Nick Hornby regényeiből azért készült már pár egészen emlékezetes
filmadaptáció, elég ha csak a Pop csajok
satöbbi-t, vagy az Egy fiúról-t
említjük.
A Hosszú út lefelé c.
Hornby-művet azonban lehet, hogy jobb lett volna meghagyni az irodalomnak. Vagy
legalábbis nem így, nem ilyen formában kellett volna hozzányúlni… A francia Pascal
Chaumeil (Szívrablók) egy
kifejezetten erőtlen filmet készített az egyébként erős alapanyagból.
Bizonyos jelenetekben Chaumeil
próbál ironizálni, vagy épp drámai lenni - de csak nagyon ritkán éri
el a célját. Érdektelenné és unalmassá válik a filmje: az üzenet elsikkad. Nem
áll össze kerek egésszé a sztori, így súlytalanná válik a dráma, és
jelentéktelenné a cselekmény.
Talán a színpad jobban állt volna ennek a történetnek:
Négy kiábrándult lélek ugyanazon
a napon akar véget vetni az életének. J.J., Jess, Marueen és Martin Sharp (a tévésztár) véletlenül
találkoznak össze az öngyilkosság színhelyéül választott toronyház legtetején.
Végül lebeszélik egymást a „mutatványról”, s úgy döntenek, hogy
elhalasztják az „eseményt”, és együtt próbálják megfejteni elbaltázott
életüket.
Mint mondtam, Chaumeil-nek
sikerül szinte majd' teljes egészében elbagatellizálnia a sztorit.
Pedig a rendezőnek egy rahedli
sztár állt a rendelkezésére: Pierce
Brosnan, a mindig kiváló Toni
Collette, Aaron Paul, az
egyébként zseniálisan teljesítő Imogen
Poots, Rosamund Pike, és Sam Neill. Elég impozáns szereplőgárda.
Azonban a kiváló aktorok sem
tudtak mit kezdeni a szétesős szkripttel – egy-egy párbeszéd kifejezetten
erőltetett és művi -, s így a néző nem is igen képes felvenni a fonalat. Nehéz „kapcsolódnunk”
az eseményekhez.
Chaumeil sajnos csak mímeli a „mélységet”,
csupán a „díszleteket” teremti meg, tartalommal nem igen szolgál.
45%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése