„Ha Steve McQueen, az Éhség és A
szégyentelen rendezője a rabszolgaságról fog <mesélni>, akkor az valami
kurva kemény tripnek ígérkezik.”
Az elszánt, fanatikus színes bőrű
direktor először rendezett 'nem szerzői' filmet.
A 12 years a slave ugyanis Solomon Northup igaz történetét mondja el,
Solomon Northup azonos című emlékirata alapján.
Northup az amerikai polgárháborút
megelőző időszakban megbecsült hegedűművészként él északon családjával,
viszonylagos jólétben és békességben. A kettészakadás (észak kontra dél), s az
ellentétes ideológiák azonban minden egyes feketét félelemben tartanak; nem
beszélve arról, hogy a háború is a küszöbön áll, és érezhetően egy borzasztó és
sátáni korszak van kibontakozóban. Egy nap aztán két cirkuszi alkalmazott (?)
jól fizető munkát kínálva lépre csalja Northupot. A férfit elkábítják és
hozzátartozói tudta nélkül eladják délre rabszolgának. Solomon 12 évig tartó keserves
odüsszeiája és passiója veszi ekkor kezdetét…
McQueen nem állít direktbe
monumentális emlékművet a szenvedő feketéknek, ’csupán’ „elbeszél”. A rendező
szikár, kényelmetlenül alapos és részletes képeivel, fájdalmas szuper
plánjaival – az arcon végig szántó forró izzadságcsepp szinte éget, s a szálló
gyapot finom légiességével már-már költői párhuzamot teremt -, pártatlanságával
és objektivitásával „tüntet”.
Chiwetel Ejiofor szolid, visszafogott játéka nagyszerű, Fassbender őrült Leoncioja pedig épp azért
annyira félelmetes, mert nagyon, de nagyon hétköznapi; kétségbeejtően
szokványos és emberi.
…és mindenekfelett: azt a
korbácsolós pár percet, csak azt tudnám feledni…
A 12 év rabszolgaság, annak
ellenére, hogy szinte egyértelműen Oscarra pozícionált mű, ezen jellemvonását
zsigerből mégsem érezteti, nem firtatja.
(…ha belegondolok, hogy ebből a
történetből mondjuk Spielberg milyen giccses és feleslegesen grandiózus,
direkt-drámát készített volna…)
A hatásvadászat ördögien
kínálkozó „lehetőségét” McQueen a film legvégén aztán mégsem hagyja ki. …és ennél a bizonyos pontnál – mélységes sajnálatomra - érezhető is, hogy tudatos volt a döntés: az Amerikai Filmakadémia oltárán
muszáj volt feláldozni a remekművet és kiszolgálni a lakosság igényeit, hogy
aztán a mozilátogatók pézsé után kutakodva egy jó „kollektívat” bömbölhessenek
a teremben.
Mégis: ez a végső momentum sem
tudja elvitatni, hogy a film az eddigi legemlékezetesebb, legművészibb és
legjobb eposz, ami valaha készült erről a csúfondáros korszakról - gyönyörű
fényképezéssel és operatőri munkával, valamint érzékeny alakításokkal
megtámogatva.
Minden egyes ostorcsapás fáj,
minden egyes elkeseredett, kilátástalan tekintet a szívünkig hatol.
90%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése