Egy kivételes barát - A Beautiful Day in the Neighborhood

Tom Hanks neve a napokban a korona vírus kapcsán pörgött ezerrel a különféle sajtóorgánumokban. Szerencsére a színész és neje állítólag már jól vannak, így szegeződjön a figyelem ezennel a filmsztár legutóbbi munkájára, az Egy kivételes barát c. kivételesen jó feel-good mozira, amely a színész sokadik Oscar-jelölését eredményezte.

A Mister Rogers-jelenség bizonyára nem mond túl sokat a honi közönségnek. Pedig Fred Rogers az amerikai televíziózás egyik ikonikus figurája, aki 33 éven keresztül vezette nagysikerű Mister Rogers’ Neighborhood c. gyerekműsorát, ami szemben az akkortájt szintén igen nagy népszerűségnek örvendő Sesame Street-el nem csak a gyermekkor és az élet mesés, pozitív oldalát igyekezett kidomborítani, hanem olyan kellemetlen témákat is érintett, mint a válás, a halál, vagy a családon belüli erőszak.

A bábművészként is ismert és elismert Rogers mindezt kifinomult és kivételes érzelmi intelligenciájának köszönhetően rendkívül érzékletesen, a maga természetességében tálalta. S vélhetően emiatt is volt annyira népszerű és közkedvelt – nem csak a gyerekek körében.

Mondhatod, hogy gejl, meg hogy modoros, de Rogers üzenete akkor is bazira fontos és örökérvényű: az érzelmeinket meg kell élnünk, még ha olykor nem is túl kellemes, s muszáj beszélnünk néha kellemetlen, kínos témákról is. S ez épp úgy érvényes a felnőttekre – talán rájuk fokozottan is -, mint a gyerkőcökre, akik csak ízlelgetik, kóstolgatják az életet.

Marielle Heller filmje nem egy szimpla Fred Rogers-portré. Több annál!

Az Egy kivételes barát remek narratívával bír. A kis ötletes intermezzók külön fejezetekre tagolják a sztorit, mely által egészen különös hangulattal vérteződik fel a történet.

Ami lényegében csak egy szelet Rogers életéből. A sztori Lloyd Vogel-re összpontosít elsődlegesen, az Esquire újságírójára, aki azt a feladatot kapja, hogy írjon egy átfogó cikket a sikeres, bohém, különös figuraként számon tartott televíziós személyiségről. 

Vogelre óriási hatást gyakoroltak a Mister Rogers-szel folytatott beszélgetések, s mint azt később elmondta: az elkészült portré új fejezet nyitott az életében. Rogers, mint valami speciális képességű csoda-terapeuta, kirángatta az újságírót mély depressziójából, s új perspektívákat mutatott a mélabús Vogel számára.  

Aki Rogers különös, sztoikus kisugárzásának hála rendezni tudta édesapjával való kusza viszonyát, s a feleségével való kapcsolata is új alapokra helyeződött a terápiaként is felfogható cikkírásnak köszönhetően.

Az iménti folyamatot hívatott dokumentálni Heller mozija.

A film megfontolt, de nem ritmustalan. A hangulata, s a Hanks által teremtett atmoszféra pedig valóban kivételes élménnyé nemesítik Marielle Heller moziját, aki A tinilány naplójával már bizonyította, hogy nagyon ért az ilyen emocionálisan megterhelő történetekhez.

Akadnak pillanatok, amikor Heller a giccs határán táncol, de szerencsére a rendezőnő mindvégig olyan eszközökkel él – kapcsolódva Rogers rendhagyó személyiségéhez -, amelyek eltérnek a megszokottól.

S bár a film evidenciákat hangsúlyoz, mégis olyan módon teszi, hogy tényleg elér a szívünkig-lelkünkig az üzenet.

Csodás mozi, igazi kis gyöngyszem!

80%

https://www.imdb.com/title/tt3224458/ 

Richard Jewell balladája - Richard Jewell

Clint Eastwood, ha nem is bomba – bocs – formában, de nagyon is Eastwood-osan – magabiztosan, koncentráltan - vezényli le legújabb moziját. Amely az időskori Eastwood-rendezések jellegzetes melankóliáját hordozza, miközben a direktorra jellemző mélabú és bölcs szentimentalizmus is benne foglaltatik.

S bár a közel 90 esztendős filmes ezúttal is ríkat, mégsem érezni hatásvadásznak a manővereit.

Richard Jewell sztorija minden pórusával filmre kívánkozik. Ha nem Eastwood, akkor valaki más biztosan vászonra vitte volna.

Jewell a jóravaló, jó szándékú, de kissé naiv amerikai hazafi archetípusa, aki az ország és a nemzet érdekében kívánkozik/kívánkozna a társadalom szolgálatába. Csak, hogy a rendszer kiveti magából. Oké, kissé együgyű is, ugyanakkor önfeláldozó, állhatatos és lojális. Bár minden rendfenntartó ilyen lenne. Richardnak azonban egész életében csak a konc jutott. Rendőr karrier helyett béna biztonság őri melók, tisztelet helyett megvetés.

A Centennial Olympic park-beli melót is csak azért vállalja el, mert édesanyja szereti Kenny Rogerst. Mindeközben dübörög az atlantai olimpia, és Richard természetesen tisztában van a feladat relevanciájával is. Így sört vedelő rendbontó tiniket rendszabályoz, és igyekszik minden erejével a parkba kivezényelt rendőrök segítségére lenni.

Míg nem észreveszi az ominózus pad alatt „felejtett” gyanús hátizsákot. Persze először mindenki azt gondolja, hogy a túlbuzgó biztonságis farkast kiált, végül mégis fény derül a táska tartalmára: a nagy adag csőbombára. A rendőrök – s velük Richard – elkezdik kiüríteni a területet, de a bomba rendeltetésszerűen felrobban. Kb. 100 sérült és 2 halálos áldozat. Rossz belegondolni, hogy ha Richard nincs, milyen mértékben „pluszolódtak” volna be az iménti mutatók.

A média kezdetben hősként ünnepli a nagydarab security guy-t, de Richard nemzeti hősből rövidesen gyanúsítottá válik. Az FBI pokollá teszi az életét. Vádat emelnek ellene: mondván, csakis ő lehetett az, aki elkövette a merényletet, hisz egész életében figyelemre és elismerésre vágyott. Ő a magányos merénylő mintapéldánya.

Eastwood komótosan, részletesen – de kifejezetten érdekfeszítően – építi fel a cselekményt, s ágyaz meg a későbbi oknyomozós szálnak és drámának. S bár nem képes – nem is akarja - az eseményeket több szempontból vizsgálni, karakterábrázolás terén ezúttal sem vall szégyent, és nem mellesleg eredményesen von be minket érzelmileg a sztoriba.

Társadalomkritikaként nem működik a filmje – pedig ezen a téren is volt/van kiaknázandó lehetőség a történetben -, de karakterdrámának egészen kiváló a Richard Jewell balladája.

Clint Eastwood ehhez ért. Tradicionális módon közelít a történetekhez és a filmkészítéshez. Ízig-vérig old school, s ez a hozzáállás a közel 25 éves sztorinak kifejezetten jól is áll.

S ha már szóba kerültek a karakterek: színészfronton bivalyerős a film! Paul Walter Hauser kitűnő választás volt a főszerepre, s az ügyvédjét alakító Sam Rockwell is sokadszorra bizonyítja, hogy korosztályának egyik legnagyszerűbb színművésze. Mellettük a törtető újságírónőt megformáló Olivia Wilde is annyira arrogáns, amennyire csak lehet, az anyuka bőrébe bújt Kathy Bates pedig a nagy színészóriásoktól megszokott stabil, profi – de végtelenül érzelem gazdag - teljesítményt hozza.

A Richard Jewell balladája mindenképpen jobb film, mint a Sully, A párizsi vonat, vagy a legutóbbi A csempész. A 2000-es évek Eastwood-mozijainak elementáris erejét csak pillanataiban idézi, de így is hálát adhatunk az égnek, hogy van egy Clint Eastwoodunk, aki idén májusban tölti a 90-et, és még mindig ilyen nívós alkotásokra képes! Bravó!

80%

https://www.imdb.com/title/tt3513548/    

Az elmúlt évtized legjobb coming-of-age filmjei TOP 25

25. KÁBSZER (2015.)

Kicsit csélcsap, de mégis rendkívül egyedülálló tini-film, remek zenékkel, páratlan atmoszférával, váratlan fordulatokkal és jó nagy adag Los Angeles hangulattal.

24. BOY (2010.)

A manapság szárnyaló Taika Waititi egyik korai zsengéje. Még nem annyira kiforrott, mint a későbbi alkotások, de az új-zélandi zseni már itt megcsillogtatta páratlan tehetségét. Már a Boy is nagyon „waititis”, nagyon sajátos, és nagyon különleges!

23. AZ ÉLET HABZSOLVA JÓ (2013.)

Miles Teller és Shailene Woodley tökéletes párosa. Alkohol, családon belüli deformitások. Nem kamaszfilm, ez már felnőtt sztori. Picit didaktikus, de ügyesen levezényelt, emlékezetes mozi.

22. THELMA (2018.)

A Ha/ver humorosan járja körbe a témát, a Thelmának azonban esze ágában sincs viccelni. Joachim Trier mozija olyan fontos dolgokról beszél, mint az (ön)elfogadás, a társadalmi integráció, a tinédzserkori szocializáció nehézségei, valamint a kirekesztés. Mindezt pedig egy nagyon különleges, misztikus történetbe ágyazva. 

21. SUBMARINE (2010.)

Hamisítatlan brit hangulat, jön ezerrel az Adrien Mole titkos naplója – feeling. Néhányan talán tudják, hogy miről beszélek… A Submarine fanyar, kissé szokatlan, rendhagyó szellemi táplálék, mégis könnyedén fogyasztható.  

20. MID90S (2018.)

A színész Jonah Hill rendezői bemutatkozása az egyik leghangulatosabb felnövés történet, amihez az elmúlt évtizedben szerencsénk volt. Hill megcsinálja a trüvájt, kiváló atmoszférát teremt – tapasztalatból „dolgozik” -, s úgy kapja el a ’90-es évek Los Angelesének hangulatát, mint előtte senki. S amellett, hogy egy kiváló coming-of-age darabbal gazdagítja a műfajt, betekintést enged a kor gördeszkás szubkultúrájába is. És szól, dübörög a Gyöngyhajú lány!

19. HOLDFÉNY KIRÁLYSÁG (2012.)

Wes Andersont vagy nagyon szereted, vagy képtelen vagy méltányolni a stílusát. A mi viszonyunk az alkotóval egyelőre picit hullámzó, de a rokonszenv mindenképpen adott. A Holdfény királyság kétségtelenül Anderson egyik legerőteljesebb filmje, amely sajátos narratívájával és „andersonos” nüanszaival mondhatni újraértelmezi a coming-of-age zsánert.

18. CSILLAGAINKBAN A HIBA (2014.)

A film, amelynek megtekintése után tinilányok milliói vonultak ki szanaszét bőgött szemekkel a vetítőtermekből világszerte. És bármennyire is szentimentális, a hatást messzemenően eléri (tényleg lehetetlen kibírni jó néhány elmorzsolt könnycsepp nélkül), s ráadásul valóban rendkívül őszinte és szívbe markoló.

17. EGY KÜLÖNC SRÁC FELJEGYZÉSEI (2012.) 

Az elmúlt évtized első felének egyik emblematikus műfaj darabja. Chbosky regényének különös, kivételes hangulatát azért nem sikerült maradéktalanul interpretálnia, de így is nagyon klassz, így is nagyon kedveljük.

16. EGY MAGÁNYOS TINÉDZSER (2016.)

Hozzánk csak dvd-n érkezett, pedig az utóbbi esztendők egyik legcukibb coming-of-age mozijáról beszélünk, a szenzációsan teljesítő Hailee Steinfielddel a főszerepben. Az egyik legszerethetőbb, „legfeelgoodabb” alkotás a listán.

15. HOLDFÉNY (2016.)

Szexuális identitáskeresés a Miami gettóban. Kemény film ez. Barry Jenkins szokatlan környezetben, szokatlan módon moralizál. Nagyszerűen felépített mozija a 2017-es Oscar-gálán 3 díjat ért, és ugye hozzá kapcsolódik az Oscar-díjátadók egyik legcikibb bakija is: „…and the Oscar goes tooooo….La La Land… hmmm…sorry…Moonlight.”  

14. HA/VER (2010.)

A szuperhőssé válás rögös útját követi nyomon Matthew Vaughn szuper ötletes kult mozija. Ami nem csak a „coming-of-age superhero movie” műfaját találta fel, hanem olyan egyetemes gondolatokat fogalmaz meg frappánsan a felnőtté válásról, ami a vállaltan műfajfilmeknek sem megy minden esetben. Mindemellett pedig rohadtul szórakoztató!

13. ÉN, EARL ÉS A CSAJ, AKI MEG FOG HALNI (2015.)

A rossz nyelvek szerint Alfonso Gomez-Rejon pusztán a Csillagainkban a hiba elsöprő erejű sikerére reagált. A hosszú című Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni azonban kevésbé szentimentális, mint az említett mű, és valamivel rétegzettebb annál. Nem csupán a téma drámai oldalára koncentrál, hanem szellemes humorral oldja a tragikumot. Mindazonáltal pedig minimum ugyanannyira szívet tépő, mint Josh Boone mozija.

12. SZÓLÍT A SZÖRNY (2017.)

Az egyik legszívfacsaróbb mozi a listán. Sokan hasonlítgatták Guillermo del Toro A faun labirintusához, de J.A. Bayona filmje a hangulati és narratív egyezések ellenére a saját útját járja. Feltétlen készítsd be a százas zsepit, könnyfakasztó trip lesz!

11. A NYÁR KIRÁLYAI (2013.)

A nyár királyai egy kiváló, ötletes történeten keresztül idézi meg a nyári vakációk hangulatát. Csodás indie film, remek szereplőkkel, jól megírt karakterekkel. 

10. LADY BIRD (2017.)

Greta Gerwig a szenzációs Saoirse Ronant küldi hadba az élettel, ebben a bohém, különös hangulatú kis gyöngyszemben. A 17 éves Lady Bird intellektusának kibontakozása és annak stációi. 

09. SZÓLÍTS A NEVEDEN (2017.)

Luca Guadagnino alkotása páratlan, bátor, csodálatos szerelmi történet. Melyben Timothée Chalamet tapasztalgatja szexualitását - magát a szerelmet - a ’80-asok festői Itáliájában, idilli környezetben. A klasszikus felnövés történetek hangulatát megidézve. Feledhetetlen! 

08. SING STREET (2016.)

Menő akarsz lenni a suliban? Alapíts rock bandát! Ennél azért persze jóval többről szól John Carney iszonyúan hangulatos és szerethető coming-of-age mozija, mely a ’80-as évek Dublinjában játszódik, miközben dübörögnek a kor legnagyobb alternatív pop-rock slágerei. Baromi jók a karakterek, ráadásul a Sing Street oridzsinál zenéi is nagyon-nagyon klasszak! Eléggé bírjuk!

07. FLORIDAI ÁLOM (2017.)

Dokumentarista jelleg, Florida úgy, ahogyan még biztosan nem láttad. Sean Baker a napos, fényűző amerikai állam árnyoldalára fókuszál, s megmutatja, hogy Disney World árnyékában hogyan tengetik mindennapjaikat a csóringerek, s hogy ebben a koszlott környezetben miként tengnek-lengnek nap mint nap a kulcsos gyerekek, s milyen jövőképet vizionálhatnak. Megsúgjuk: nem túl Disney World-öset!

06. AZ ELSŐ IGAZI NYÁR (2013.)

Bár a coming-of-age mozik toposzaival dolgozik, mégis üde és friss és nagyon feel good. Mindez a Nat Faxon – Jim Rash rendező duónak köszönhető, illetve Sam Rockwell fesztelenségének, és Liam James kiváló alakításának. Az egyik nagy kedvencünk a felhozatalból!

05. MUD (2012.)

Jeff Nichols neve idehaza nem mond sokat a mozilátogatóknak, pedig a kortárs amerikai film egyik legtehetségesebb szerzői filmeséről, író-rendezőjéről beszélünk. Aki ráadásul ez idáig közel hibátlan életművet tudhat maga mögött. A Mud a 3. mozija a 41 esztendős direktornak, ami tematikáját és hangvételét tekintve kicsit kilóg az eddigi filmográfiából. Igazi kalandos nyári vakációs feelinget hoz a Mud, amelyben a fiatal Tye Sheridan barátkozik össze egy titokzatos idegennel a Mississippi river egyik homokpadján. Nagyszerű mozi, kivételesen klassz gyerekszereplőkkel, Matthew McConaughey jutalomjátékával.   

04. NYOLCADIK OSZTÁLY (2018.)

Bo Burnham megmutatja, hogy nem sok parább és feszkósabb életszakasz akad az életben az áltsulis időszaknál. A legkirályabb ebben a filmben az, hogy roppant mód őszinte és valóságszagú. S meglehetősen aktuális is, hisz a főszereplő Kayla vlogjai tagolják fejezetekre a történetet. Ötletes, aranyos, nagyon emlékezetes.  

03. AKVÁRIUM (2010.)

Nyers, realisztikus, és veszettül fájdalmas. Andrea Arnold Fish tankja a legkomorabb felnövés sztori, amihez valaha szerencsénk volt. Lakótelep, kilátástalanság, keserűség. Na ebben a közegben próbáljon érvényesülni a mindenkori tinédzser!

02. SRÁCKOR (2014.)

A több mint 10 éven át tartó forgatás már önmagában filmtörténeti mérföldkő – aligha lehet említeni hasonló koncepcióval készített mozit -, de ami még fontosabb: a Sráckor a „technikai” bravúr ellenére is jó! Kivételesen erős alkotás! Ilyen jellegű dokumentációra csakis Richard Linklater képes!

01. A TINILÁNY NAPLÓJA (2015.)

A film, amelyben Bel Powley viszonyt folytat a nevelőapjával. És eközben úgy kerül terítékre a tinédzserkor összes búja, baja, mint korábban sehogy. A tinilány naplója nem csak az elmúlt 10 év szerintünk leghangulatosabb coming-of-age mozija, hanem a legösszetettebb is. Egyrészt zseniális a korkép (a ’70-es évek San Franciscojában zajlik a cselekmény), szenzációsak a színészek, és a már említett főszereplő, Bel Powley akkorát játszik benne, hogy a fal adja… A fiatal rendezőnő, Marielle Heller kétségtelenül korunk egyik legizgalmasabb, legtartalmasabb szerzői filmese!  

Csiszolatlan gyémánt - Uncut Gems

Egy újabb bojkott az Amerikai Filmakadémia részéről, a negatív megkülönböztetés elszenvedője pedig ismét a Netflix – és az A24.

Az Uncut Gems megosztó mozi, szó se róla, biztosan lesznek, akik negyed óra múltán nyúlnak majd a táv(ki)kapcsoló után. Bizonyos tekintetben érthető, hisz a Safdie testvérpár nem a könnyen emészthető filmjeiről híres.

A kísérletező kedv már az egészen korai zsengéikben megfigyelhető volt, igazi kritikai sikert, amely rájuk irányította a filmvilág figyelmét azonban csak a Robert Pattinson nevével fémjelzett Jólét c. mozijukkal tudtak kiharcolni magunknak, nagyjából 3 esztendeje.

A Jólét is hasonló hangulatú ámokfutás mint a mostani, de az Uncut Gems a maga kaotikusságában is jóval összeszedettebb az előző Safdie’s - mozinál.

És, hogy miért említettük az elején a „bojkott” szót?

Adam Sandler furcsa figura. A neve hallatán nagyjából mindenkinek az ultra gagyi vígjátékai ugranak be, amelyek általában se nem viccesek, se nem szórakoztatóak, viszont pont tökéletesek szombat és vasárnap délutánonként a különböző kereskedelmi csatornák számára, hogy kitöltsék velük az adásidőt. Klasszul lehet szunyókálni rajtuk például.

Sandler bizonyos időközönként azonban szeret előrukkolni valami megdöbbentővel. Így volt ez a The Meyerowitz stories vagy az Üres város esetében. S ilyenkor rendre nyugtázzuk, hogy „baszki, ez a pali azért bőven több a fingós, hányós jópofáskodós poénjainál”.

Ezúttal viszont olyannyira megdöbbentően jó az ember, hogy erősen csodálkozunk az idei Oscaron való „távolmaradásán”. Pláne, hogy az Akadémia külön kedveli az ilyen jellegű „nagy sztorikat”. Lásd Eddie Murphy Dreamgirls-ös jelölését… Amikor a komikus szerepkörbe beskatulyázott színész, valami egészen más műfajban villantja meg egy egészen más oldalát.

A Csiszolatlan gyémánt esetében ezen jelenség iskola példájának lehetünk szem és fültanúi. Micsoda Oscar-os sztori lehetett volna ez, te jó ég…

Adam Sandler ugyanis bitang jó, de tényleg! Egy nominációt mindenképp megérdemelt volna, de tudjuk jól, hogy az ignorálása nem a személyének szólt. A Netflix és az Amerikai Filmakadémia háborúja tovább burjánzik.

A Safdie tesókra jellemző hullámzás, csélcsapság ismét jelen van, de az Uncut Gems sokkal rendszerezettebb, mint bármi, amit eddig láttunk a rendező duótól.

Ötletes párbeszédek sorjáznak, egy nem mindennapi sztoriban, amelyben az Adam Sandler által alakított kis stílű zsidó ékszer nepper, és a kosaras sztár, Kevin Garnett (aki egyébiránt önmagát alakítja a filmben) babonázódnak meg egy Afrikából importált furcsa, bűvös gyémántnak hála.

Aztán persze vannak itt rossz fiúk is, akik próbálják behajtani Howardon a sok tízezer dolláros tartozást, így akad jó pár feszkós jelenet is a filmben. De mégis, jóval több ez egy heist-szerű rabló-pandúr mozinál.

Safdie-ék nem hazudtolják meg magukat, ismét belecsempésztek némi filozófiát az aktuális moziba – világegyetem, mindenség etc. -, és most először még viszonylag közérthetőek is. Vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy sokkal dekódolhatóbb ezúttal az üzenet, mint korábbi alkotásaikban.

Nem biztos, hogy kult mozi lesz az Uncut Gems, de az tuti, hogy okozhat kellemes perceket annak, aki nyitottan áll az alternatív filmekhez.

80%

https://www.imdb.com/title/tt5727208/ 

Én vagyok anya - I Am Mother

Lehet ekézni a Netflixet – játékfilmek terén valóban nem teljesít olyan klasszul, mint sorozatok tekintetében -, de az I am Mother ismét bizonyítja, hogy mindenképp szegényesebb lenne a felhozatal, ha nem lenne a világ legnépszerűbb, legismertebb streaming szolgáltatója.

Adott ugyanis újfent egy olyan alternatív sci-fi, amit egyetlen Hollywood-i stúdió sem mert a magáévá tenni. Ugye a 2018-as kiváló Annihilation járt hasonlóan…

Az elsőfilmes rendező Grant Sputore és az elsőfilmes író Michael Lloyd Green projektje valóban kockázatos mutatványnak tűnhetett első olvasatra.

Noha a film a sokak által kedvelt, és manapság igen divatos posztapokaliptikus felütéssel indít, mégsem a konvencionális dramaturgia szerint alakul aztán...

Asimov hagyatéka jócskán rányomta a bélyegét Sputore és Green sztorijára, de egyéni árnyalatok is fel-felbukkannak a szkriptben. S amellett, hogy a történet fogyasztható és kifejezetten lendületes a tempó is, az I am Mother képes filozofikus tartalmakat is közvetíteni. Anélkül, hogy modoroskodásra ragadtatná magát.

S ha már Alex Garland neve felmerült korábban, fontos megjegyezni: az I am Mother afféle klausztrofóbikus hangulattal bír, mint Garland szenzációs bemutatkozó rendezése, az Ex Machina.

Sputore filmje is egyfajta rendhagyó kamaradarab. Amelyben a sci-fi vegyül a thrillerrel, drámával - és az alternatív felnövéstörténetekkel! Sőt, ismerve a filmvégi csavart és fordulatot, az I am Mother elsődlegesen coming-of-age sci-fiként aposztrofálható. S így már tényleg kifejezetten érdekes műfajkoktélról beszélünk, pláne ha hozzávesszük, hogy a Terminator-mozik hangulata és narratívája is megidéződik a történet során.

Nem beszélve arról, hogy az ismét patentül és kiegyensúlyozottan teljesítő Hilary Swank karaktere esetében aligha lehet nem észrevenni a hasonlóságot Linda Hamiltonnal.  

De a sok dicséret után muszáj szóvá tennünk a hibákat is: főként logikátlanságok, következetlenségek zavarnak be a képbe. Majd a végjátékban a „sokat akar a szarka, de nem bírja a farka” frázis is relevánssá válik, azzal együtt, hogy ennél meglepőbb és emlékezetesebb befejezést alig-alig remélhettünk a filmtől. Még úgy is, hogy viszonylag korán sejthető, hogy nagyjából mire megy ki a játék.

Összegezve: az I am Mother ambiciózus, innovatív sci-fi. Izgalmas, érdekes, gondolatébresztő alkotás. A fiatal dán származású Clara Rugaard nevét pedig jobb, ha az emlékezetünkbe véssük! Fogunk még találkozni vele!

75%

https://www.imdb.com/title/tt6292852/   

FOMO: Megosztod, és uralkodsz

Nem, nem a legjobb, de minden kétséget kizáróan az elmúlt évek legfontosabb magyar filmje a FOMO.

Hartung Attila nem csupán a 21. század elcseszett értékrendje felett tör pálcát, nem szimplán erkölcscsőszt játszik, hanem megpróbálja feltárni a probléma gyökerét. Nem kis vállalás…

Fiatal tizenéves lájkvadász vlogger srácok őrültködnek, gyártják az idétlenebbnél idétlenebb, tartalmatlanabbnál tartalmatlanabb kontentjeiket. Manapság ez dívik. Így pozícionálják magukat a tápláléklánc tetejére a srácok.

Az iPhone kamerák mindig aktívak. A suli buli alkalmával is, amikor a galeri egyik tagja, az egyébként disztingvált jó fiú Gergő, a party hevében kicsit túlbuzgóan nyomul rá a vele szimpatizáló Lillára.

Aki nem mellesleg tanárgyerek, így a későbbi balhé tutira nem úszható meg, nem beszélve arról, hogy Gergő alkoholos állapotából fakadóan kicsit túlteljesíti a videós kihívást, s kvázi megerőszakolja a piától totális delíriumba került fiatal lányt.

A film innentől válik igazán izgalmassá, hisz végigkíséri a szexuális abúzus következményeit. Kiderül, hogy a videós gang egyáltalán nem találja gáznak Gergő tettét, sőt, az est egyik bagatell eseményeként tekintenek rá. Úgy vélik, hogy a lány egyébként is „kierőszakolta magának az erőszakot” kihívó viselkedésével, no para!

Gergő mindeközben tépelődik azért, de amellett, hogy ő maga sem képes felfogni a történtek igazi súlyát, Hartung azt is megmutatja, hogy a fiatalok elcseszett gondolkodása az elcseszett neveltetés eredménye, s a probléma jóval összetettebb annál, hogy néhány idióta tini agyára ment a netpornó. A gazdag vállalkozó apuka ugyanis csupán annyit lát az esetből, hogy fia elesik a floridai ösztöndíjtól, s az ő reputációja is csorbát szenved, ha az eset kitudódik. Így mindent megtesz azért, hogy eltusolja az ügyet.

Hartung már-már bántóan nyílt és őszinte. Kellemetlen szembesítés a FOMO a materialista, lélektelen világgal és a mai fiatalság felszínes, sekélyes értékrendjével. A legkellemetlenebb az egészben pedig az, hogy Hartung csak egy kicsit túloz. Épp annyira, amennyire a történet kívánja. Pusztán a mondanivaló, az üzenet érdekében.

A telefonos felvételek kezdetben kicsit nehézkessé teszik a befogadást, de a sebes, villámgyors vágásokhoz aztán hamar hozzászokik a szem, s miután megtörténik az a bizonyos kulcsjelenet, már nem is a film vizualitására fókuszálunk, hanem a sokkolóan valóságos történetre.

Szexuális szocializáció, pornó kultúra, egyetemes értékrend, erkölcsiség. Ilyen releváns témákat érint a FOMO. Nincs ideje mindbe belemélyedni, de rávilágít egy csomó fontos dologra, amelyek alapjaiban határozzák meg a mai dühös, agresszív, fiatalság világlátását, torz viselkedésmintáit, közönyét és rezignált nihilizmusát.

Akiknek nem ciki, sőt kifejezetten mulatságos és magától értetődő, mi több, szórakoztató a 60 éves hajléktalant egy ezresért táncra bírni, és mindezt természetesen videóra venni.

Bicskanyitogató.

Hartung Attila filmje nem tökéletes, de a kívánt hatást eléri, s vállalt misszióját messzemenően teljesíti!

80%

https://www.imdb.com/title/tt7718114/