Ragadozók - Piranhas - La piranza dei bambini

A 2019-es Berlinale-n Claudio Giovannesi filmje érdemelte ki a legjobb forgatókönyvnek járó díjat. Nem csoda, hisz a hosszú című La paranza dei bambini annak a Roberto Saviano-nak a könyve nyomán készült, aki a híres Gomorra sorozat írójaként vált ismertté.

A fickó évek óta írja leleplező riportjait, esszéit, cikkeit és regényeit a nápolyi maffia üzelmeiről, folyamatosan magára irányítva ezzel természetesen az érintettek figyelmét is. Saviano több mint 10 esztendeje (!!!) áll rendőri védelem alatt, hisz nem egyszer kapott már halálos fenyegetést a különféle bűnszervezetektől. Állítása szerint sok éven keresztül csak gyógyszerek segítségével volt képes aludni, ma már viszont nem pusztán csak rettegéssel telnek a napjai. 

Nála autentikusabb és szerteágazóbb tudással bíró fazon tehát aligha létezik manapság a témában, így - és többek között a Berlini Filmfesztiválos díjnak köszönhetően – joggal remélhettünk valami igazán felkavaró és gyomorba vágó moziélményt a Ragadozóktól.

A fiatal, szegénysorban élő Nicola kamasz galerijével rója a nápolyi utcákat. Édesanyja ruhatisztítóját – több másik üzlettel és vállalkozással egyetemben – a helyi maffia tartja sakkban. Minden hónapban védelmi pénzt szednek, kezükben tartva a kerületet. Nicola-ban vegyes érzelmek kavarognak a dologgal kapcsolatban. Egyrészt dühös, amiért édesanyját hónapról-hónapra megsápolja a szervezet, másrészt titkon arról álmodozik, hogy egy napon ő is tiszteletet parancsoló nagymenő lesz, sok pénzzel, klassz verdával, csodás barátnővel az oldalán. A srác kapva kap hát az alkalmon: rövidesen a helyi kiskirályoknak kezd el dolgozni – drogdílerré avanzsál -, és noha kezdetben jó célok (is) vezérlik – pl. meg akarja szabadítani a helyieket a védelmi pénz rabigájától -, hamar rá kell ébrednie, hogy kamaszos naivitása, és a tinédzser álmodozás nem menthető át a realitásba. S ha olyan szeretne lenni, mint a példaképei, neki is épp olyan kegyetlenné kell válnia.

Jól ismert motívumok, klasszikus maffiafilmes toposzok. Ettől még persze lehetett volna ez egy klassz film. De nagy sajnálatunkra, és az ígéretes alkotógárda ellenére, a Ragadozók bántóan szájbarágós és didaktikus.

A karakterek sematikusak, a gyerekszereplők nem túl erőteljesek. A Nicola-t megformáló Francesco Di Napoli biztosan többre is képes lett volna, ha a koncepció és a szkript jobban egyben van. Így egy helyenként szétesős, de azért nézhető, nem éppen formabontó mozi lett a végeredmény, ami semmi jelentőset nem tud a már ezerszer pufogtatott közhelyek mellé odatenni.

S visszakanyarodva a Berlinale-ra, élnénk a gyanúval, hogy a díj elsősorban nem a forgatókönyv nagyszerűségének, sokkal inkább Saviano eddig életművének és személyének szólt.

60%

https://www.imdb.com/title/tt8740778/

Normális emberek - Normal People

Pár hete olvastam a Dublin-i írónő körberajongott, számos rangos irodalmi díjban részesült könyvét.

Állítják, hogy „korszakos”, meg hogy „generációs”. Épp ezek azok a manapság kissé közhelyessé vált hangzatos jelzők, amelyektől irtózom.

De minden fenntartásom ellenére, egyre közelebb és közelebb férkőzött hozzám a regény, meg maguk a karakterek, és egyre inkább beigazolódni látszott, hogy a Normális emberek valóban nagyszerű könyv! Meg merem kockáztatni, hogy simán ki fogja állni az idő próbáját, és az elmúlt egy néhány évtized egyik „korszakos” – igen, nincs mit tenni: „korszakos” – modern irodalmi alkotásaként fogják emlegetni!

Kötődésről, szerelemről, kapcsolatról, a fiatal felnőttkor – és a felnőtté válás – viszontagságairól, a szocializációról, és a társadalomba való beilleszkedésről ugyanis nem igen írtak még ennyire őszinte, nyílt, és kendőzetlen kinyilatkoztatást. Ilyen szikár stílusban, ilyen szélsőséges érzelmi kilengésekkel tarkítva, ilyen elementáris erővel.

Egy Sligo megyei, fiktív ír kisvárosban, Carricklea-ben járunk. Marianne okos, gazdag - de nem éppen a társasági élet közkedvelt figurája. S akkor még finoman fogalmaztam. A szép, de nem túl népszerű lány gyakorta céltáblája a gimiben a többiek gúnyolódásainak. Folyton zrikálják különcsége, „weirdo”-sága miatt. Marianne jó módban él, de a pénz nem kompenzálja édesanyja ridegségét, s bátyja nyílt utálatát. A lány magányos, és kirekesztett. S csupán a sorházban édesanyjával egyedül élő, iskola mellett melózni kényszerülő csóró srácban, Connell-ben talál barátra, megértő lelki társra. Connell hasonlóképpen sebzett lélek, de a suliban népszerű, társai kedvelik, jól tanul és a sportban is jeleskedik. A két fiatal viszonyba kezd, amelyet kezdetben nem vállalnak a nyilvánosság előtt – főként Connell kétségei és szorongó attitűdje miatt. Hosszú hónapokon, éveken átívelő, se veled, se nélküled kapcsolatukat követhetjük eztán nyomon. Hol ide vetődnek, hol oda, hol másnál keresik a boldogságot, hol szerelmesen omlanak egymás karjaiba, de van egy láthatatlan kapocs, ami, teljék el bármilyen hosszú idő, s legyen köztük akár több száz kilométeres távolság, folyamatosan, kitartóan, mindvégig összeköti őket.

Sally Rooney képes szép irodalmivá emelni azt, ami oly sok pályatársának, oly sok hasonló problematikát körbejáró coming-of-age regénynek vagy egyáltalán nem sikerült, vagy csak ímmel-ámmal, döcögve ment.

Rooney a próbálkozókkal ellentétben nem negédes, nem nyálas, "csak" szépen, őszintén fogalmaz meg olyan lelki folyamatokat, amelyeket egyébként szinte biztos, hogy mindnyájan átéltünk már valami módon.

Mindezt pedig úgy, hogy az elbeszélő mód, és modor, illetve a hangulat annyira légies, annyira finom, hogy akár a romantikus nagyregények korszakában is születhetett volna a szöveg.

S ami igazán óriási az egészben, hogy Sally Rooney alkotása megkapta a hozzá méltó filmes adaptációt a Hulu és a BBC közös összefogásának köszönhetően. Sőt, bizonyos elemeiben a film még erősebb is, mint a regény.

Remek, rátermett koncepcióval egy tapasztalt, kiváló direktort bíztak meg a 12, fejenként 20-30 perces epizódra – fejezetre – tagolt film rendezésére. Lenny Abrahamson (Frank; A szoba) tökéletes választás volt a koordinátori szerepre, s a társrendezőnő, Hettie Macdonald is kitűnő munkát végzett. Érezhető, hogy szerelem projekt volt ez a javából. De legalábbis minden egyes résztvevő minden erejével azon volt, hogy valami egészen csodálatos végeredmény születhessen.

És amellett, hogy maga Rooney is aktívan közreműködött az adaptálás folyamatában, vagyis a forgatókönyv tényleges megírásában, egy olyan név is csatlakozott az írói csapathoz, mint Alice Birch, aki a Lady Macbeth szkriptjével már szintén bizonyított.

Bámulatos az is, ahogy ezek a remek szakemberek formába öntötték az anyagot. Káprázatosak a vágások, rendkívül jók a zenék, érdekes a kamerakezelés, gyönyörűek a színek. S talán még a prűdebb, konzervatívabb nézők számára sem lesz zavaró a szexjelenetek, hogy is mondjam, nyíltsága. Mert annyira emberi szcénák ezek: szépek, és magával ragadóak, akár egy gyönyörűen, esztétikusan vászonra vitt művészi akt.  

De itt jön a csavar! Mert a „háttéremberek” ugyan mind kipróbált, nagy hírű fazonok, Marianne és Connell szerepére mégis két huszonéves, ismeretlen színművészt szerződtettek.

Daisy Edgar-Jones, és Paul Mescal pedig meghálálták a bizalmat: egész egyszerűen szenzációsak! Csak szuperlatívuszokban lehet beszélni a két fiatal lenyűgöző, szenzitív játékáról. Egyrészt, valami elképesztő, megmagyarázhatatlan energia, kémia működik kettejük között. Másrészt minden egyes rezdülésük „igazi”! Minden apró kis gesztus és mozdulat!

Nehéz a lényüktől, s magától a sorozattól szabadulni. Biztosan jó darabig veled maradnak ők ketten, és mindig emlékezni fogsz rájuk!

Marianne és Connell csodálatos, könnyfakasztó kálváriája örökérvényű!

100%

https://www.imdb.com/title/tt9059760/

Nyomorultak - Les misérables

Ladj Ly már a film nyitó képsoraival egyértelművé teszi: alkotása - noha többségében a Párizshoz közel eső Montfermeil gettójában élő feketék és muzulmánok a kulcsfigurái - nem a migráns kérdést fogja körbe járni.

A kezdő jelenetben fehérek, feketék, arabok egyként ünneplik a francia fociválogatott vb sikerét, és skandálják az egyébként kameruni származású sztárjátékos, Mbappé nevét.

Ebben a filmben nem a bevándorlási és menekültügyi politika kerül terítékre, és nem is a faji megkülönböztetés - sokkal egyetemesebb a mondandó.

Az alá – fölérendeltségről beszél Ladj Ly, a társadalmi hierarchiáról, az elnyomásról, a megbélyegzésről, az edukációról, és annak hiányáról, valamint az empátiáról és a toleranciáról – vagy azok nemlétéről.  

A kontextus jellegéből adódóan faji kérdéseket is érint a film, de közel sem azon van a hangsúly, hogy kinek milyen a bőrszíne. A fekete zsaru épp úgy a démonaival küzd, mint a telep megtért muzulmán „orákuluma”, az egykori bűnöző, börtönviselt Salah.

A film dramaturgiailag sokban hasonlít Fuqua Kiképzés c. rendőr sztorijára, de David Ayer Az utolsó műszak c. dokumentarista jellegű zsaru mozija is megidéződik elemeiben a játékidő során.

Stéphane Ruiz vidéki kopóként kerül harmadikként a már összeszokott zsaru páros mellé. Gwada és a falkavezér Chris igazi nagyvárosi rendőrként uralkodik, hol legális, de inkább illegális eszközökkel Montfermeil kerületén.

A trió portyázik a dobozházak között, majd egy látszólag ártalmatlan, már-már abszurd történés váratlanul elindítja a drámai eseménysort. A telep egyik bajkeverője, a tizenéves Issa elorrolja a közelben tanyázó cigány vándorcirkusz bébi oroszlánját. A romák berágnak, baseball ütővel jönnek visszakövetelni az állatot a kerület „polgármesteréhez”. A sztoriba, rendfenntartó közegként bekapcsolódik a zsaru trió is, az események pedig rövidesen tragikus fordulatot vesznek.

S hogy mi köze van Ladj Ly Oscar-jelölt, számos releváns elsimerést begyűjtő, Cannes-ban is díjazott első nagyjátékfilmjének Victor Hugo klasszikusához? Nagyon is sok!

Ly filmje könnyedén értelmezhető Hugo nagyregényének modern, mozgóképes interpretációjaként. Igaz, romantikát aligha találni ebben az „adaptációban”.

Átfogó társadalmi, kulturális helyzetjelentést viszont annál inkább!

S bár Ly esetenként sajnos nem tud nem részrehajló lenni, és ellenállni az általánosítgatásnak, összességében ügyesen egyensúlyozik a penge élén. Erre remek példa a katartikus finálé, a maga szenzációs, feszült, letaglózó képsoraival.

A nyomorultak egyrészt rendkívül autentikus szociográfia, hisz a rendező első kézből tapasztalta gettó lakóként a rendőri túlkapást, valamint a filmben taglalt állapotokat, másrészt döbbenetes, emlékezetes tanmese, mely Victor Hugo megszívelendő, bölcs szavait húzza alá több soron:

„Jegyezzék meg maguknak, barátaim, nincsenek sem rossz növények, sem rossz emberek, csak rossz gazdák vannak.”

85%

https://www.imdb.com/title/tt10199590/

Hihetetlen - Unbelievable

A Netflix közel dokumentarista részletességgel, 8 epizódon keresztül számol be a megtörtént eseten alapuló bűntény sorozatról. A maszkos ismeretlen több éven keresztül folytatta ámokfutását. A férfi egyedülálló nők otthonába tört be, megkötözte, majd megerőszakolta őket. Mindezt akkurátusan, ráérősen, módszeresen.

A 4 Golden Globe-ra jelölt mini sorozat pedig hasonló lendülettel málházik, komótosan, de többségében érdekfeszítően a végkifejlet irányába.

Többségében. Mert, hogy a 8 felvonás sok ennek a történetnek. Vagy legalábbis: ebben a ritmikában mindenképpen az!

A sztori két szálon, két egymástól nem túl távol eső idősíkon fut egyszerre - majd aztán a 2008-as és a 2011-es történet egy ponton összeér. Ügyes dramaturgiai húzás, csak hogy minőség tekintetében a két történetszál nincsen balanszban.

Az egyébként kitűnően teljesítő Kaitlyn Dever-féle sztoriban sokkal több volt, színvonalában közel sem olyan megkapó, mint a későbbi nyomozás.

Toni Collette és Merritt Wever kettőse remek, a „jelenben” zajló események pedig jóval érdekfeszítőbbek, mint a fiatal Marie Adler gyötrelmeinek didaktikusságba hajló mantrázása.

Sokkal izgalmasabban is ki lehetett volna bontani a sztori azon fejezeteit, melyek a lány erőszakból adódó lelki tipródásaira fókuszálnak.

A nyomozás ezzel szemben izgalmas és nem is annyira közhelyes, de a lassú tempó ez esetben sem válik a film és a történet javára.

Az Unbelievable lehetett volna zseniális mozi, ezzel szemben csak szimplán „jó”.

Jó film, amely bűnügyi krimiként is megállja a helyét, de drámaként is kielégítően teljesít.

Kár, hogy nem lett feledhetetlen, katartikus, igazán „fontos” – a sztori megérdemelte volna.

75%

https://www.imdb.com/title/tt7909970/

Úriemberek - The Gentlemen

Bármennyire csíptük a ’90-es évek legvégén Guy Ritchie szuper laza, sajátos hangvételű „maffia-börleszkjeit”, bármennyire jó a Ravasz, az agy…, meg a Blöff, a brit „szélhámos” sok szempontból olyan, akár egy másodvonalbeli Quentin Tarantino.

2000-es évekbeli munkáinak hullámzó, egyenetlen színvonala pedig csak még inkább ráerősít az iménti állításra.   

Olyasfajta permanens megújulást, mint Tarantinonál, nem igen tapasztaltunk nála. Sem a Spíler, sem a Revolver nem voltak erős filmek, csupán korábbi sikereinek felvizezett parafrázisai.

És – persze ez már végképp szubjektív ügy, de - az van, hogy mi a Sherlock-moziktól sem voltunk igazán elájulva.

Ritchie Az U.N.C.L.E. embere c. stílusos retró kémfilmjével adott számunkra bizakodásra okot - hosszú idő után először. Hogy aztán az Aladdinnal ismét elveszítsen minket.

A legfrissebb Úriemberek c. mozi pedig olyan, mintha az eddigi életmű best of-ja lenne. Itt van ismét egy csomó bohókás, keményfejű, vicces, de mégis vérszomjas gengszter, akik sűrű „focking”-ok közepette intézik illegális ügyeiket, és kiszámíthatatlan módon bármelyik pillanatban képesek vért ontani: fiatal drogkereskedőket kidobni az ablakon keresztül - a hetedikről.

És ha már beidéztük Tarantino-t, a bizonyos ablakon kihajítós momentumot megelőző látogatás a dílereknél kísértetiesen hajaz a Ponyvaregény ominózus nagyjelenetére, amikor Jules Winnfield és Vincent Vega vizitelnek a főnöküket megrövidítő piti gazfickóknál.

Szóval nincs új a Nap alatt, és azzal együtt, hogy Ritchie végre ismét kurva laza, és vitathatatlanul szórakoztató, meg Hugh Grant tényleg rohadt nagyot megy, azért az Úriemberek bántóan önismétlő is. És ráadásul – fáj kimondani, de – feledhető.

Addig, míg tart, összességében kellemes élmény, de sokáig nem fogunk rá emlékezni.

Nagyjából ugyanazt kapjuk, mint annak idején a Blöffben, vagy a Ravasz, az agy…-ban, csak pepitában. De, az angol blöffölő mentéségére legyen szólva, legalább hasonló színvonalon!

70%  

https://www.imdb.com/title/tt8367814/

Tyler Rake: A kimenekítés - Extraction

Az egykori kaszkadőr, újsütetű rendező, Sam Hargrave Netflix-moziját sok filmes platform emelte piedesztálra, pedig a pasas nem tesz mást, csupán megidézi a ’90-es évek klasszikus akciófilmjeinek szellemét.

Tettestársa, Chris Hemsworth fürdőzik a szerepben, jól ki is pattintotta magát a karakter kedvéért. Sokkal többet érdemben nem is tudunk meg róla a közel 2 órás játékidő alatt. De nincs is rá szükség. Azaz hogy: pont ez az a típusú mozi, amitől nem várunk igazán mély karakterábrázolást. Persze van itt kezdődő alkoholizmus (McClane hadnagy ugye), meg halálvágy és szuicid hajlam (a mindenkori Martin Riggs őrmester), de mindez csak felesleges köcöllék a mi nézőpontunkból, és hetykén felvázolt keret a történet szempontjából.

A hangsúly úgyis Hargrave koreográfiáin van. Azok meg többségében tényleg látványosak. Majdnem annyira, mint a John Wick egyes sziporkái.

A film, ahogy a címében is benne foglaltatik, egy kimenekítés históriája. Mégpedig egyik drogbáró elrabolt gyermekének kimenekítése a másik drogbáró karmaiból. Mindehhez a koszlott Mumbai szolgáltatja a díszletet. A végrehajtó pedig egy szűkszavú zsoldos aka. Chris Hemsworth. 

Az operatőri meló kiváló. Abban a bizonyos vágás nélküli, pár perces üsd, vágd, nem apád menekülős szcénában azért lehetett munkaóra dögivel. 

Ugyanakkor a dráma marhára nem működik. Nyilván érezte Hargrave, hisz jó pár filmen dolgozott már vezető kaszkadőrként, hogy muszáj a nézők emócióira is hatni, nem lehet az, hogy konstans ropognak a fegyverek. De amennyire pöpecek és ritmusosak az akció szcénák, annyira esetlenek a drámai jelenetek.

Pedig a zsáner sokszor használt, elcsépelt fordulatai oly mértékben nem is köszönnek vissza, mint azt előzetesen vártuk. Így valóban lehetett volna az alapanyagból egy frappánsabb műfajfilmet csinálni. Csak hogy Hargrave-nek nincs elég rutinja ahhoz, hogy érzelmileg behúzza a sztoriba a nézőt.

Mindazonáltal örömteli, hogy akadnak még, akik hisznek az akció zsáner tradicionális módozataiban. Csak legközelebb tessék már valamivel kifinomultabb szkriptet, picit összetettebb karaktereket, és kevésbé közhelyes párbeszédeket írni.

65%

https://www.imdb.com/title/tt8936646/

Ozark (1-3. évad)

Nagyot szólt az Ozark, pedig nem volt borítékolható a siker. Jason Bateman csupán az utóbbi időben vállal drámai(bb) szerepeket – gondoljunk csak a szintén friss The Outsiderre. Régi motorosnak számít a szakmában, de ez idáig jószerivel csak vígjátékokban jeleskedett. Laura Linney már más tészta. Borzasztó erős, megbízhatóan teljesítő, sokoldalú művész. Ugyanakkor sem a Breaking Bad alapállására hajazó sztori, sem az ingadozó színvonalú életművel bíró kreátorok (Bill Dubuque és Mark Williams) nem garantálhatták, hogy ebből ekkora szenzáció lesz.

De akkor miben rejlik az Ozark titka? Egyrészt izgalmas az expozíció: a pénzügyi szakértőként tevékenykedő kispolgár belekeveredik a mexikói kartell ügyleteibe, majd miután a maffia tulajdonképpen mindenkivel végez körülötte, a családja védelmében kénytelen a nagyvárosból – Chicago - áttelepedni a famesszal a délebbre eső Ozark-vidékre, s ott minden illegális eszközt bevetve pénzt mosni a kartellnek. Különben a neje, a két gyerkőc és ő maga is ugyanolyan savval teli hordóban végzi, mint egykori vállalkozásában tevékenykedő pórul járt üzlettársai.

Ozark merőben más terep, mint a sok milliós metropolis. Kockás inges redneckekkel teli suttyófalva, konstans sört vedelő „őslakosokkal”, akik már alapból ferde szemmel nézik a betelepedni vágyó „gyüttmenteket”. Marty azonban, hogy mentse a família és a saját irháját, egyből munkához lát és hatalmas energiákkal veti bele magát a kötelező „üzleti tevékenységbe”. Csak hogy Ozarkban, ahogy a közeli Kansasban is, teljes mellszélességgel jelen van az alvilág, akiknek érthető módon nem tetszik, hogy a jól fésült faszi és a rámenős neje hirtelen biznyákolni kezdenek a mexikóiak nevében az eddig általuk irányított redneck riviera-n.

Szóval csordultig vagyunk konfliktusokkal. A Byrde családot egyik oldalról a mexikóiak, másik oldalról a lokálpatrióta gengszterek cseszegetik, így bármennyire is irtóznak tőle, a túlélés érdekében Byrde-ék egyre mélyebbre és mélyebbre kénytelenek süllyedni a bűn bugyraiban. Így szimpla nyárspolgárokból idővel ők maguk is bűnözővé válnak.

Persze vis maior helyzet, de az írók tettek róla, hogy sok-sok izgalmas szereplővel, és jól megrajzolt karakterrel tegyék minél összetettebbé és árnyaltabbá az összképet. Időnként el is rugaszkodnak a realitás talajától, de csakis a nézők szórakoztatásának érdekében.

Az első évad megfontoltan építkezve ágyaz meg a cselekménydúsabb második felvonásnak. Ahol rendesen el is szabadulnak az indulatok. Egyre több hulla, egyre több mocsok - Byrde-ék azonban valahogy mindig megússzák. Ez a dramaturgia egyébként a 3. évad környékén kezd picit kiszámíthatóvá válni, de a váratlan fordulatok mindig tesznek róla, hogy érdeklődve tekintsünk a soron következő aktuális epizód elé.

Kiválóak a karakterek. Az első és második évad Jacob Snell-je vérbeli szemétláda. Akiről végül kiderül, hogy sokkal összetettebb személyiség annál, mint gondoltuk. Asszonya, az ördögi Darlene viszont olyan, akár egy modern kori boszorkány. De remek figura még a Jason Butler Harner által életre keltett titokzatos, ultra beteg homoszexuális FBI-os, Petty nyomozó is. A kedvencünk azonban akkor is a nagypofájú, de érző szívű gengsztercsajszi Ruth, valamint a 3. évadra teljes metamorfózison átesett karakter, a Laura Linney által zseniálisan életre keltett Wendy Byrde.

A színvonal a 3 évadon - azaz a 30, nagyjából 1 órás epizódon – keresztül mindvégig egyenletes, de az utolsó szezonban már érezni a fáradtság jeleit a sorozaton. A szerzők ráadásul beleinjektáltak a sztoriba egy-két felesleges, és meglehetősen valószerűtlen történetszálat is. Wendy pálfordulásai pl. az utolsó pár részben már kissé követhetetlenek - és következetlenek. S míg az első évadban ott volt a remek mellékkarakter, a halálos betegséggel kínlódó lakótárs, Buddy, vagy Petty nyomozó, akinek ördögi tekintetétől időnként tényleg a frász jött az emberre – s akkor még az öreg Snellt nem is említettük. Addig a harmadik szezon Ben Davis-e (Wendy öcsikéje) sok szempontból feleslegesnek és zavarónak hat, s Omar Navarro karaktere sem igazán olyan, amilyennek egy vérszomjas drogkartell fejét elképzelnénk. Ő is kissé súlytalan.

De kellenek a konfliktusok ugye, meg a sok-sok gyilkosság és bűnügy. S ha már Navarro szóba került, egy hozzá köthető, kifejezetten izgalmas, felettébb abszurd jelenet szakítja félbe az eseménysort a 3. évad záróepizódjában. Így tűkön ülve várjuk a 4. szezont, ami, tekintve, hogy a forgatások állnak a járványhelyzet miatt, biztosan csúszva érkezik majd. Mindegy, kibírjuk, az Ozark megéri a várakozást.

Kemény, véres, szövevényes bűnügyi teleregény ez, sok-sok cívódással, ármánnyal, intrikával, családi zűrökkel, droggal, fegyverekkel és helyenként – a feszültséget enyhítő – intelligens humorral megspékelve.

80%

https://www.imdb.com/title/tt5071412/