The autopsy of Jane Doe

Az USA-ban 21-én került sor a premierre, és hát a fene tudja mennyire fain marketingfogás pont karácsony előtt a mozikba küldeni egy ilyen véres, naturális kamara horrort; ellenben bátor dolog a forgalmazóktól, amiért versenyeztetni merték ezt az ádáz filmet a kötelező karácsonyi szirupos cukiskodásokkal. 

A norvég származású író-rendező, Andre Ovredal a 2010-es Trollhunterrel szerzett magának nevet, amely nyilvánvaló hibái ellenére is számos filmrajongót állított maga mellé, s kult státuszát egyértelműen a direktor által teremtett különös, misztikus atmoszférának köszönheti.

Ovredal izgalmas alkotó, még akkor is, ha a Trollhunterhez hasonlóan a The autopsy of Jane Doe esetében is kissé hullámzó a színvonal. A film végére el is fárad a történet és sajnos pont a finálé nem szól akkorát, mint kéne. Pedig egészen odáig egy kifejezetten figyelemreméltó zsánerfilmet kapunk. 

A történet főszereplője egy apa-fiú páros, akik kórboncnokként - pontosabban halottkémként – tevékenykednek a pecójuk pincéjében kialakított, elszeparált házi laborban. Egy este a seriff egy ismeretlen lány holttestét gördíti be Tildenékhez, akik annak rendje és módja szerint hozzá is látnak a melóhoz. A Jane Doe névre keresztelt (ezzel az elnevezéssel illetik a beazonosíthatatlan női hullákat) 20 év körüli fiatal lány testére – többedmagával – egy megmagyarázhatatlan bűneset helyszínén találnak rá a nyomozók, s a különös események sora – mint az várható - Tildenék boncasztalán folytatódik. Ahogy Jane és az ő kis pihe-puha teste egyre jobban „megnyílik” – a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt -, úgy kerül a két férfi egyre nagyobb slamasztikába – helyesebben kelepcébe.

Ovredal mesterien építgeti a film első 2/3-át: a boncolás és annak dramaturgiája lazán a székbe szegez! A direktor igyekszik végig kétségek között tartani a nézőt, a gyakorlott horror fogyasztók viszont bizonyára viszonylag hamar rájönnek majd a turpisságra. 

A The autopsy of Jane Doe szinte tökéletesen működik egészen odáig, amíg Ovredal nem kezdi el az olcsóbb horror eszköztárat (is) igénybe venni az egyértelmű(bb) hatás elérésének kedvéért, s nem kezdi el beáldozni az egyébiránt remek alapötletet a zsáner kliséinek oltárán.

Bosszantó, és nem csak a minden ízében formabontó felvezetés miatt, hanem mert Brian Cox személyében a tökéletes főhős is adott volt a mutatványhoz! Emile Hirsch-el sincs különösebb probléma, de a nagy öreg mellett egyértelműen eltörpül a fiatal(abb) színművész játéka.

Spoilerezni természetesen nem fogunk, még jó, de annyit hadd áruljunk el, hogy Ovredal műve szerencsére nem a futószalagon gyártott szellemhistóriák sorát gyarapítja – még ha egy darabig úgy is fest, hogy abba az irányba tart a történet -, s az idei év egyik legmorcosabb horrorjának rettegett gonoszát hívja segítségül a paráztatáshoz. Jó döntés! Kár, hogy a sztori mégis picit „bent marad”, s nem sikerül megfejelni a perfekt bevezetés-tárgyalás kombót egy stílusos, elegáns, tökös befejezéssel.

Az egyedi hangulat, Brian Cox, továbbá a rendező kiváló stílusérzéke és egyénisége miatt azért így is jár a: 

70%

http://www.imdb.com/title/tt3289956/