Nyelés - Swallow

Az elsőfilmes Carlo Mirabella-Davis az év legbizarrabb filmjét abszolválta. Ez már most biztos.

Kár lenne részleteiben taglalni a sztorit, de a nyelési kényszert leszámítva a film egy nagyon is aktuális problematikát boncolgat. „Kissé” sajátos eszközökkel, egy sajátos történeten keresztül. De épp ezért tud olyan szemléletes és hatásos lenni!

A Nyelés csordultig van társadalomkritikával, korunk jellemző rákfenéivel szembesít. Felszínesség, látszat boldogság, kirakat élet, külsőségek, a sokszor ismételt, de valójában semmitmondó, elkoptatott „szeretlek” frázis. Hogy a maukálatlan otthon, a luxus, a tökéletesen felhúzott falak, a mások által hőn áhított több millió dolláros úszómedencés kégli sok esetben a lelki nyomor és a keserűség temploma.    

Mindezt a rendező-forgatókönyvíró Mirabella-Davis egy kivételesen extrém személyes drámán keresztül kommunikálja. Mégis nagyon valóságosnak hat a történet.

A háttérben húzódó tragikum ugyan szélsőséges, de legalábbis nem mindennapos, s Hunter reakciója az átélt lelki traumára is felettébb szokatlan, környezetének hozzáállása a problémához azonban már fájdalmasan és aggasztóan hétköznapi. Nagyon mai, nagyon jellemző, nagyon kicsinyes és épp ezért rendkívül kétségbeejtő.

Míg Hunter a meg nem értett művész archetípusa a filmben, addig a körülötte élők, mint pl. a „szeretlek”-et mantraként ismételgető, tökéletes külalakkal rendelkező, ugyanakkor érzéketlen, törtető arany ifjú Richie a művészetet – készségeiből adódóan – befogadni képtelen tömeg.

És persze Hunter az elnyomott. A megfelelési kényszeres. Ő az, aki szólni kíván, de folyton beléfojtják a szót. Ő az, akit a „tömeg” pusztán eszközként kezel. Abszolút érthető hát, hogy a maga módján fellázad az elnyomás ellen.  

Carlo Mirabella-Davis talán időnként elveti a sulykot, az arányokat nem mindig érzi, és az is tuti, hogy a zárlat sokaknál ki fogja verni a biztosítékot. De higgyétek el, egy ilyen felütést, egy ilyen sztorit csakis egy ilyen – képzavarral élve – gyomrossal lehetett megfejelni.

Amennyiben kedveled azokat a mozikat, amelyek a játékidőnél valamelyest tovább tartanak, akkor a Nyelés mindenképp a te filmed! Carlo Mirabella-Davis ugyanis szolgáltat olyan mennyiségű szellemi táplálékot, amelyen elrágódhatsz még egy jó darabig.

80%

https://www.imdb.com/title/tt8372298/   

The Valhalla Murders

A Hóembertől és Michael Fassbendertől nem kaptuk meg az élményt 2017-ben, s most jön a semmiből az izlandiak Netflix krimi-szériája, és többszörösen kenterbe veri a Hollywood-i mesterek bábáskodása mellett készült giga-produkciót.

És valóban! A The Valhalla murders azt a kimért, pattanásig feszült hangulatot hozza, amit Jo Nesbo legjobb formájában.

A 8X45 perces mini sorozat egyes fordulatai viszonylag hamar kibogozhatóak, a ’klisék kontra trükkös csavarok’ contest-et azonban szerencsére kb. egálra abszolválja a film.

Film, mert hiába van szétszabdalva epizódokra, ez bizony egy jó hosszú, – de sorozat mércével mérve mégsem epikus hosszúságú – nagyjából 6 órás mozifilm.

Le a kalappal az izlandiak előtt, ugyanis végig tudják tartani vizualitásban és egyéb szinteken is a nívót. A kietlen havas táj, a konstans borult égbolt pedig csak még inkább ráerősítenek az amúgy sem túl vidám hangulatra.

A filmben vázolt gyilkosságokat egy nagyjából 30 évvel korábban eltussolt bűnügy indítja el. A Reykjavik-i nyomozóhad rögvest aktivizálja is magát, csak hogy hamar kiderül: nem lesz ez olyan egyszerű sétagalopp, mint ahogy azt a rendőrkapitány prognosztizálta. Dániából érkezik a segítség, egy Harry Hole titokzatos karakteréhez hasonlatos (mínusz alkoholizmus) éles eszű, szűkszavú nyomozó személyében. A „külsős” Arnar, és a helyi nyomozónő Kata igyekeznek felgöngyölíteni a sok szálon futó szövevényes bűnügyet, mely természetesen aztán sokkal komplikáltabbá válik a vártnál.

A forgatókönyvírók, amellett, hogy a krimi útját is rendkívül körültekintően egyengetik, a két bűnüldöző összetett magánéletébe is betekintést engednek, így párhuzamosan követhetjük nyomon a nyomozást, s a két főszereplő aktuális családi krízis helyzetét. Mely mindkettejük esetében kapcsolódik - más-más pontokon - a kinyomozandó bűnügyhöz. 

A kontextus egészen pazar. Mélyelemzést persze nem kapunk az izlandi állapotokról, de mégis érdekes ebben a közegben nyomon követni egy ilyen éjsötét, már-már noir-os krimit.

Tudvalevő ugyanis, hogy Izland a világ egyik legklasszabb közbiztonságával rendelkező országa. (Nem csoda, hisz az átlag izlandi bérek nagyjából 850 e Ft / hó körül mozognak.) Így a fegyvertartás, mint olyan, nem létező fogalom Izlandon, s a rendőrök is csak kivételesen indokolt esetben ránthatnak pisztolyt. Ránthatnak? Hmm… A vészhelyzet kellős közepette kell kéréssel fordulniuk az adott felügyelethez a fegyverhasználatért, majd a tőlük kapott kóddal férhetnek csak hozzá a rendőrautóban tartott széfhez, amely a szolgálati fegyverüket rejti. Ugye, hogy elképzelhetetlen sztori ez a valóságban? Pedig Izlandon így van.

Egy ilyen jóléti társadalomban, egy ilyen pacifista országban zajlik tehát a kegyetlen gyilkosság sorozat. Ahol szinte hírből ismerik csak az emberek a gyilkosság fogalmát.

Ebből az olvasatból találni még lehetőségeket a történetben, melyet kiaknázatlanul hagytak az alkotók. A fricska azonban mégis működik, hisz ebben a környezetben még inkább él, és elemében van egy ilyen feszült „whodunit” thriller.

Azt írtuk, nem is olyan rég, hogy a The Outsidert vélhetően nem nagyon fogják túlszárnyalni az idén krimi fronton. Hát tessék! Nem is telt bele sok idő, ez az izlandi „kis” bűnügyi film behúzta a váratlant.

80%

https://www.imdb.com/title/tt9100822/ 

A platform - El hoyo

A platform akkor működik a leghathatósabban, ha úgy kezeljük, mint egy 90 perces organikus vizuális metaforát.

Galder Gaztelu-Urrutia nem foglalkozik a történet előzményeinek felvázolásával, a klasszikus értelemben vett expozícióval, de nem is kell. Hisz a „durr bele”, in medias res nyitánnyal sokkal erőteljesebben tudja kifejteni a sztori erejét.

Sokkoló, amit látunk, s a szerzők érezhetően rá is erősítettek a meghökkentő szcénák halmozására. Öncélú gesztusokról azonban nincs szó! Egy ilyen történetet egész egyszerűen csak ilyen tálalásban lehet érvényessé tenni.

A többszintes high-tech böri egyértelműen a társadalmi rétegződés szintjeit hivatott ábrázolni. Itt jegyeznénk meg mindjárt, hogy akadnak azért az „alapképletben” fehér foltok. S noha az események húznak magukkal, a feszültség kézzel tapintható, tiszta fejjel átnyálazva találni itt jó néhány inkonzisztens felvetést.

A film vizualitása, az Orwellinél is kétségbeejtőbb és zordabb vízió viszont kétségkívül hatásos. Így még akkor is emlékezetes darabként könyvelhetjük el A platformot, ha a finálé bibliai utalásai, szóképei nem érik el az alkotók által kívánt hatást, és valamelyest kissé zavarossá is teszik a művet.

Érezhetően nagyot akartak markolni a szerzők, de a katarzis elmarad.

Ellenben egy csomó fontos gondolatot fogalmaz meg, számos aktuális problémára hívja fel a figyelmet A platform. Persze formába öntötték már ezeket a gondolatokat jóval szofisztikáltabban, okosabban is, de a 21. század emberét ilyen drasztikusan lehet csak elmélkedésre bírni. Tiszta sor.

Ott van A nagy zabálás, vagy Jeunet Delicatessen-je. Ezek azért sokkal kifinomultabb művek A platformnál, ami már érezhetően a Netflix-generációnak, a Netflix-generációhoz szól.

Mégis üdvözlendő, hogy készülnek ilyen arcul csapós, figyelemfelkeltő alter-horrorok, amelyek a zsáner eszköztárát intelligensen felhasználva igyekeznek releváns mondanivalót közölni.

Ha annyira nem is ájultunk el a filmtől, mint egy néhány kolléga, azért bátran ajánlanánk a megtekintését. Főként akkor, ha unod már a szokványos Hollywood-i virtust, és valami különlegesre vágysz!

A spanyolok egyébként is eléggé „ott vannak horrorban”! A platform újabb bizonyíték erre!

75%

https://www.imdb.com/title/tt8228288/ 

Elveszett lányok - Lost Girls

Amennyire felkavaró a 2010-es (igaz) történet, annyira vált ki mérsékelt reakciót a nézőből a belőle készített mozi.

Pedig a sztori egy jóval összetettebb filmet érdemelt volna – de ennél legalábbis mindenképp mélyenszántóbbat.

Adott egy sorozatgyilkos Long Islanden, akinek – oké, spoiler, de hát a történet maga ismeretes - a kilétére azóta sem derült fény.

A tettes fiatal prostituáltakra vetette ki a hálóját, akiknek megcsonkított holttestét a kietlen partszakasz homokdűnéi közé rejtette el.

Az egyik eltűnt lány édesanyjának kálváriáját követi nyomon a dokumentumfilmjeivel nevet szerzett, kétszeres Oscar-jelölt Liz Garbus mozija. Ami inkább tévé-, semmint mozifilm. Nem csak eszközeiben, gesztusait tekintve is.

Ettől persze lehetett volna ez egy ütőképes alkotás. Például ha frekventáltabban fókuszál az édesanya karakterére és személyes drámájára, ha jobban koncentrál az eseménysor emocionális vetületére. És nem pusztán sorba veszi a történéseket, s a stáblista végén – ahogy az lenni szokott - pár mondatban vázolja, hogy kivel, mi történt a nyomozás lezárását követően.   

Garbus dokumentumfilmes múltja túlságosan rányomta a bélyegét a projektre, érzésünk szerint egy játékfilmek terén tapasztaltabb rendező emlékezetesebb, komplexebb mozival rukkolt volna elő.

Pláne, hogy rendkívüli képességű színészeknek sincs híján a produkció. Gabriel Byrne-t mindig jó látni, a JoJo Nyuszi-s Thomasin McKenzie pedig ezúttal is bizonyítja páratlan tehetségét - jóllehet túl sok lehetőséget nem kap kvalitásainak kibontakoztatására. Amy Ryan azonban vitán felül kitűnő. Többek között neki köszönhető, hogy a film felül tud emelkedni önmaga középszerűségén, s összességében mellé tudjuk biggyeszteni a korrekt jelzőt.

60%

https://www.imdb.com/title/tt3111426/   

Vadászat - The Hunt

A film, amelyben vérszomjas amerikai liberálisok gyakják le – értsd jól: puffantják le sörétessel, nyilazzák torkon, robbantják fel kézigránáttal – az általuk alsóbbrendűnek ítélt republikánus parasztokat.

Nekünk persze tök mindegy, de ha jobban belegondolunk, a szitu egész szépen rímel a magyar politikai viszonyokra és a közhangulatra. Pláne, ha belegondolunk, hogy milyen véresszájú anyázás megy a különféle internetes platformokon, és a közösségi médiában, amikor felmerül valami politikát érintő téma. Nos, ebből a megvilágításból már nem is tűnik annyira idegennek a Craig Zobler által vázolt helyzet.

De politikai rizsa ide, társadalomkritika oda, azt azért muszáj leszögeznünk, hogy a The Hunt nem ás a dolgok mélyére, épp hogy csak a problematika felszínét súrolja. Viszont cserébe nem is igazán ragadtatja magát demagóg gesztusokra. Ez pedig mindenképp erény, még akkor is, ha az esetleges kritika, amit megfogalmaz, és az, ahogyan megfogalmazza, több sebből vérzik. Vérzik, érted... hahaha.

No de lépjünk is túl a film ún. többlettartalmain! Ugyanis a The Hunt vérgőzös vagdalkozásként működik a legfrankóbban! Olyasféle „fun to watch” élmény ez, mint az Aki bújt volt tavaly, csak picit slendriánabb annál. Akinek viszont adja a darabjaira aprított testrészeken való élcelődés és a fekete humor, bizonyára méltányolni fogja a Vadászatot.

Rögtön az elején a bolondját járatják velünk a faszik. Amikor már épp belehelyezkednénk a szituba, jelesül, hogy a jóképű amcsi srác és a kék szemű szöszi lesznek a főszereplők, egy huszárvágással – bocs, fejlövéssel – gyorsan ránk is cáfolnak. Emma Roberts valószínűleg sosem kapott még ennyire nyúlfarknyi, mégis jelentőségteljes, megjegyzős szerepet.

De ezt követően is tartogat jó néhány ötletes fricskát, frappáns jelenetet a film, annak ellenére, hogy a játékidő előrehaladtával azért érezhetően fogy a muníciója.

Kellemes b-kategóriás „bűnös élvezetként” ellenben kitűnően vizsgázik Craig Zobel mozija, amely főként azért került a szaklapok és a filmes fórumok fókuszába, mert Trump minden követ megmozgatott azért, hogy ellehetetlenítse a mozis premiert. Amire aztán nem is kerülhetett sor.

Nem kizárt azonban, hogy a The Hunt hányatott sorsa hosszútávon mégis kifizetődő lesz az alkotók számára. Élnénk ugyanis a „kult film” gyanújával.

Mert ha más nem is, a redneckek körében biztosan osztatlan sikert fog aratni a film. Pláne, hogy Betty Gilpin olyan hitelesen hozza a faragatlan, mindenen és mindenkin átgázoló Mississippi-girlt, hogy a déliek elismerően csettinthetnek örömükben.

70%

https://www.imdb.com/title/tt8244784/ 

A láthatatlan ember - The Invisible Man

Volt az a Kevin Bacon-ös erősen b-kategóriás ügy, az Árnyék nélkül, de H.G. Wells Láthatatlan emberéből egészen idáig senkinek sem sikerült egy épkézláb filmes átiratot készítenie.

Viszont, hogy stílszerűek legyünk, és kapcsolódjunk a narratívához, Leigh Whannell, micsoda „SURPRISE!!!”, egy kivételesen ügyes adaptációt pattintott össze. Mely abszolút hitelesen „horrorizálja” a családon belüli erőszakot (ahogy a mellékelt ábra mutatja, simán fordulhat az is kőkemény terrorba), s ezáltal – ismételt „SURPRISE!!!” – egyfajta párkapcsolati szocio-moziként is értelmezhető. De emellett pattanásig feszült thrillerként is kivételesen jól működik – kinek melyik perspektíva a szimpatikusabb.

Első blikkre - Kevin Bacon-ből kiindulva - naiv módon egy idétlen, giccses látvány thrillert vártunk, a szinopszist elolvasva pedig valami olyasmit, amit 2002-ben a Jennifer Lopez nevével fémjelzett Most már elégben próbáltak legyömöszölni a torkunkon.

Csak hogy a The Invisible Man valóban megrázóra, sokkolóra és érzelmileg felkavaróra sikeredett! Ebben nagy szerepe van a remek, csavaros forgatókönyvnek, a jól ütemezett fordulatoknak, és a főszereplőnőnek, Elisabeth Mossnak, aki itt is valami hasonló karaktert hoz, mint A szolgálólány meséjében, csak ezúttal rövidebb idő alatt kellett felépítenie a figurát. Hál’ Istennek megy neki, mi több, simán el is viszi a produkciót a hátán. Magabiztos játékával bizonyítja, hogy szimplán az ő neve is garancia lehet egy nívós mozira.

Egy-két logikai bakitól, inkonzisztens forgatókönyvírói lépéstől eltekintve A láthatatlan ember magasan az egyik legimpozánsabb thriller, amelyhez az utóbbi időben szerencsénk volt.

Whannell klausztrofóbikus állapotba taszajtja a nézőt, s így a főszereplővel, Ceciliaval együtt éljük át az eseményeket. Amelyek bármennyire is hihetetlenek, a rendező abszolút realisztikusan, már-már zavarba ejtően hitelesen, valószerűen tálalja őket.

Ráadásul egy-két igen zord jelenetnek is szemtanúja lehetünk. Gondoljunk csak az étteremben lezajló sokkoló képsorokra, az üldözéses jelenetek zömére, vagy a padláson zajló „telefonos kirakós játékra”. 

Nem makulátlan, nem kikezdhetetlen, de erős, energikus, érzelmekkel teli thriller a The Invisible Man.

Ki gondolta volna? „SURPRISE!!!”

80%

https://www.imdb.com/title/tt1051906/

A kívülálló - The Outsider

Miközben a fáma jó darabig arról szólt, hogy Stephen King műveit szinte lehetetlen filmre adaptálni, s egy-két kivételtől eltekintve valóban csak gyenge filmes feldolgozások születtek, az elmúlt 2-3 év rácáfolt a múltra és a rossz beidegződésekre, s főként a 2017-es Az sikerén felbuzdulva egyre több rendező nyúlt értő kezekkel a mester regényeihez.

Az HBO King egyik legfrissebb művéből, a 2018 májusában publikált The Outsiderből készített 10 részes mini-szériát.

Noha a könyvet idehaza is úgy promózták, hogy Stephen King újkori regényei közül az egyik legerősebb, és az amerikai bestseller listán is kiemelkedően jól szerepelt, az olvasás  után ambivalens érzések kavarogtak bennem. Az alapötlet kiváló, a felütés egy lebilincselő krimit sejtet, s a regény feléig működik is a történet, miután azonban King beemeli a transzcendens szálat, elveszíti a báját a sztori.

A regény egyenetlenségeit azonban a filmnek egész hathatósan sikerült kikalapálnia. S ha már a sztorit vesézgettük az imént, nem elhanyagolható, hogy a kortárs krimi egyik legnagyobb alakja, Dennis Lehane (is) dolgozott a szkripten.

A könyvvel ellentétben a sorozat sok szempontból komplexebb. Benne van King hátborzongató horrorja, Lehane csavaros, intelligens történetszövése, és igen, valamelyest igaza van azoknak is, akik a True Detective első szériájának sejtelmességét emlegetik a The Outsiderrel kapcsolatban.

Kicsit döcögősen indul a sorozat, az első egy-két epizódnak még nem sikerül kiváltania az addiktív reakciót, de aztán szép lassan azon kaptuk magunkat, hogy hiába vagyunk tisztában a sztorival, reflexből nyúlunk a távkapcsoló után és elemi késztetést érzünk, hogy tovább pörgessük a mozit.

Az alkotók nem szolgaian, de összességében hűen követik King narratíváját. Eszközöltek egy-két - módosítást, melyek közül nem mindegyik indokolt talán, de akad olyan is, ami egyértelműen új színekkel és árnyalatokkal gazdagítja a történetet.

Ami komoly kihívást jelenthetett, az a gonosz, El Cuco ábrázolása, megjelenítése. E tekintetben muszáj volt néhány kompromisszumot hoznia a sorozatnak, hisz King ábrázolásmódja vizuálisan bizonyára nem működött volna. Az összélmény azonban így sem szenved csorbát.

A karakterek szintén kitűnőek. Ben Mendelsohn viszi a prímet, de a nyomozónő, Holly Gibney bőrébe bújtatott Cynthia Erivo is nagyon karakteres.  

A kívülálló azért közel sem olyan zsigeri élmény, mint a vele kapcsolatban oly sokat emlegetett True Detective, és minket személy szerint picit zavart a CSI legrosszabb pillanatait idéző, kissé szegényes képi világ is, de kétségtelen, hogy krimi-thriller-horror fronton nehéz lesz bárkinek is überelnie 2020-ban.

Nem épp egy kedélyes karantén mozi, de ha már úgyis a négy fal közé szorultál, szerintünk nem rossz választás!

75%

https://www.imdb.com/title/tt8550800/