Gabriele Salvatores az olasz
újhullám jeles képviselője, aki olyan gyöngyszemeket jegyez, mint az 1992-ben a
legjobb idegennyelvű film Oscar-jával jutalmazott Mediterraneo, vagy a Niccoló
Ammaniti nagyszerű regénye alapján készült - szintén nagyszerű - Nem félek.
Ez a remek rendező most azonban
frankón beletenyerelt a „tutiba”.
Ne is szépítsük: a Szibériai
nevelés az Oscar-díjas direktor eddigi legegyenetlenebb, legfélresikerültebb
munkája. Zavaros, gyenge lábakon álló mű, mely szűkölködik az emlékezetes, „megjegyzős”
jelenetekben és nem mutat olyat, amit eddig ne láttunk volna kismilliószor.
Salvatores új vizekre evezett, de bár ne tette volna. A gengszter-zsáner nem az
ő terepe - ezért is van, hogy a film többször is igen csúnyán megbicsaklik. Hiába John Malkovich, és Peter Stormare...
Azt azért megtudjuk, hogy hogyan
kell „hathatósan” megkéselni valakit – nem elég szúrni, a pengét markánsan meg
is kell forgatni az illetőben -, és mi a teendő – az ősi szibériai hagyományok
szerint - abban az esetben, ha már „szúrtunk”, és ellenfelünk végérvényesen
jobb létre szenderült.
A Szibériai nevelés erősebb
pillanatai közé tartoznak a szocreál lakótelepen játszódó szcénák, s a
főszereplők gyermekkorát bemutató képkockák. A felnőtt Gagarinnal és Kolimával
azonban már nem nagyon tudunk „mit kezdeni”. Xenia karaktere is teljességgel
idegenül hat ebben a közegben, és mivel épp ő a kulcsfigura, vagyis: miatta
„robban a bomba”, lehetetlenség komolyan venni a sztori alakulását. Nincs dráma,
nincs együttérzés a nézőben, érdektelenné válnak az események.
Közepes film a Szibériai nevelés,
melyből a ruszki tetoválásokon és a színészek erőltetett, töredezett orosz
akcentussal beszélt angolján kívül nem sok minden ragadhatja magával a filmbarátot.
Lehetett volna sokkal, de sokkal jobb
is…
50%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése