Vörös veréb - Red Sparrow

Illett több soron is körbe röhögni Francis Lawrence Budapesten játszódó kém-thrillerét (ez esetben Budapest se nem Moszkva – na jó, egy picit igen -, és se nem második világháborús Berlin: 90%-ban önmagát „alakítja”!!!), a Vörös veréb azonban közel sem olyan ciki, mint ahogy azt a kritikák cinikusan zengedezték. Inkább csak szimplán ártalmatlan. De az "ártalmatlansága” legalább stílusos és elegáns. És egy cseppet sem zavaró.

Tény, hogy Jennifer Lawrence karrierje a kezdeti bődületes sikerek után most picit stagnál, de a színésznő még mindig képes olyannyira szuggesztív lenni, hogy a puszta jelenléte is élményszámba menjen. 

Nyilván számunkra izgalmas a rahedli pesti-budai helyszín, meg hogy Árpa Attila már megint ajtón álló rossz fiút alakít, és hogy különféle jelentéktelen mellékszerepekben magyar színészek bukkannak fel, de a Vörös veréb nagyjából a történet derekáig tényleg működik és ezen adalékok ellenére is egészen szépen, figyelemre méltóan építkezik. 

Nem történik itt az ég egy adta világon semmi rendhagyó, de vitathatatlan, hogy Francis Lawrence kiváló „hangulatfestő”, s főszereplőnőjét is képes megfelelően irányítani – nem csoda, hisz ez a film szám szerint már a harmadik közös munkája az Oscar-díjas színésznővel.

A Joel Edgerton – Jennifer Lawrence páros viszont már közel sem harmonizál olyan tökéletesen. Emiatt is döcög annyira a sztori, s válnak súlytalanná az események.

A Vörös veréb felvonultat ugyan egy csomó A-kategóriás sztárt (itt van Matthias Schoenaerts, Jeremy Irons, de még Charlotte Rampling is feltűnik egy nem túl testhezálló szerepben…), a színészóriások szimplán rutinból oldják meg a rájuk rótt feladatot. Miként Francis Lawrence is rutinmegoldásokat alkalmaz aztán, a kezdeti, ígéretes nyitányt követően. 

Nézhető thrillerecske a Vörös veréb. Az erotikus töltet picit pikánssá, és különleges hangvételűvé teszi, mindez azonban – jól megírt szkript híján - kevésnek bizonyul ahhoz, hogy igazán emlékezetes legyen maga a film.
Pedig nagyon reménykedtünk…

60%

https://www.imdb.com/title/tt2873282/

Elit játszma - Molly's Game

A legendás forgatókönyvíró, Aaron Sorkin közel 60 évesen látta elérkezettnek az időt arra, hogy számos kiváló szkript (Egy becsületbeli ügy; Social Network; Moneyball; Az elnök emberei stb.) megírása után rendezőként is bemutatkozzék.

Nyilván ezúttal sem hagyta másra az írást, így az Elit játszma direktori teendői mellett a forgatókönyv ráncba szedését is magára vállalta – adaptált melóról van ugye szó…

Sorkin íróként valóban egészen bámulatos! Ismét jött is a számos fontos nomináció (Golden Globe, Oscar, BAFTA és társaik…). S rendezőként is kiválóan vizsgázik, noha itt-ott azért érezni, hogy nagyon akart bizonyítani – ennek megfelelően kellően „sűrű” is a filmje. Mindez azonban mégsem csorbítja az élményt, sőt, inkább a projekt javára válik, hisz a sztori valóban komplex, s a helyenkénti túlmagyarázás valamiféle esendő bájjal ruházza fel Molly Bloom egyébként is rendkívül esendő történetét.

Talán ott hibádzik a film, hogy összetettsége ellenére túlzottan tartja a távolságot. Ugyanakkor Sorkin írói erényei ismét kidomborodnak, hisz a dialógusok precízek és frappánsak, és a karakterek is nagyon rendben vannak.

Jessica Chastain – nem túlzás – élete egyik legmeggyőzőbb alakítását nyújtja az illegális póker partikat szervező, egykori sportoló, síbajnok Molly Bloom szerepében. Egyértelműen ő viszi a hátán a filmet. A mellé szerződtetett sztárok (Kevin Costner, Michael Cera, Idris Elba) csupán a kisasszony fegyverhordozói. Pedig ők is beleadnak apait, anyait.

No persze hálás szerep ez Jessica számára, ugyanakkor maximálisan ki is aknázza a karakterében rejlő lehetőségeket.

Ami azonban igazán élvezetes Sorkin mozijában, az az a finom, határozott elegancia, ahogyan felrúgja a szabályokat. A hasonszőrű biopicek mindig egy jól kitaposott dramaturgiai ív mentén haladnak. Sorkin ezzel szemben nem a klasszikus, megszokott módon építgeti karakterei jellemét, s a történet-szerkesztésben is használ egy csomó szokatlan megoldást. Izgalmas flashbackeket, visszautalásokat, valóban releváns retrospekciót. 

Noha a Molly’s game Aaron Sorkin első rendezése, érezni egyfajta rutinszerűséget is a filmen. Hiába, a writer jó ideje legyeskedik már a legnagyobb Hollywood-i direktorok projektjei körül. Így tehát az Elit játszma nem is kelti egy tipikus elsőfilm benyomását.

Talán picit túl „pókerarcú”, mégis nagyon meggyőző, magabiztos alkotás!

80%

https://www.imdb.com/title/tt4209788/

A bosszú - Revenge

Coralie Fargeat rendezőnő direkt nem nevezi nevén a helyszínt a filmben. Mint utólag kiderült, mozija Marokkó Szaharához tartozó déli területein forgott. Csak hogy még "ridegebb", még inhumánusabb, még szikárabb legyen az összhatás.

Mondhatnánk, hogy „no igen, így kell kérem bosszúfilmet” csinálni. De nem vegytiszta revans-moziról van szó, hisz egyfajta bizarr feminista kiáltványként is értelmezhető a Revenge.

„Disznó férfiak! Még egy kihívó, konstans flörtölő bomba csaj sem csak és kizárólag <arra> való! …és ha netán mást gondolnátok, és megpróbálnátok pusztán a testi erőtökkel felülkerekedni a gyengébbik nemen, akkor bizony számolnotok kell a következményekkel!”

Elsőként Adam Wingard neve ugrott be a képsorok láttán. Nem csak a bizarr, nosztalgikus, b-filmes hangulat, a szinti score is Wingard The Guest c. alkotását juttatta eszünkbe.

Ami azonban az erőszak-ábrázolást illeti, a francia csajszi, Coralie Fargeat jóval nyersebb és „csípősebb” amerikai kollégájánál. Esetenként túlzásokba is esik. Ha a realitáshoz jobban ragaszkodik, ha valamivel emberközelibb lenne a filmje, talán átélhetőbbé, ütőképesebbé válhatott volna a hősnő, Jen bosszúja.

Így be kell érnünk Matilda Anna Ingrid Lutz tökéletes testével, s az általa tökéletesen megformált magányos, bosszúszomjas amazonnal; aki a halál torkából is képes visszakapaszkodni. S meg kell elégednünk a rendezőnő által diktált kiváló tempóval, a gyönyörűen fényképezett sivataggal, és a rendkívül emlékezetes, izgalmas, feszült ,folyosón kergetőzős fináléval.

Azért ez így összességében nem is olyan rossz, igaz?

Csak haladóknak, de nem „csak csajoknak”!

80%

https://www.imdb.com/title/tt6738136/ 

Floridai álom - The Florida Project

Ha nem is Disneyland miatt, de a keleti-part legdélibb szeglete roppant mód vonzó. Legalábbis innen, távolabbról nézve. Florida a földi paradicsom. Amerika pedig nem más, mint a lehetőségek hazája.

De mit kínál az ígéret földje Moonee számára, aki Disneyland tőszomszédságában él fiatal, csélcsap édesanyjával a lilára mázolt motel egyik néhány négyzetméteres szobájában? Hétről hétre, lakbérfizetéstől lakbérfizetésig. A „tökéletes” kilátástalanságban.

Moonee és rosszcsont kompániája vajmi keveset érzékel az őket körülvevő problémákból. Rohangálnak álló nap, múlatják az időt, rosszalkodnak, tengnek-lengnek, alapvetően jól érzik magukat. Hisz van juharszirupos palacsinta, van szabadság, és van függetlenség. A gyerekek időnként – brahiból - lecsapják a motel áramhálózatát, elhagyatott házakat gyújtogatnak, s autók szélvédőjén gyakorolják a célba-köpést.  

Az édesanya Halley szemszögéből nézve már korántsem ilyen felhőtlen a helyzet. A fiatal nő, miután kirúgták a munkahelyéről, kislánya esti fürdetése közben fogad „kuncsaftokat” a lepukkant motel szobában, hogy fedezni tudja valamiként a létezést, a napról napra, hétről hétre „élést”.

…s Halley fenekében feszt ott lohol a motel egyébiránt jószívű menedzsere, Bobby, aki bár igyekszik toleráns és empatikus lenni a sok bajos ügyféllel, a munkájához is szeretne lojális lenni. Nincs mese, muszáj bevasalnia a lakbért!

Ez tehát a nagy amerikai rögvalóság. Disneyland árnyékában. Giccses, ormótlan épületekkel, gyorskajákkal, instant létezéssel.

Sean Baker (Tangerine) nagyon érzi ezt. Ezt a miliőt. Remek megfigyelő, érzékeny filmes. Nagyon emberi.

Érdekes, hogy úgy képes hatást gyakorolni a nézőre, hogy valójában semmi különöset nem csinál. Olyan apró mozzanatokat mutat, olyan kis intermezzokat koreografál, amelyek a hétköznapok szerves részei; jelentéktelen epizódok, mégis általuk teremtődik meg a csoda. A rendező ezeken a jeleneteken keresztül hozza közelebb hozzánk a karaktereit.

S mindeközben nagyon ügyel a balanszra. Hogy a filmje egyszerre legyen nagyon súlyos, és a gyerekszereplőknek hála, nagyon játékos is. Brooklyn Prince előtt bizonyára óriási jövő áll. De az édesanyját alakító litván származású Bria Vinaite is szenzációs. Willem Defoe pedig igazi színészóriásként vezényli a sztorit. Megérdemelt lett volna az Oscar…

Baker dokumentarista képei, és álomszerű – mégis nagyon valóságos – csendéletei váltogatják egymást a filmben. A fináléban aztán ritmust vált a direktor, s azzal a kis apró csavarral, trükkel végképp elemeli moziját a realitástól. Meseszerűvé varázsolja a történetét. Reményt ad. Reményt a kilátástalanságban. Mert a gyermeki ártatlanság, a gyermeki lélek és tisztaság mindenek felett áll.

95%

https://www.imdb.com/title/tt5649144/