2014. március 5., szerda

The book thief - A könyvtolvaj


A náci Németországról lehet aranyos filmet készíteni? Igen! Brian Percivalnak legalábbis sikerült, még ha nem is lett tökéletes, kerek egész és kiforrott a végeredmény. Pedig Markus Zusak, ausztrál író 2006-os, nagy hatású bestsellere szolgáltatta az alapot. Sokáig ment is a sztoriért a versengés a stúdiók között, végül aztán 7 évet kellett várni, míg vászonra kerülhetett az adaptáció. 


So: kislány kontra nácizmus.
A világra jószerivel még csak rácsodálkozó Liesel-t édesanyja a háború kezdetén nevelőszülőkhöz kényszerül adni (a szemfülesek „lefülelhetik” a 90-es évek egyik német ikonjának, Heike Makatschnak a cameóját a film legelején).
… de ne számíts Móricz-féle Árvácska-történetre, mert Liesel új „Papa”-ja és „Mama”-ja egészen jófej, s igyekeznek felkarolni és nagyon de nagyon szeretni a riadt kislányt. Miközben „odakint” tombol a háború, s Hitler rémuralma épp aranykorát éli, az ifjú Liesel felfedezi a betűk és a könyvek világát, új barátokra tesz szert és próbálja túlvészelni a történelem egyik legembertelenebb időszakát.
(Láttunk már „ilyet”: A csíkos pizsamás fiú pl. ugyanígy, gyermeki perspektívából mutatta be a II. Világháború borzalmait.)
Hálás mozis téma ez, kétségkívül könnyfakasztó és „kedves”. Ami viszont előny, az olykor hátrány is lehet, hiszen – és ezt a tényezőt A könyvtolvajnak sem sikerült igazán stílusosan kezelni – egy ilyen jellegű történettel csínján kell bánni: könnyen giccsbe fordulhat a végeredmény. No azért nem fel - le masírozó kerti törpékre kell gondolni, de tény, hogy a film helyenként igen „túlrajzolt”, s előszeretettel él minden olyan adandó lehetőséggel, amikor direktbe – szinte már-már parancsszóra - ríkathat.


Hibái ellenére azonban A könyvtolvaj egyáltalán nem rossz film, hiszen szórakoztat, méghozzá egészen színvonalasan és mindemellett emlékezetes, szimpatikus karaktereket vonultat fel.
Geoffrey Rushról és Emily Watsonról (tök jó a zsémbes, de valójában vajszívű pótanyuka szerepében) eddig is tudtuk, hogy kiváló művészek, és most is hozzák a tőlük megszokott magas nívót.  Mindennek a tetejébe pedig az alkotás megajándékoz minket egy új, nagyszerű tehetséggel is, a főhőst játszó Sophie Nélisse-vel. A 14 éves ifjú színészpalántát már láthattuk a Lazhar tanár úr című (2012-ben a legjobb idegennyelvű film Oscarjára jelölt) filmdrámában, de a kiscsajnak ez az első valódi, komoly főszerepe és hát egészen remekül helyt áll - biztos, hogy hallunk még felőle…
All in all: A könyvtolvaj  végül is élményszámba megy. Nem sikerül igazán mélyenszántóvá válnia, de ezen ’hiányosságát’ jóindulatúan elnézzük neki. Mert egy olyan film, amelyet a halál narrál, nem lehet más, csakis figyelemreméltó!

75%

2014. március 4., kedd

La haine - A gyűlölet


„Azt ismered, hogy egy társadalom zuhan lefelé, és miközben zuhan, azt mondogatja, hogy megnyugtassa magát:  - Eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben… ?
Nem a zuhanás számít, a leérkezés…”

Párizs betondzsungelének egy napjába enged betekintést  A gyűlölet c. film, az idegenvezető pedig Vincent, Said és Hubert, a 3 telepi srác.
Mathieu Kassovitz (színész, forgatókönyvíró, filmrendező) 1995-ös drámája kőkemény szociográfia. Akadnak, akik kissé demagógnak tartják a Cézár-díjas alkotást, de azt senki nem vitatja, hogy bivaly erős mozi, és hat a nézőre. 


A film egy olyan életérzést kapott el, amelyet korábban maximum Spike Lee-nek sikerült prezentálnia a tengerentúlon. Európai mű egészen idáig még nem mutatta be ennyire realisztikusan a nagyvárosi gettót, a bevándorlók és különféle nációk életét, a napról napra élés és tengődés jelenségét.   
Kassovitz dokumentarista eszközöket használ, fekete-fehér, fakó képeket fest. Bár így nem csodálhatjuk meg a fiatal – itt már 29 éves volt! - Vincent Cassel elnyűtt Nike melegítő fölsőjének  retro színkavalkádját, de legalább nem is vonja el a figyelmünket a látvány és csak az eseményekre fókuszálhatunk!
Hubert Kounde nagyszerű, Cassel pedig már itt bizonyítja, hogy az egyik legnagyobb francia színművész ever! Az a jelenet például, amikor a tükörben gyakorolja, hogy hogyan fogja elküldeni a picsába azt, aki vele baszakodik, egész egyszerűen zseniális.


Már a film első percétől kezdve ott lóg a levegőben „a tragédia”. A srácok szerethető karakterek, bárdolatlanságukkal, pancserkedéseikkel, wanna be gengszterkedésükkel együtt, így – még ha számítunk is rá - letaglóz a végkifejlet, s mélységesen együtt érzünk, elképedünk, megrökönyödünk, és… tátott szájjal bámulunk – mint a moziban...
 A gyűlölet elmélyülésre, gondolkodásra késztet, kérdéseket vet fel, felrázza az embert! Kevés film képes erre!

95%