2019. december 29., vasárnap

Szexoktatás (1. évad) - Sex Education (Season 1)


Azt már az Amerikai pite óta tudjuk, hogy milyen az, amikor a gerjedelmét és a bimbózó libidóját kezelni nem tudó tini egy almás pitét hív segítségül vágyai enyhítésére. Az ominózus mozi óta azzal is tisztában vagyunk, hogy „Stifler mamája” a mindenkori szex-orákulum, s valahogy onnantól datálható – bár ebben nem vagyunk olyan biztosak -, a „milf” kifejezés is.


Viszont az ilyen jellegű komédiák túlburjánzásával a szex-vígjáték műfaját elég gyorsan kimaxolta Hollywood, igaz, az altesti humort és a szexualitással kapcsolatos gyatra vicceket mindig el lehet adni a nagyközönségnek, szóval akadnak manapság is szép számmal követői a zsánernek, s az imént említett klasszikusnak.


Olyan szex-komédiával ellenben ritkán találkozni, ami a tinédzserek szexuális életét és az abból fakadó problémákat komolyan venné, és nem csak és kizárólag az olcsó poéngyártásra utazna.
Az olyan szex-komédia pedig, ami kifejezetten kellemetlen témákat feszeget, a dolog mélyére ás, és olykor még a felnőttek számára is zavarba ejtő pillanatokat tud okozni, na az tényleg ritka, mint a fehér holló.


A Sex Education úgy döntöget tabukat, hogy közben egy percig sem érezzük ízléstelennek a látottakat. Mindemellett a Netflix januárban debütált brit sorozata bitang szórakoztató is! Baromira szerethetőek a karakterei, Asa Butterfielddel, Ncuti Gatwaval, a Margot Robbie-ra kísértetiesen hasonlító Emma Mackey-jel, és az X-akták Scully ügynökével egyetemben.


És még az sem zavaró, hogy ismét huszonévesek formálnak meg 16-17 éves gimiseket. E tekintetben a diri renitens fiacskáját alakító Connor Swindells esetében lóg ki leginkább a lóláb, de a sorozat mentségére szóljon, nem győzzük hangsúlyozni, hogy a casting az valami egészen elképesztően csodás! Rég volt, hogy sorozat-karakterek ennyire magával ragadóak tudtak lenni.


Otis Milburn tök átlagos tinédzser, legalábbis ő bizonyosan ezt gondolja magáról. Csak hogy kénytelen mindenféle szexuális segédeszköz, ezzel kapcsolatos szakkönyv, képzőművészeti alkotás etc. között tengetni az életét, az édesanyja ugyanis híres szexterapeuta. Otis ennek ellenére, csak úgy mint társai, küzdelmes harcot vív saját szexualitásának kibontakoztatásával. Egy véletlen folytán azonban az élet úgy hozza, hogy a srác szex-tanáccsal látja el az igazgató jóképű, a lányok körében nagy népszerűségnek örvendő csemetéjét. Otis útmutatása pedig – naná, hisz volt kitől eltanulnia a szakma fortélyait – betalál, s a sikernek és némi ráhatásnak köszönhetően igen hamar „praktizálni” kezd a suliban.


Már önmagában az alapötlet is kiváló, a Sex Education azonban tényleg nem csak a felszínt karcolgatja, azzal együtt, hogy a 2019-es év vitán felül egyik legszórakoztatóbb mini-szériája.
Megnyerő a stílusa, megkapó a hangulata. Naná, hisz ízig-vérig európai cucc. A brit atmoszféra és a „nem-amerikai”, Hollywood-mentes fogalmazásmód pedig egészen új dimenziókat nyit meg a témában.


Vannak ugyan csetlései-botlásai a filmnek, de mind megbocsátható, s akár még szexepilként is elkönyvelhető.
A ’második szezon’ 2020 januárjában jön, úgyhogy addig még pont be tudod pótolni az elsőt! Hidd el, érdemes!

85%

2019. december 28., szombat

Házassági történet - Marriage Story


Noah Baumbach, a szocio-drámák mestere egyrészt megcsinálta az év filmjét, s egyben munkásságának legkiemelkedőbb darabját tette le az asztalra, másrészt most először hagyta úgy Isten igazából az emócióit is áradni az adott történetben.


A Házassági történet ugyanakkor mindenféle teátrális megnyilvánulás és fennkölt gesztus nélkül tud többszörösen katartikus pillanatokat okozni, s mindeközben olyan végtelenül emberi és valószerű, olyan marhára Baumbach-os, amelyet mindig is vártunk/vártam a direktortól. 


Tény, hogy a rendező eddigi legközérthetőbb munkájáról van szó, de még így sem nevezhetjük klasszikus értelemben „közönségfilmnek” a Házassági történetet. Pedig ezt a filmet bizony mindenkinek látnia kéne!


Az összeszedettség, s a nyílt, fájóan őszinte fogalmazásmód rendkívül jól áll Baumbach-nak.
Ez egy érett rendező, érett alkotása. Bölcs, igaz, és mint olyan, iszonyúan zavarba ejtő mozi. És szép, de még milyen szép!
Ahogy Scarlett Johansson és Adam Driver működnek, együttműködnek ebben a filmben, az valami egészen elképesztő. Baumbach pedig nagyon szépen, megfontoltan építi fel a sztorit. Íve van a történetnek. S noha egy házaspár válását követhetjük nyomon, annak minden borzalmával és tragédiájával együtt, számos meghitt, könnyfakasztó pillanatnak is a részesei lehetünk. Az elengedés stációinak...


Baumbach akkurátusan járja körbe a válás aspektusait. Atya ég, milyen könnyen enged ilyenkor a kísértésnek az ember, milyen könnyedén válik esendővé, sebezhetővé, s ha a helyzet úgy kívánja, kíméletlenné és akár becstelenné is.


Ugyanakkor azzal is szembesít a film, méghozzá nagyon bölcsen és intelligensen, hogy az egész hercehurca valójában hiábavaló, s hogy végül az elfogadás és a mindenen átívelő szeretet – vagy hívjuk inkább egymás iránti tiszteletnek - hozhat megnyugvást és békét.
Meglehetősen ideologikusan és naivan hangzik, de a Házassági történet pozitív végkicsengésű mozi, az ereje pedig a pozitivitásában rejlik. Elementáris és elsöprő erő ez, ritkán tapasztalni ilyen energiákat a filmművészetben.


A csodálatos pillanatokat aztán a még csodálatosabb utolsó szekvencia követi, mely nem csak az utóbbi évek egyik legszebb zárlata, hanem úgy en bloc a filmtörténet egyik legigazabb befejezése is.


Baumbach számára nyilván iránymutató lehetett Robert Benton klasszikusa, a Kramer kontra Kramer. Annak realisztikus képkockái és jellegzetes fényképezési stílusa vissza is köszönnek a Házassági történetben, ugyanakkor a New York-i rendező legfrissebb alkotása a saját jogán fog klasszikussá – témájában legalábbis biztosan -, fontos, meghatározó filmes mérföldkővé válni.


Az érzelmek és hangulatok széles spektrumát felvonultató – házassági – történet. Fájdalmas, mégis felemelő mozi. Baumbach eddigi legérettebb, legkomplexebb alkotása.  Szerintünk pedig az év legjobb filmje!

100%

2019. december 26., csütörtök

Volt egyszer egy... Hollywood - Once Upon a Time... in Hollywood


Hőseposz Hollywood aranykoráról.
Így is definiálhatnánk a legfrissebb Tarantino-mozit. Szubjektív, kinek a pap, kinek a papné, de a Volt egyszer egy... Hollywood vitán felül a mester egyik legjátékosabb alkotása. S többek között kiköszörüli azt a csorbát, amelyet az Aljas nyolcas ejtett az életművön. Nem, az sem volt rossz mozi, de hiányoltuk belőle azt a mókás, szertelen attitűdöt, ami Tarantino korábbi filmjeit jellemzi, s ami hál’ Istennek az új moziban ismét megvan!  


A Volt egyszer egy... Hollywod fikciós sztori. Rick Dalton, a nárcisztikus Hollywoodi western sztár sosem létezett, ahogy legjobb barátja, Cliff Booth, a titokzatos kaszkadőr is kitalált személy. De, most jön a „de”, sosem volt még Tarantino-film ennyire valóságos! A Sharon Tate-sztori csak hab a tortán, a legrealisztikusabb a kontextus ábrázolás, és a Tarantino-ra olyannyira jellemző, ismételten szenzációs dialógusok és kiválóan szerkesztett jelenetek.


Oké, rendben, hangulatfilm ez. De kicsit sem öncélú! Tarantino most is, mint általában, a nagybetűs mozi iránti szeretetét öntötte mozgóképes formába. Hollywoodról még sosem mesélt, ez a mostani meséje pedig az álomgyár történetét mondja el, mégpedig egy lecsúszóban lévő, egykoron szebb napokat élt sztár szemüvegén keresztül.


A szereposztás ismét szenzációs. DiCaprio és Brad Pitt viszik a hátukon a filmet, ahogy az az ilyen kaliberű színészektől elvárható. A két a-listás sztár zseniálisan megkomponált über laza jelenetekben bontakoztatja ki nem evilági, káprázatos képességeit.
Tarantino pedig, hiába az évek, ismét legjobb formájában tündököl. A látszólag jelentéktelennek tűnő pillanatokban is releváns dolgokat, gondolatokat fogalmaz. S talán sosem volt még ennyire tudatos.


Sokak szerint unalmas és kissé terjengős a film. Nos, a mi figyelmünk nem lankadt egy percre sem. A Volt egyszer egy... Hollywood mindvégig szórakoztató, frappáns, és oltári vicces. Biztosak vagyunk benne, hogy sok év után Tarantino egyik legerőteljesebb, legkiegyensúlyozottabb mozijaként fogják emlegetni.


A jellegzetes attribútumok ugyan megvannak, de a direktor tőle szokatlan elemekkel is tarkítja a már jól ismert zsargont.
Brad Pitt a tipikus Tarantino-protagonista megtestesítője – kiszámíthatatlan, veszélyes, ha szükséges agresszióra hajlamos, ugyanakkor jó kedélyű, és rendkívül szimpatikus férfiú. DiCaprio pedig tökéletesen hozza a hedonista, önmagába szerelmes, egoista, de szerethető, kissé bugyuta, kétségek közt vergődő, mindenkori Hollywoodi sztár karakterét. 


És hát, ahogy említettük, ez egy fikciós mozi. Hiába Roman Polanski, a kor bálványa Sharon Tate, és hiába Charles Manson.


Quentin Tarantino úgy alakította a sztorit, ahogy az ő furcsa, nem hétköznapi elméjében él a történet, ahogy… No de nem spoilereznénk!
Az év egyik legjobb filmjét mindenkinek látnia kell!

95%

2019. december 25., szerda

Éretlenségi - Booksmart


Lehet, hogy a bejgli okozta kaja kóma, vagy szimplán nem voltunk pillanatnyilag teljesen nyitottak a progresszióra, és minket is bekebelezett a szentimentális kari-feeling, de valahogy nehezen tudtunk ráhangolódni Olivia Wilde kétségtelenül bátor, gendersemleges coming-of-age vígjátékára.
Az Éretlenségi – borzalmas magyar cím, az egyébként találó angollal (Booksmart) szemben – nem találja fel a spanyolviaszt, mégis erőteljesen közvetít.


Adott két szívbéli jó barátnő, akik a küszöbön álló érettségi közeledtével pánikszerűen akarják utoljára kiélvezni a high-school éra nyújtotta lehetőségeket - még mielőtt a fősuli, s vele a felnőtt lét végérvényesen bekebelezné őket.  
A visszafogottabb Amy pl. leszbikus hajlamait szeretné végre kibontakoztatni, a nagyszájú, céltudatos Molly pedig szimplán „csak” a szüzessége mielőbbi elvesztését szorgalmazná.
Ugye ismerős alaphelyzet? Greg Mottola Superbad-je szerintünk jobb és összeszedettebb meló, de kétségtelen, hogy Olivia Wilde is tud újat mondani a témában. Ha más nem, új perspektívát mutat, eddig nem látott élethelyzetekbe kényszeríti két főszereplőjét. Akik lányok. Vagyis a film aspektusa alapjaiban más, mint a Superbad-é, jóllehet, találni jó pár áthallást és párhuzamot a két mozi között.


A Booksmart harsány, szókimondó, és kifejezetten bevállalós darab. A drog trip-es „Barbie-szcéna” pl. több mint ötletes – és kurvára bizarr! -, a film bátran beszél a fiatalok szexuális útkereséséről, számunkra valahogy mégsem állt össze kompakt egésszé a sztori.


Eleve kicsit döcögősen indul a film, ami aztán nagyjából 20 perc után valóban frankón magára talál. Közben picit hullámzik, akár a két kiscsaj fékevesztett, váratlan fordulatokkal teli éjszakája. Akad egy csomó megható pillanat. Wilde érezhetően a téma emberi oldalát igyekezett megmutatni, s a film hangvétele következetesen tartózkodik is a tipikus amerikai high-school komédiák hangulatától. Sokszor meglepően szürreális és abszurd a cselekmény, de csak épp annyira, hogy nagyjából mindenki számára fogyasztható maradjon.


Ahogy említettük, minket így a nagy karácsonyi banzáj – értsd jól: punnyadás – kellős közepette annyira nem ragadott magával a Booksmart, de örömmel konstatáltuk, hogy a kortárs tini vígjáték dömpingben a sok tucat darab között azért fel-felbukkan még egy-egy figyelemreméltó alkotás.  
A kritikusok nagyon szeretik a filmet, Beanie Feldstein (Jonah Hill hugicája) alakítása már most biztos, hogy Golden Globe-jelölést ér, ami azért nem semmi.
Elvitatni nem szeretnénk a Booksmart érdemeit, hisz valóban unikális cucc a maga nemében, de az is biztos, hogy a fokozott figyelmet kendőzetlen modorának és a konvenciókkal való szembenállásának is köszönheti!
Véleményünk szerint örök darab nem lesz belőle, de mint jólesően zilált, széles érzelmi amplitúdón mozgó indie vígjátékra, jó szívvel gondolunk majd rá!

75%

Dermesztő hajsza - Cold Pursuit


Volt már ilyen: az európai rendező hazájában forgatott sikerfilmjét „újrázza” a tengerentúlon, amerikai díszletek között, amcsi sztárokkal, hollywoodi nyelvezettel.
Hans Petter Moland saját 2014-es jellemzően észak-európai, skandináv kontextusban, norvég, dán, és svéd színészekkel forgatott fekete-komédiáját mentette át az álomgyárba.


Furcsa mód, bár közel sem szól(t) akkorát a Dermesztő hajsza, és nem is lett olyan karakteres, mint az eredeti, Moland konzerválni tudta 2014-es filmjének sajátos atmoszféráját.


Aki nincs tisztában az eredetivel, s pusztán csak a trailer alapján informálódik, joggal gondolhatja, hogy egy újabb öreges akciómókát fog látni az élemedett korú Liam Neesonnal – az Elrabolva után szabadon, immáron sokadszorra -, a Dermesztő hajsza azonban – remake ide vagy oda – működőképes, frappáns kis mozi. Vicces, véres, váratlan fordulatokkal felvértezett krimi-vígjáték, amelyben a tagbaszakadt hókotró fater bosszulja meg fia halálát a helyi alvilágon.


Az eltűnés sorrendjében sokkal önreflexívebb, s egyúttal jóval zordabb is, ha úgy tetszik „európaibb”, és unikálisabb, Moland azonban – bölcsen - meg sem próbálta egy az egybe lekopizni az eredetit. A Colorado-i kontextus ugyanis egészen más, mint a skandináv. A rendező közérthetőbbre vette a figurát, s belecsempészett némi „Hollywood-ot” is az új filmbe, de a változtatások szerencsére nem mentek az alapanyag rovására. Vagyis: a főbb vonások maradtak, csupán a hangsúlyok helyeződtek esetenként máshová. 


A 2014-es film sava-borsát a különösebbnél különösebb figurák és mellékszereplők adták. Ezek pedig az amerikai remake-ben is megtalálhatóak, noha Stellan Skarsgard véleményünk szerint sokkal autentikusabb volt a főszerepben, mint Neeson.


De hogy mennyire indokolt egy 5 évvel ezelőtt készült kiváló európai filmet újraforgatni az Egyesült Államokban, méghozzá az eredeti rendező aktív közreműködésével? Hmmm…
Mindenesetre, a látottak alapján kijelenthető, hogy ez egy korrekt, átgondolt remake!
Aki pedig most először találkozik a történettel, kedveli az éjsötét humort, és bírja az átlagostól eltérő, pikáns hangvételű sztorikat/mozikat, annak simán okozhat kellemes meglepetéseket a film.

70%

2019. december 24., kedd

Joker


Nolan Batman-trilógiája még azokkal is megszeretette a szuperhős filmeket, akik egyébként nem rajonganak a műfajért.  A Joker azonban rátromfol a Nolan-hagyatékra (is), és messzemenően túlmutat a Christian Bale-féle Batman-mozik világán. Olyannyira elrugaszkodik a zsánertől, hogy nem is igazán tekinthető műfajfilmnek.


Todd Phillips Joker-e elsősorban karakterdráma, több funkciós pszicho-thriller, amely csak nyomokban hordozza magán a képregényfilmek vonásait. Bátor húzás ez egy olyan rendezőtől, aki eddig csak és kizárólag szórakoztató filmeket dirigált, s egy olyan jelentős stúdiótól, ami híresen nem szeret kockázatot vállalni, s az esetek többségében inkább a biztosra megy.


A Joker ugyanis szinte semennyire sem igyekszik kiszolgálni a nagyközönség igényeit. Kifejezetten lebilincselő és izgalmas alkotás, mégsem pusztán szórakoztatni kíván.


Nyilván szükség volt mindehhez Christopher Nolan Batman-univerzumára/víziójára, ugyanakkor a Joker simán megáll a saját lábán is! Ez nagyban a szenzációs Joaquin Phoenix érdeme, de nem működne ennyire zseniálisan a film a remekbe szabott forgatókönyv és a feszes rendezés nélkül!


Az előképek olyan klasszikusok, mint a Taxisofőr, a Kánikulai délután, vagy a Komédia királyai, de a Joker rímel Brad Anderson A gépész c. thrillerére is - már ami az atmoszférateremtést, és a színészvezetést illeti.


Joaquin Phoenix korosztályának egyik legkülönlegesebb, legsokoldalúbb, legformabontóbb színművésze. Rendkívül széles palettán mozog a játéka. Már csak miatta érdemes megtekinteni a filmet!
Phoenix kirobbanó alakítása ellenére mégsem tekinthető „egyszemélyes”, egydimenziós one man show-nak a Joker.  A film kritikus – társadalomkritikus -, érzékeny, ha kell agresszív, de mégis nagyon finom és éteri, mindenekelőtt azonban végtelenül frusztrált. Akár csak az élet, a mindennapjaink. Korunk társadalma, társadalmi viszonyai.


Ilyen értelemben pedig Phillips mozija jócskán túlmutat Joker karakterén, a szuperhős univerzumon, Gothamen, és a Denevérember figuráján/legendáriumán.
Klasszikus született! A Joker mérföldkő, minden tekintetben. Bátor, impresszív, újító, lehengerlő.
Muszáj látni!

100%

2019. december 15., vasárnap

Aki bújt - Ready or Not


Ha nem is annyira kimagasló, mint azt néhány filmes portál lelkesen zengi, az év legkellemesebb meglepetésfilmjének képzeletbeli díjára joggal pályázik az Aki bújt.


A horror komédia műfajában született pár kiemelkedő darab az elmúlt években (személyes kedvencünk a Hétköznapi vámpírok, de a Better watch out is kifejezetten erősre sikeredett), s ezen filmek sorát gyarapítja a rendező páros, Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett alkotása is. Nem jár az élen, de üdítő kis darab, ami egy egészen kifacsart/kicsavart alapállásból csinál valós mozis élményt.


Megosztó filmecske ez, biztos lesznek olyanok, akiknél kiveri majd a biztosítékot ez az Addams family-be oltott Tűnj el! S ha már szóba került Jordan Peele kitűnő, társadalomkritikus horror filmje, muszáj leszögeznünk, hogy bármennyire is friss és ötletes az Aki bújt, közel sem játszik egy ligában Peele alkotásával.
No persze nem is áll szándékában. Ez egy „szimpla” szórakoztató mozi, s mint olyan, egészen kiváló!


A házasság intézményéről ugyan mondhatott volna ezt-azt, elbírtunk volna egy-két pofátlan fricskát, bele is fért volna a koncepcióba, de tény, hogy így is elviszi a bulit a meghökkentő sztori.


A karakterek szélsőségesen tipizáltak, mégis jól eltaláltak, a casting szenzációs! Andie MacDowell minden egyes megmozdulásáról süt, hogy baromira élvezte ezt a szerepet. Aki viszont elviszi a hátán a filmet, az a főszereplőnőt megformáló Samara Weaving. A fiatal színésznő letette már a névjegyét egy-két fontosabb moziban (Három óriásplakát Ebbing határában; A bébiszitter), de biztosra vesszük, hogy ezután csak úgy záporozni fognak neki a jobbnál jobb szerepajánlatok.
Weaving ízig-vérig főhős(nő), ha kell törékeny, ha kell mindenre elszánt amazon. Nem szimpla horror-királynő, sem rezzenéstelen arcú akciósztár. Jóval szélesebb palettán mozog, gazdag eszköztárral dolgozik.


A Ready or not gyermekdal még sokáig ott cseng majd a fülünkben, sajátos hangulata miatt pedig biztosan jó darabig emlékezni fogunk magára a filmre is!
Azoknak, akik kedvelik a kreatív, frappáns, műfaji határokat feszegető szórakoztató mozikat!

75%

Az ír - The Irishman


Végül a döntés mégiscsak Scorsese-t és a Netflixet igazolta. Alig 10 nap alatt közel 30 millióan streamelték a legújabb Scorsese-eposzt! Jobb is így, hisz a 3 és fél órás maratoni hosszúságú, elmélkedős gengszterfilm nem is igazán kompatibilis a mai mozis trendekkel, s a jelenkori komformista fogyasztói igényekkel.


Scorsese, státuszából kifolyólag szinte bármit megtehet. Megengedheti magának a luxust, hogy 210 percben mondja el rezignált stílusban Jimmy Hoffa és „az ír” történetét.
De, hogy ne csak a film extrém hosszán rugózzunk, bizony azt is muszáj leszögeznünk, hogy noha Az ír remekül szintetizálja a korábbi Scorsese-klasszikusok esszenciáját, azért merőben más hangvételű, mint a kőkemény Casino, vagy a harsány Nagymenők. Nem rosszabb náluk, korántsem! Szimplán az van, hogy ez már egy másik „level”, a gengsztermozi-felelős eddigi legfilozofikusabb, legmerengőbb, legnyugodtabb zsánerfilmje.


Amikor megszólal Bobby DeNiro – Reviczky Gábor - narrációja, akkor rögvest megidéződik a mester összes eddigi klasszikusa - de legfőképp a Casino örökbecsű tézisei és axiómái. 


És persze lehet ekézni a filmet a CGI miatt, hogy így meg úgy fiatalodnak kissé fura módon a szereplők, de Al Pacino-t és Robert DeNiro-t akkor is kurva nagy élmény ennyi remek jelenetben együtt látni, s akkor még nem is beszéltünk az igazi visszatérőről, Joe Pesci-ről.
S az emlékezetes jelenetekről: Tony Pro és Hoffa egymásnak feszülése, Sheeran mesterien vázolt rapid bérgyilkos melói, valamint Bufalino és Frank vicces, mégis hót komoly párbeszédei mind-mind élmény számba mennek.


A 160 misi annyira nem szembetűnő, de nyilván a pénz nagy részét a sztárok gázsija, és az elhúzódó forgatás és huzavona emésztette fel.
Egy Scorsese moziban ugyanakkor sosem a külsőségek dominálnak, Az írrel kapcsolatban sokat emlegetett és támadott „megfiatalítós” digitális trükköket is csak a szükség szülte.


Ezúttal is az összehasonlíthatatlan atmoszféra uralja a mozit, s jóllehet, ez a legvisszafogottabb, legintrovertáltabb gengszterfilmje a rendezőnek, mindenképpen helye van az életműben – azaz: ennek a mozinak törvényszerűen el kellett készülnie. Kikívánkozott. Láthatóan és érezhetően.


Hosszú igen, és icipicit embert próbáló Az ír, de aki átengedi magát a film hangulatának, az biztosan nem fog csalódni.  

80%