze).

Hangulatos, kellemes darab a The Mule, nem a legimpozánsabb Eastwood-mozi, de helye van az életműben, s biztos vagyok benne, hogy emlékezni fogunk rá évek múlva is!

75%

https://www.imdb.com/title/tt7959026/

Pókember - Irány a Pókverzum - Spider-Man: Into the Spider-Verse

Gyerekkorom legkedvesebb szuperhőse Peter Parker („a közkedvelt és csodálatos Pókember”), szerintem nagyon hálás és remek filmes alapanyag, mégsem voltam maradéktalanul elégedett az eddigi mozgóképes adaptációkkal.

igazán nagyszabású Pók-mozi a 2002-es Tobey Maguire nevével fémjelzett Sam Raimi-féle adaptáció volt. Amely bár szórakoztató cucc, kissé bátortalan és tétova – főként Maguire személyének köszönhetően. Peter Parker ennél jóval rátermettebb, és jóval többet érdemel!

Később Andrew Garfield valamelyest kiköszörülte a csorbát, de azoknak a filmeknek sem sikerült elcsípni maradéktalanul a képregény, illetve a karakter esszenciáját. S a harmadik „nekifutás”, a Tom Holland-féle verzió is hiányérzetet kelt a maga túlságosan is ifjonti, tinédzser attitűdjével. 

És akkor jönnek ezek az arcok (Bob Persichetti, Peter Ramsey és Rodney Rothman) és megcsinálják! Új megközelítésbe helyezik a történetet, bátran nyúlnak a karakterhez, miközben megtartják a képregény oridzsinál hangulatát is. Persze mondhatnánk, hogy könnyű dolguk volt, hisz ami működik az animációs terepen, nem biztos, hogy működik az élő szereplős közegben – de a megállapítás vica versa igaz!

Nyilván esetünkben beleférnek olyan merészségek, mint pl. a dimenziók közötti ugra-bugra, de az alkotók ízlésesen bánnak a dologgal, nem válik kaotikussá a sztori!

S a helyzet az, hogy az eddigi egyik – ha nem a – legjobb Pókember-filmmel van dolgunk! 

Az Irány a Pókverzum joggal nyerte el idén a legjobb animációs filmnek járó Oscar-t. Szép, újszerű, vagány a látvány, azért meg külön jár a piros pont, hogy a fickók ennyire bátran álltak bele a projektbe és mertek más irányba/irányokba is kacsintgatni - úgy hogy közben a Stan Lee – hagyaték ebben a moziban van az eddigiek közül a legszembetűnőbben jelen.

Konklúzió:

A keményvonalas fanoknak vélhetően épp úgy be fognak jönni a látottak, mint az animációs filmek rajongóinak!

80%

https://www.imdb.com/title/tt4633694/