„Azt ismered, hogy egy társadalom
zuhan lefelé, és miközben zuhan, azt mondogatja, hogy megnyugtassa magát: - Eddig minden rendben, eddig minden rendben,
eddig minden rendben… ?
Nem a zuhanás számít, a leérkezés…”
Párizs betondzsungelének egy napjába
enged betekintést A gyűlölet c. film, az
idegenvezető pedig Vincent, Said és Hubert, a 3 telepi srác.
Mathieu Kassovitz (színész,
forgatókönyvíró, filmrendező) 1995-ös drámája kőkemény szociográfia. Akadnak,
akik kissé demagógnak tartják a Cézár-díjas alkotást, de azt senki nem vitatja,
hogy bivaly erős mozi, és hat a nézőre.
A film egy olyan életérzést
kapott el, amelyet korábban maximum Spike Lee-nek sikerült prezentálnia a tengerentúlon.
Európai mű egészen idáig még nem mutatta be ennyire realisztikusan a nagyvárosi
gettót, a bevándorlók és különféle nációk életét, a napról napra élés és
tengődés jelenségét.
Kassovitz dokumentarista eszközöket
használ, fekete-fehér, fakó képeket fest. Bár így nem csodálhatjuk meg a fiatal
– itt már 29 éves volt! - Vincent Cassel elnyűtt Nike melegítő fölsőjének retro színkavalkádját, de legalább nem is vonja el a
figyelmünket a látvány és csak az eseményekre fókuszálhatunk!
Hubert Kounde nagyszerű, Cassel
pedig már itt bizonyítja, hogy az egyik legnagyobb francia színművész ever! Az
a jelenet például, amikor a tükörben gyakorolja, hogy hogyan fogja elküldeni a
picsába azt, aki vele baszakodik, egész egyszerűen zseniális.
Már a film első percétől kezdve
ott lóg a levegőben „a tragédia”. A srácok szerethető karakterek, bárdolatlanságukkal,
pancserkedéseikkel, wanna be gengszterkedésükkel együtt, így – még ha számítunk
is rá - letaglóz a végkifejlet, s mélységesen együtt érzünk, elképedünk, megrökönyödünk,
és… tátott szájjal bámulunk – mint a moziban...
A gyűlölet elmélyülésre, gondolkodásra
késztet, kérdéseket vet fel, felrázza az embert! Kevés film képes erre!
95%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése