2019. június 23., vasárnap

Pusztító - Destroyer


Nicole Kidman bármit képes eljátszani, ezt már sokszor bizonyította. Ha kell femme fatale, ha kell „magára szed” lazán 15-20 évet, s ha szükséges csont sovány, leharcolt, viharvert nyomozónő – mint esetünkben.
Az ausztrál származású színésznő hatalmas átváltozó művész, a Pusztító egyik nagy erőssége pedig az ő figyelemfelkeltő, koncentrált, határozott játéka.


Viszont sajnálatos módon egy kitűnő szereplés sem tud feledtetni, avagy semmissé tenni egy zavaróan zavaros szkriptet. Karyn Kusama a közel sem tökéletes, de kétségtelenül erőteljes A meghívás c. misztikus thrillerével hívta fel magára a filmvilág figyelmét, de a Pusztítóba nem tudott annyi eredetiséget és izgalmat csempészni, mint korábbi nagyjátékfilmjébe.


Kissé "túlcsavart" a történetvezetés is, pedig az egyébként tök egyszerű sztori nem indokol ilyen szintű komplexitást. Ugyan a készítők igyekeztek váratlan fordulatokkal is operálni, összességében nem szolgál túl sok újdonsággal a Pusztító. Klasszikus LA-krimi, annak minden jól ismert elemével és összetevőjével.


A faszverős – bocs, de nincs mese, ez történik – jelenet szerintünk nem bátor, szimplán csak ízléstelen és felesleges, ugyanakkor nem vitatjuk, hogy van egyfajta különös hangulata és aurája a filmnek, amely sokak számára vonzó lehet.
És természetesen Nicole Kidman alakítása mellett sem mehetünk el szó nélkül.
Az érzés azonban felemás…

60%

2019. június 19., szerda

Mi - Us


Jordan Peele bizonyítja – de még hogyan -, hogy a Tűnj el! sikere és nagyszerűsége nem pusztán egyszeri sziporka volt. A Mi még komplexebb, még agyasabb, és ha lehet, még zseniálisabb elődjénél.
A fekete rendező korunk egyik legizgalmasabb, legtartalmasabb filmese – úgy, hogy egy marginális, sokak által lesajnált zsánerben, a horror műfajában alkot tevékenyen.


De épp úgy, ahogy a legnagyobbak, Peele csupán eszközként használja a horror paneleket ahhoz, hogy magvas, összetett gondolatait közvetítse, s hogy valós, aktuális társadalmi problémákról beszéljen. Van élet az egyszer használatos konzum-rémisztgetésen túl! 


A Mi olyannyira komplex, amennyire mozgókép csak lehet. S bár az első ¾ órában egy klasszikus dramaturgiájú home invasion horrort nézünk, amelyben a főszereplő családot a nyaralás során a hétvégi házikóban egy hozzájuk kísértetiesen hasonlító horror-family kezdi el abuzálni, de miután Peele a jelenséget kiterjeszti, globálissá teszi, s rájövünk, hogy kvázi az egész világ a doppelgangereivel hadakozik, egészen új megvilágításba kerül a történet. S tulajdonképpen innen válik igazán izgalmassá a sztori.


Zavarba ejtő, amit látunk, az Us ellene megy minden horror klisének, épp ezért nem lehet és felesleges is vegytiszta zsánerfilmként kezelnünk, jóllehet, Peele nagyon jól tudja, hogyan, miként hozza a gyanútlan nézőre a frászt. Vélhetően olyan nagyágyúk lehetnek a rendező ikonjai, mint pl. Stanley Kubrick, vagy George A. Romero, de arra is mérget mernénk venni, hogy az európai Michael Haneke – és annak Funny Games c. ádáz crossover mozija – sem ismeretlen Jordan Peele számára.
Mégis, ami végül kisül a Mi-ből, az teljesen egyedi és sajátos. Bravúros, az ahogy a direktor kezeli és jó értelemben véve „használja” a zsáner kellékeit gondolatai elbeszélésére.


No persze majd a harmadik film lesz a vízválasztó, de az már most elmondható, hogy ez az éppen 40 éves fekete fazon bizony mindent tud a moziról! Nagyszerűen elegyíti a kommersz összetevőket a mélyebb tartalmakkal, csavaros történeteket ír, látványos, határozott társadalomkritikával sokkol, és nagyon, de nagyon egyedien fogalmaz!


A Mi pár nappal a megtekintése után is velünk marad, de egyáltalán nem a hátborzongató képkockák miatt. A film gondolkodásra és töprengésre sarkall – imigyen működik minden nagyszerű mozi!
Klasszikus született kérem!

95%

2019. június 17., hétfő

A néma forradalom - Das schweigende Klassenzimmer


Generációk – generációs feszültségek - csapnak össze Lars Kraume finoman önostorozó mozijában.
A német nemzet múltján esett foltokkal, avagy az igazi szörnyűségekkel az ’50-es évek német fiataljainak már nem volt közvetlen kapcsolata. „Csupán” szüleik frusztrációja és zavarodottsága árulkodott az egy-két évtizeddel korábban történt borzalmakról.


A felnőttek már-már betegesen igyekeztek elfeledni a közel múltat, s a szőnyeg alá seperni a náci Németország megbocsáthatatlan, irtózatos bűneit, s mindebben a szovjet behatás, a szovjet erkölcsiség és vaskalapos ideológia sietett a segítségükre.
S bár látszólag – ekkor már - minden a legnagyobb rendben volt, a felszín alatt komoly feszültségek munkáltak.


Kraume mozija valós esetet dolgoz fel. A történet szerint néhány kelet-Berlinben élő gimnazista fiatal – Puskás Ferenc és a magyar nemzet iránti rokonszenv által vezérelve - az ’56 októberében lezajló budapesti forradalom áldozatairól emlékezik meg: a srácok az egyik iskolai tanóra előtt egyperces néma csenddel adóznak a magyar forradalom mártírjai előtt.
Az esetet az iskola vezetése „ellenforradalmi” tettként kezdi vizsgálni, s az ártatlan, ugyanakkor szívből jövő, őszinte gesztus a fiatalok jövőjét, reputációját kezdi el veszélyeztetni. 


A film szépen, konzekvensen épülget, valójában nem sok újszerű gondolatot szőve a már sokszor látott, hallott történet-szövetbe, dramaturgiába, ugyanakkor Kraume van annyira rutinos rendező, hogy a végeredmény pozitív irányba billentse a mérleg nyelvét. Ehhez szükség volt persze a kiváló fiatal szereplőkre, s a forgatókönyv ügyes, váratlan húzásaira.


A néma forradalom nagyban épít Peter Weir klasszikusának, a Holt költők társaságának gondolatiságára, így igazán új élménnyel, katartikus pillanatokkal nem tud szolgálni. Az előd ugyanis, pechjére, túl karakteres.
Ellenben van a filmben szív és lélek, és mindezen túl egy klasszul összerakott, míves mozi benyomását kelti.
Nekünk, magyaroknak pedig, már csak a történelmi vonatkozás miatt is kötelező darab.

70%

2019. június 10., hétfő

BÚÉK


Paolo Genovese 2016-os Teljesen idegenek c. nagy sikerű kamara mozija egy rendkívül ügyes és izgalmas alapötletre épült. A témája pedig még biztosan jó ideig aktuális lesz, így nem csodálkoznánk, ha szép sorjában minden európai nemzet – és akár Hollywood is - elkészítené a maga kis különbejáratú verzióját az olasz eredetiből.


A remake persze akkor és attól jó, ha mer picit más lenni, mint az oridzsinál darab, s ne adj Isten valamelyest el is rugaszkodik tőle. Nos, Goda Krisztina filmje szinte stációról stációra beismétli Genovese kulcsmomentumait, mégsem mondanánk, hogy szimpla szolgai másolat lenne. 


Azon persze lehet vitatkozni, hogy volt-e létjogosultsága az újrának, az viszont kétségtelen, hogy a sztori teljességgel univerzális, a magyar rendezőnőnek pedig sikerült olyan kiváló színészeket szerződtetnie a filmjéhez, akik lazán veszik az akadályokat, s az egy helyszínen játszódó történetet is képesek érdekessé és izgalmassá varázsolni. Ráadásul Goda picit lazábbra fogta a gyeplőt, s Genovese mozijával ellentétben nem volt rest egy-két geggel megspékelni, felturbózni a sztorit, ami meglepő módon kifejezetten üdítőleg hat.


Ennek ellenére azonban mégis ott motoszkál az emberben a gondolat a film megtekintése után, hogy noha egy teljesen okés remake lett a BÚÉK, mégsem képes maximálisan meggyőzni arról, hogy mindenáron elengedhetetlen volt a létrejötte. Hisz Genovese filmje ugye az újdonság erejével hatott, amivel Goda Krisztina mozija értelemszerűen már nem tud szolgálni.   

65%

2019. június 9., vasárnap

Triple Frontier


A Netflix mindig igyekszik gondoskodni a nézői igények maximális kiszolgálásáról. Évről évre tető alá hoz olyan műfajfilmeket, amelyek a Hollywood-i nagy stúdiók, vagy még inkább, a független filmes istállók figyelmét tendenciózusan elkerülik, ugyanakkor van/lenne rájuk befogadói szándék.


Esetünkben a régi vonalas akciófilm műfajában hoz a nagy streaming szolgáltató egy kifejezetten tetszetős zsánerfilmet, amely ugyan nem újítja meg a műfajt, de kellően feszesre van szabva ahhoz, hogy elnyerje/elnyerhesse a közönség tetszését.
Az Oscar-nominált rendező J.C. Chandor személyében ráadásul egy igen tehetséges rendező állt a projekt élére, casting-fronton pedig szintén lazán felveszi a film a versenyt a nagy stúdiók nagyszabású mozijaival: a dél-amerikai drogküldetést olyan kaliberű arcok vezénylik le, mint a vásznon egyre kevesebbet mutatkozó Ben Affleck, a karakteres Charlie Hunnam, illetve korunk egyik legkarizmatikusabb művésze, Oscar Isaac.


A sztori behúz, a tempóval sincs gond, noha konzekvenciában azért a Triple Frontier sem tud néhány közhelynél többel szolgálni.
A zsoldos siserehad az egyik leghírhedtebb dél-amerikai drogbáró rejtekhelyére kíván lecsapni. A cél: kiiktatni a rossz fiút, majd olajra lépni a mocskos pénzzel – a kokainkirály ugyanis a birtokán rejtette el a drogból származó sok-sok milliós vagyont.


A művelet nagyjából sikeresen indul, a katonák annak rendje és módja szerint csordultig tömik a zsákjaikat lével, de végül hiba csúszik a rendszerbe, s a fazonoknak döntenie kell: pénz, vagy az életük. Még inkább: pénz, vagy a becsület?


Chandor klasszul építgeti a karaktereket, s bár egy-két klisé azért becsúszik, és a végére el is fárad a sztori, szinte mindvégig ott pulzál a képkockákban a feszültség – hála az első osztályú színészgárdának és Chandor rendezői kvalitásainak.
A Triple Frontier nem reformálja meg az akciófilm zsánert, de mindenképp üdítő, hiánypótló darab, amely a műfaj ’90-es évekbeli virágkorát idézi.

70%

2019. június 6., csütörtök

Csernobil - Chernobyl


Craig Mazin, aki olyan über gagyi komédiák szkriptjéért felel, mint a Superhero Movie, vagy épp a Horrora akadva – borzalmak, most aztán megmutatja, hogy tud székbeszegezős, pofánverős, hatásos – nem hatásvadász! – mozit is forgatni!


Ahhoz, hogy a Csernobil ereje úgy Isten igazából megmutatkozhasson, egyértelműen szükség volt az 5 X 60 percre, hisz így tudta kellő alapossággal körbe járni a direktor a tragikus történéseket. Mert, hogy tragikus történésben 1986 tavaszán bizony nem volt hiány, s ijesztő belegondolni, hogy ha nincs az a maroknyi tudós, és nincs Valery Legasov, milyen elementáris mértékű és erejű katasztrófát idézhetett volna elő a csernobili robbanás. Ami egyébiránt így is a történelem egyik legpusztítóbb, legborzalmasabb atomkatasztrófája.


Mazin filmje dokumentarista alapossággal tudósít, izgalmas, tényszerű, és valós. Nem kertel, és csak nagyon ritkán ragadtatja magát hollywoodi teátrális gesztusokra.
Félelmetes a kép, félelmetes a sorozat minden egyes mozzanata… Átütő operatőri munka támogatja meg az egyébként is közel bravúros történetmesélést és a kiválóan, precízen összerakott szkriptet.


…s nem csak az a félelmetes, ahogyan a szovjet hadsereg katonái életük kockáztatása árán lapátolják ama halálos 90 másodpercben a már felrobbant erőmű tetejéről a grafitot és a törmeléket, hanem az is, ahogy az akkori szovjet vezetés próbálja szőnyeg alá seperni és elhazudni a problémát. Mazin szinte mindenre kitér, bár még 5 x 60 perc sem elegendő a számára, hogy 100%-osan alapos munkát végezzen. Ellenben olyan kitűnő filmet dirigál, amelyre - bizton állíthatjuk - sok-sok év után is emlékezni fogunk. Hisz Csernobilról ennyire pontos és húsbavágó játékfilm még biztosan nem született, így ezen a minőségében is mérföldkőnek tekinthető a sorozat!


De nyilvánvalóan nem lenne ennyire hiteles a történet és maga a film, lehengerlő színészi játék nélkül. Mindezt a kiváló Jared Harris és a mindig megbízhatóan és magas színvonalon teljesítő Stellan Skarsgard biztosítják. De ott van mellettük a nép lelkiismeretét és a Legasov mellett álló tudósokat egy személyben szimbolizáló és megtestesítő fiktív karakter, Ulana Khomyuk, Emily Watson szintén kitűnő alakításában.


Rendkívül jól felépített és jól kitalált forgatókönyvvel van dolgunk, amelyben minden szereplő a helyén van, s minden egyes momentum jelentőséggel teli. Még az az egyébként könnyedén mellékzöngének tekinthető szál is vérfagyasztó, amelyben Barry Keoghan-t láthatjuk, amint a robbanás után társaival az elhagyatott vidéket járja, a fertőzött állatokra vadászva… 


Nem árulunk el titkot azzal, ha azt mondjuk: a Csernobil az év legmegrázóbb filmélménye. A szó szoros értelmében véve azonban nem katartikus, hisz, ahogy Legasov is fogalmaz a történet legvégén az utolsó epizódban, Csernobil az emberi hazugságról szól - a hazugság pedig sosem lehet katartikus! Ugyanakkor borzasztóan nyomasztó, komor és felkavaró Craig Mazin alkotása!


Mégis azt kell mondanunk: ezt a filmet mindenkinek látnia kell, nem ér kihagyni, nem szabad megúszni, hisz elengedhetetlen, hogy szembesüljünk az igazsággal, s rendkívül fontos, hogy tudjunk a ’86-ban történt irtózatos eseményekről!

90%

2019. június 1., szombat

Robin Hood


Hamar híre ment, hogy sajnos nem Otto Bathurst legfrissebb Robin Hood – újragondolása fogja megreformálni a kosztümös kalandfilm műfaját.
Bathurstnek csúnyán beletörik a bicskája az innovatív törekvésekbe. Egyrészt látványosan tiporja meg a zsáner hagyományait, másrészt baromira (zűr)zavarossá formálja Robin of Loxley legendáját, melynek köszönhetően közel élvezhetetlenné válik a film.


A legújabb Robin Hood úgy indul, mint egy bárgyú Twilight-epizód, de ekkor még – az első negyed órában - van remény, hogy mégis valami nézhető cucc kerekedik ebből az egészből.  


A szent földön játszódó jelenetek aztán az amcsi afganisztános háborús mozik tesztoszterontól duzzadó hangulatát hozzák. A faszik úgy markolnak rá az íjra, mint a kommandós szettben grasszáló bakák a géppityura. S tulajdonképpen ettől a ponttól kezdődik a totális szétcsúszás, a teljes mélyrepülés. Nem elég, hogy minden akciószcéna abszolúte irreális, a szkript egyfajta giccses, gagyi szuperhős karakterré degradálja Robin Hood karakterét. Nem beszélve arról, hogy Taron Egerton kifejezetten alkalmatlan a szerepre – már csak a fizimiskája miatt is.


Annyira a Russell Crowe-os verzióért sem rajongtunk, de százszor inkább az, mint ez a popkulturális szemét.
Amellyel nyilvánvalóan az volt a szándéka az alkotóknak, hogy közelebb hozzák a legendát az insta-generációhoz. De kérem szépen, ekkora fércműre azért mégsem számítottunk!


Robin Hood nyílvesszője ezúttal félrehord…
Marad Kevin Costner ’91-ből, és az Everything I do, Bryan Adams tolmácsolásában!  

30%