Nyegle sznobizmus letudni annyival a Banks úr megmentését, hogy „szirupos, hollywoodi giccs”.
„Image-film a Disneynek!”,
mondják…
„Vajon szüksége van a Disneynek
egy image-filmre?”, kérdem én…
John Lee Hancock már A szív
bajnokaival bizonyította, hogy játszi könnyedséggel képes csúcsra járatni
azokat a sokak által felszínesnek tartott, de egyébként nagyon is valós, emberi érzelmeket, melyek a klasszikus amerikai filmgyártás hatásvadászatának
örökérvényű tárgyai.
Tisztelettel jelentjük: Hancock a
The blind side után ismét megcsinálta! Hatást gyakorol ránk, nem túl eget rengetőt,
nem túl mélyet és felkavarót, de a filmje ki tud ragadni minket a szürke
hétköznapokból - méghozzá egészen észrevétlenül, formabontó módon.
Pedig ugyan kit érdekelne egyéb
körülmények között Mary Poppins – akarom mondani P.L. Travers - és Walt Disney
20 éven át tartó ’csatározása’? Kellett ehhez két olyan nagyság, mint Emma
Thompson és Tom Hanks, akik jelenlétükkel képesek uralni a vásznat, és képesek
felülkerekedni a be-beszivárgó giccsen.
Hancock pedig minden egyes
krízis pontnál - vagyis mielőtt filmje végérvényesen és visszavonhatatlanul
túlcsordulna – visszarántja a gyeplőt, és sikeresen elkerüli a béna lebőgést.
Szerethető feel-good movie a
Banks úr, egy egészen beszédes és frappáns címmel, s egy szép és valóban
megható apa-lánya történettel. Ki hitte volna… ?
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése