Ben Wheatley nem csinált egyebet, csupán beterelte kedvenc
színészeit egy raktárhelyiségbe, ahol azok aztán egy részint mondvacsinált indokból
kifolyólag frankón szitává lövik egymást.
Ha van bája a filmnek, márpedig
van, azt egyértelműen az egyszerűsége adja.
Wheatley korábbi műveire is jellemző volt az erőszak abszurd,
humoros ábrázolása (lásd Vérturisták),
most azonban még ironikusabb, játékosabb és szarkasztikusabb az eddigieknél.
A direktor összegyúrta Tarantino klasszikus Kutyaszorítóbanját megelőző munkáinak
egzaltált hangulatával. Csak hogy ezúttal egy jóval koncentráltabb, viccesebb
sztorit rántott össze, amelyben egy ír terrorista brigád ugrik össze a fegyvernepper
ganggel. A stílusos vérfürdő tehát garantált.
A Kereszttűz olyan, mintha a ’90-es évek akciófilmjeinek nagy,
filmvégi leszámolását duzzasztanánk egy egész estés mozivá.
Ez így meredeken hangzik, tudom,
de Wheatley nagyjából megcsinálja a
bravúrt, még akkor is, ha a lőporszag és golyózápor közepette azért itt-ott
leül a cselekmény, és a játékidő végére picit elfárad a történet.
Kakaskodnak ezek a csávók,
arcoskodnak, vicceseket mondanak, szópárbajoznak. A zenei aláfestés pedig a
pisztoly - és gépfegyverarzenál ritmusos ropogása.
Bátor, frappáns, de közel sem
zseniális haláltánc.
70%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése