David Lowery műfajilag teljes egészében definiálhatatlan művész
filmje – anti-mozgóképe (?) – kétségkívül az év egyik legkülönösebb alkotása.
A Ghost Story – ne tévesszen meg a cím, illetve a tucat horrort
sejtető plakát – egyfajta sajátos óda az elmúláshoz. Statikus beállításokkal,
kevés mozgással, meditatív, már-már hipnotikus hangulattal, furcsa, 4:3-as
képaránnyal – mintha a nézők számára különös kegyet gyakorolna a rendező, s
valami földöntúli távcsövön keresztül engedné követni a rendkívül intim
pillanatokat és eseményeket.
…hogy hogyan, mi módon gyászolja
a nő elvesztett, autóbalesetben elhalálozott szerelmét. S hogy a túlvilág és a
földi lét között rekedt lélek, miként bolyong a „meta-világban”.
Komoly vállalás a Ghost Story. A befogadói oldalt
figyelembe véve legalábbis mindenképp. Biztosan lesznek, akiket zavar majd Lowery bágyadt merengése. A rendező azonban
nem árul zsákbamacskát. Már az első percben nyilvánvalóvá teszi, hogy az
elkövetkezendő szűk másfél óra nem lesz sétagalopp: filmje speciális
hangulatot, és hozzáállást kíván a nézőtől.
Van egyfajta irónia – és humor -
is a nagy fehér lepelbe öltöztetett Casey
Affleck első felbukkanásában, de miután túltettük magunkat a helyzet
abszurditásán már nem nagyon fogunk mosolyogni.
Sőt!
Kifejezetten drámai és búskomor a
hangvétel.
…majd Lowery kitágítja a történetet: spirituális, metafizikai fejtegetésekbe
kezd. Egy egészen új dimenzió nyílik meg. Elrugaszkodunk a sztori eredeti
vázától, és új megvilágításba kerülnek az addig látottak.
Végül aztán magunkra maradunk az
értelmezéssel. Bár kapunk választ, mégsem kielégítő a magyarázat. Ez picit
bosszantó, és valamelyest zárójelbe is teszi a filmet.
Hogy mennyire vehető komolyan Lowery víziója, azt majd az idő - illetve mindenki maga - eldönti.
Megosztó alkotás a Ghost Story, ez tény. De egy ilyen téma,
ilyen megfogalmazásban nem is sülhetett volna el másként.
Gondban vagyunk az értékeléssel.
Perpillanat így áll a helyzet:
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése