„Tudod, fantasztikus Anyád van. Nekem
tönkretette az életemet… Ha eljönnél, hogy megismerd, esetleg tönkretehetné a
tiédet is, sosem lehet tudni.”
A film a 70-es években indul, s
két párhuzamos idősíkot – jelen (mely valahová 2008-2009 köré „lőhető be”), és
a jelenhez folyamatosan közelítő múlt kettősét – ’használva’ meséli el a
Michelucci család történetét. Megismerhetünk egy kaotikus, széthúzó, majd aztán
a bajban végül mégis inkább összetartó famíliát – amely elsőre különösnek
tűnik, de mégis annyira hétköznapi – és „mai” -, hogy könnyen átérezhető minden
egyes rezdülése és pillanata.
A Toszkán szépség – a fenti
idézet morózus, kissé szarkasztikus jellege ellenére - maga a báj, a kellem; viszont:
nem fennkölt, nem nagy volumenű, még ha egy család evolúcióját követjük is
nyomon bő 30 éven keresztül, s megszoktuk már, hogy az ilyen típusú mozifilmek
általában rendkívül grandiózusak, tele életbölcsességekkel, aforizmákkal és
(fél)igazságokkal.
A La prima cosa bella ezzel szemben
nagyon is profán. És épp ebben rejlik az ereje: nem von le óriási konzekvenciákat,
csak pereg, mint… mint egy film, mint maga az élet...
Paolo Virzi alkotásában azonban
van egy kis sutaság és esetlenség, ami miatt nem tud igazán naggyá válni –
gondolok itt a forgatókönyv bizonyos hiányosságaira, valamint egy-két
erőtlenebb alakításra, főként a mellékszerepekben -, de a potenciál és az érték
így is ott egzisztál a műben. Az olaszos temperamentum és hangulat pedig minden
esetben átsegíti a történetet a döccenőkön. Mert van biza pár olyan „fejezet”,
ami nyugodt szívvel mellőzhető lett volna. De hát, bassza meg, nincs mit tenni,
ilyen ez a bizonyos „nagybetűs”: vannak dolgok, amelyek felett szívesen szemet
hunynánk, mégsem tudjuk meg nem történtté tenni őket...
70%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése