Ellenségek - Hostiles

Scott Cooper és Christian Bale újra együtt! Ráadásul a Harag tüze c. általunk igen-igen kedvelt neo-western után, most egy – látszólag! - hamisítatlan műfajfilmet tettek le az Urak az asztalra!

A Hostiles a klasszikus western hagyományokból táplálkozik, s épp úgy elnyerheti a zsáner elkötelezett híveinek tetszését, mint a filmkülönlegességekre áhítozó mozi rajongók kegyeit.

No, nem egy faltól falig perfekt alkotásról beszélünk, de Scott Cooper most is ugyanolyan bátorsággal mer „scott cooperes” lenni, mint általában. És itt jön a csavar: mert bármennyire is tűnik műfajfilmnek a Hostiles, Cooper picit azért „szerzőivé” teszi.

Injektál akciót, és ’ízig-vérig western hangulatot’ a filmjébe, ugyanakkor nem feledkezik meg a karaktereiről sem. Ami a történetet figyelembe véve kiváló húzás, pláne, hogy így egészen egyedi atmoszférával vérteződik fel az alkotás.

Cooper a lélek metamorfózisának stációit jeleníti meg. Ezen koncepcióhoz idomulva a szerkesztés epizodikus – mely egy-két néző számára talán zavaró lehet -, de mégsem tűnik szétszabdaltnak, szkeccs-szerűnek a sztori.

Hogyan lesz ellenségből lelkitárs, egykori barátból, szövetségesből ellenség? Ki az ellenség? Van-e értelme az ellenségeskedésnek?   

Ezekkel a kérdésekkel szembesül a Christian Bale által kiválóan megformált Blocker százados, akinek utolsó, leszerelése előtti küldetése, hogy többedmagával haza kísérje – sok-sok mérfölden át - az egykor vérszomjas harcost, időközben már öreg, beteg aggastyánná vált apacs törzsfőnököt, Yellow Hawk-ot. A több napos kálvária egyfajta megváltás történet.

A korábban gyilkológépként számon tartott, könyörtelen katona hírében álló Blocker rézbőrűekkel szemben táplált gyűlölete és haragja kezdetben abszolút érthető. Pláne, hogy Scott Cooper egy olyan megrendítő nyitányt produkál, amelyben egy csapatnyi komancs indián pusztán néhány ló elorozása érdekében mészárol le hidegvérrel egy komplett családot. A vérengzést csak a férje és három kisgyermeke halálába kis híján beleőrülő anya éli túl. A Rosamund Pike által életre keltett Rosalie eztán csapódik Blockerékhez, s így válik ő is a film későbbi történéseinek részesévé.

Tény, hogy Cooper időnként el-elkalandozik. Helyenként pedig túl szentimentális; balgaság lenne ugyanakkor elvitatni tőle, hogy a maga kilengéseivel együtt egy egészen erőteljes, kivételes hangulatú és felütésű, emlékezetes, komplex westernt tett le az asztalra!

Nagyon felemelő Wes Studi-t ismét a „saját közegében” látni! De ahogy Studi, úgy Christian Bale is remekel! 

S noha Scott Cooper mond egy-két didaktikus gondolatot, frázist a ’Fehér Amerika’ és az ’Őslakos Amerika’ egykori párharcáról, filmje így is figyelemre méltó, és rendkívüli!  

Melyet a zsáner szerelmeseinek jó szívvel ajánlunk! Az utóbbi évek egyik legjobb westernjét tisztelhetjük ugyanis a Hostiles személyében!

75%

https://www.imdb.com/title/tt5478478/

Megjött apuci! 2. - Daddy's Home 2

Nos, akkor következzék – a tavaszi kora nyárban – egy újabb tavalyi karácsonyi csemege, mégpedig a Megjött apuci! 2.

Mint minden jóravaló második etap, ez a film is megpróbálkozik az elődjénél többet adni; vagyis: nagyobb dózisban adagolni a humort meg a mindent. Így Will Ferrell és Mark Wahlberg mellé leszerződtették pl. Mel Gibson-t (szerepe szerint a Wahlberg alakította csődör csélcsap édesapja!!!), és hát fullba van tolva a kreténség is. Nagy kár, hogy mindez pont nem eredményezett minőségi változást. Illetve igen, csak hogy épp negatív irányba.

Annyi minden lett belehajigálva ebbe a szkriptbe, hogy a látottak alapján ugyanolyan feszélyezve érezzük magunkat, mint december 24-e előtt 2 nappal a túlzsúfolt plázában, ahol derék édesapák és édesanyák kelnek birokra egymással vérre menően a legújabb leakciózott lcd-tévéért.  

John Lithgow-t ugyan öröm látni, de ő sem képes kihúzni a slamasztikából ezt a borzasztóan slendrián forgatókönyvet. De ami a nagyobb probléma a Megjött apuci! 2-vel, hogy nincsenek igazán jól eltalált poénjai.

A Rossz anyák karácsonya is hasonlóképpen zilált, de ott helyenként tényleg könnyesre röhögtük magunkat, működtek a bemondások, működtek a gegek.

Itt viszont már bőven a film felénél a telefonunk után kapadoztunk, lankadt a figyelmünk, ergo: untuk a mókát.

Ezzel együtt azért nem egy gyűlöletes mozi ez. Csak éppen teljességgel felesleges.

45%

https://www.imdb.com/title/tt5657846/ 

Rossz anyák karácsonya - A Bad Moms Christmas

Furcsa, hogy annyian erőlködtek, mégis Mila Kunis-ék rántották össze tök lazán, görcsmentesen a tavalyi év legjobb kari-vígjátékát. Pedig ez egy második rész. És semmi különöset nem csinál, csak a maga módján szórakoztat és nevettet.

A Bad Moms Christmas talán az utóbbi esztendők legparasztabb karácsonyi szösszenete, nagyon kusza és összeszedetlen, néhol öncélúan vulgáris és prosztó, a legmaradandóbb poénokat mégis ennek a filmnek sikerül szállítania a felhozatalból.

 

A Rossz anyák karácsonya kicsit együgyűen, mégis szórakoztatóan csinál hülyét az ünnepek körüli felhajtásból és mű balhéból. S a jelenetek szinte rendre hangosan röhögős gegeket eredményeznek.

Emellett pedig látszik, hogy a film élvezettel készült, fesztelenül, s a színészek is jól szórakoztak. S így nagyjából nekünk is jó. Még akkor is, ha akad egy-egy szégyenletesen gagyi poén, s a film végére elfárad a sztori. 10-15 percet nyugodtan lecsippenthettek volna a srácok a játékidőből!

Ugyanakkor jók a karakterek, Susan Sarandon jelenléte üdítő, Kathryn Hahn pedig olyan klassz komika, hogy egymaga képes lenne egyébként is elvinni a balhét!

65%

https://www.imdb.com/title/tt6359956/ 

Fantomszál - Phantom Thread

Ha valóban ez lesz Daniel Day-Lewis utolsó filmje, akkor méltóképpen búcsúzik a nagy vászontól a művész!

A brit színész aktív időszakában sem halmozta a filmszerepeket. Mindig a minőséget tartotta szem előtt. Ahogy Pilinszky János fogalmaz: „Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen.” Ezen bölcselet Daniel Day-Lewis művészetére hatványozottan érvényes. Az utóbbi 10 esztendőben ugyanis mindösszesen 4 filmben szerepelt, és hát Rob Marshall Kilenc c. alkotását leszámítva, mindegyik mozi a top ligában játszott.

Miként írásunk tárgya, a kimért, egzisztencialista, légies, „nagyonbrit” Fantomszál is!

Melyben Day-Lewis a végtelenül egoista, nárcisztikus művészt, alkotót, a híres szabót, a háború utáni Anglia, azaz az ’50-es évek Londonjának egyik legprominensebb divat diktátorát kelti életre. Reynold Woodcock ugyan kitalált figura, mindez mit sem csorbít az élményen. Illetve: semmi kétségünk, hogy ott, akkor, bizonyosan élt egy Reynold Woodcock, aki tökéletes mása volt Daniel Day-Lewisnak – vagy fordítva -, s épp olyan szenvedéllyel viseltetett a hivatása iránt, mint a filmbéli Mr. Woodcock: megszállottja volt a „ruhaköltészetnek”.

A Fantomszál egyszerre szól a művész lét nehézségeiről... Vagyis, hogy bármily irigylésre méltó a népszerű emberek élete, legalább annyira visszataszító is. S hogy minden nagy művész hatalmas árat fizet. Feláldozza magát, az életét a művészet(e) oltárán. … S egyszerre mesél a film a múzsa átható erejéről, elhanyagolhatatlan szerepéről az alkotó folyamatban. Hogy milyen elviselhetetlen szeretem-gyűlölöm viszony ez. Hogy míg az egyik pillanatban szenvedélyes szerelmi vallomás van, meghitt rezdülések, addig a másikban már tányértörés és kiborulás.

Kétségtelen, hogy Vicky Krieps méltó partnere Daniel Day-Lewisnak, mégis ez utóbbi viszi a hátán a filmet. No persze csodálatos búcsú lett volna az újbóli, negyedik Oscar, Day-Lewis így is elegánsan, „denieldéjluizosan” köszön el a filmezéstől. Ilyen ízlésesen csak ő tud játszani, csak ő tud „Isten véled”- et mondani.

Hangulatos, lebilincselő, rendhagyó szerelmi történet a Fantomszál. Paul Thomas Anderson újabb gyöngyszeme!

80%

https://www.imdb.com/title/tt5776858/

Sztálin halála - The Death of Stalin

Az oroszok szerint kegyeletsértő, és viccet csinál a sztálingrádi győzelem hősi halottaiból. Szerintünk pedig egy kiváló filmszatíra a világ egyik leghírhedtebb és legmocskosabb diktátorának haláláról. Azaz: az a körüli eseményekről, melyeket a mai napig jótékony homály fed.

Vajon Beria, az orosz titkosrendőrség kegyetlen elöljárója mérgezte meg a vezért, vagy Sztálint valóban szélütés érte, s a körötte álló csatlósok szépen, csöndben, „lojálisan” asszisztáltak ahhoz, hogy a diktátor végül kilehelje a lelkét annak rendje és módja szerint?

Vagy netán Hruscsov keze is benne volt a dologban? Az Urak nyilván tisztában vannak a történtekkel, számunkra pedig Armando Ianucci odamondogatós, éktelenül vicces és pikírt szatírája marad válaszul. Épp elég. Pláne, hogy tudjuk: a miniszterek, titkárok, és belső emberek mindegyike ugyanolyan sáros volt a gazságokban, mint maga Joszif Visszarionovics Sztálin.

Ianucci egyrészt „a rezsim” – mindennemű rezsim – abnormális, frusztrált közegét karikírozza ki, de megmutatja azt is, milyen abszurd a valóság. Mert, hogy a történések nagy vonalakban valóban hasonlóképpen zajlottak. A „hős vezér” elhalálozott, az elvtársak pedig óriási színjátékot kanyarintottak a „sajnálatos” esemény köré.

Nem csoda, hogy az oroszok betiltották a filmet, hisz Putyin épp azon fáradozik, hogy hasonló személyi kultuszt vívjon ki magának, mint amilyenben a „nagy” előd fürdőzött. Másrészt a propaganda most is baromira erős Oroszországban. …és akkor jön ez a Ianucci és beletörli a cipőjét az orosz kollektív tudatba és viccet csinál a mítoszból, mi több: körbe röhögi azt, méghozzá több soron!

A színészek tényleg beleadtak apait, anyait. Nem csoda, hogy mindenhol Jeffrey Tambor és Steve Buscemi játékát méltatják, de a brit Jason Isaacs is felejthetetlen alakítást nyújt az orosz haderő parancsnoka, Zsukov szerepében!

A direktor remekül tartja a tempót, igaz, a játékidő közepe táján picit leül a filmje, s a kezdeti lendület alább hagy. A végére aztán ismét magára talál a sztori. Röhögünk az elvtársak banálisabbnál banálisabb lépésein, megmozdulásain. Kérem alássan, ez maga a nagybetűs paródia!

És hát borzasztóan szórakoztató az, ahogy az orosz keményvonalas politikusok - az igazi nagyágyúk - próbálják egymást fúrni, ellehetetleníteni, miközben álnok, álszent, sunyi mosollyal az arcukon színlelnek barátságot és összetartozást.

Szóval: minden tekintetben aktuális mozi a Sztálin halála…

85%

https://www.imdb.com/title/tt4686844/ 

Salyut-7

Hogy az oroszok űrhajós filmet forgassanak, csak idő kérdése volt.

A Szaljut-7 szovjet űrállomás körüli 1985-ös események pedig jó apropót szolgáltattak az orosz sztárrendezőnek, Klim Shipenko-nak, hogy elkészíthesse népe saját, külön bejáratú Armageddonját.

Míg bárki berzenkedni kezdene: a film működik! No persze sokkal jobban állt volna neki, ha kevésbé szájbarágós és szentimentális, s ha nem akar versenyezni Hollywooddal és rátromfolni az amerikai űrhajós mozikra. De hát ilyen az orosz mentalitás. Pláne ha az USA-ról van szó…

Ami egyből szembetűnik: A Salyut-7 baromi jól néz ki! A 400 millió rubeles büdzsé minden egyes petákja meglátszik a képkockákon. Segítünk: ez nagyjából bő másfél milliárd forintot jelent. Oké, a Kincsem ennek az összegnek közel a kétszereséből készült, de akkor is baromi sok pénzről beszélünk, s Shipenko-ék tényleg pöpec látványvilággal vértezték fel a filmjüket.

S nem csak odafent, a sztratoszférán innen is sikerült megfelelő díszletekkel megteremteni a ’80-as évek hangulatát.

A sztori és a történetvezetés azonban már közel sem ennyire tökéletes. Ráadásul Shipenko a karakterábrázolásban sem igazán jeleskedik. A szereplők drámáját így, ebben a formában nem olyan könnyű átérezni/átélni. Ebben azért Amerika még mindig mérföldekkel Önök előtt jár, kedves elvtársak!

A Salyut-7 egy nézhető, de nem különösebben izgalmas és karakteres űrhajós film. Nagy műgonddal, nagy odafigyeléssel készült, ez kétségtelen, de sajnos kicsit izzadság szagú lett a végeredmény.

A katarzis elmaradt...

60%

http://www.imdb.com/title/tt6537238/

Sosem voltál itt - You were never really here

A skót rendezőnő, Lynne Ramsay viszonylag ritkán hallatja a hangját. A nagysikerű, letaglózó, mindenféle díjakat és jelöléseket begyűjtő 2011-es Beszélnünk kell Kevinről óta most először jelentkezik ismét egész estés mozifilmmel, s mint az várható volt, ezúttal sem a nagyközönséghez szól. Nem szándékozik feladni senki kedvéért művészi elveit.

A tengerentúli kritikák egyenesen Scorsese Taxisofőrjéhez hasonlítgatták a filmet, de sok írásban szóba került Pierre Morel 2009-es Elrabolva c. akciófilmje is. Ez utóbbi párhuzam azért is állja meg nehezen a helyét, mert Ramsay-től nagyon, de nagyon távol áll a popcorn-mozik formanyelve, s bár a fókuszban itt is egy magányos hős áll, aki egymaga veszi fel a kesztyűt a rossz fiúkkal, csalódni fog az, aki ez alapján egy ritmusos, pörgős akciófilmre számít.

Lynne Ramsay alkotásának hangulata ugyanis sokkal közelebb áll Nicolas Winding Refn Drive c. kult mozijához!

Meditatív, időnként pszichedelikus lebegés. Az arcra fröccsent vér pedig nem agresszív erődemonstráció, sokkal inkább Ramsay egzaltált posztmodern festményének egyik színfoltja a vásznon.   

Scorsese klasszikusához, a Taxi Driver-hez hasonlóan itt is egy traumatizált veterán katona a főszereplő, aki különféle kétes megbízásokból tartja fenn magát. Többségében emberrablók/emberkereskedők karmaiból menekít ki fiatal lányokat. S hát a módszereiben nem nagyon válogat: amerre jár, hullák övezik az útját, s az Oldboy Oh Dae-soo-jához hasonlóan kalapáccsal tesz rendet a rossz fiúk között.

A történet summázva egy ’üsd, vágd, nem apád’ akciófilmet sejtet, Ramsaynál azonban nem a sztori a szempont, hanem az atmoszféra. Valamint a Joaquin Phoenix által zseniálisan megformált Joe karaktere.

A direktorasszony egészen új megközelítést alkalmaz, s tulajdonképpen új szintre emeli a bosszúfilm fogalmát, azzal együtt, hogy a You were never really here azért korántsem tökéletes mozi. A forgatókönyv picit csiszolatlan, a film végén egy csomó megválaszolatlan kérdés marad, s a borzalmakat többségében sztoikus nyugalommal viselő hőssel is nehéz azonosulni. És hát a rendezői szándék sem mindig tiszta.

A pszichológiai portré azonban, amelyet a direktorasszony fest a főszereplőről, a flashbackekkel, a feszült „önfojtogatós” jelenetekkel, egészen különleges és rendhagyó élménnyé varázsolják a filmet.

Lynne Ramsay ezúttal nem Kevinről, hanem Joe-ról beszél. Kicsit összeszedetlenebb most a „monológ”, és kidolgozatlanabb, de ugyanolyan hatásos és őszinte, mint 2011-ben volt!  

80%

http://www.imdb.com/title/tt5742374/