A ’kosztümös film’ mindig
ingoványos terep. Céline Sciamma alkotásában a hangsúlyok azonban nem a külsőségeken
vannak. Itt a belbecs, ami igazán számít! Az pedig, ellentétbe állítva a
letisztult, már-már pórias külső jegyekkel nagyon is figyelemreméltó, tartalmas
és összetett!
Van valami különösképpen vonzó
ebben a légies, előkelő „franciaságban”. Amelynek még a modorosságai is
tetszetősek. Pedig Sciamma mintha szántszándékkal kerülné ezeket a gesztusokat.
Az elsuttogott, csodálatosan pulzáló francia szavak, mondatok, a finom artisztikusság
azonban mind-mind hozzáadnak ennek a különleges filmnek az értékeihez.
Egyszerű történet ez, egyszerűen
elmondva. Sciamma olyan elsöprő erejű eleganciával mesél, ami a nagy francia
regényírókra jellemző. Zola, Victor Hugo, de még Dumas neve is felsejlik. A
rendezőnő azonban nem romanticizál olyan erőteljesen, mint az utóbbi kettő, rendre
áthajlik Émile Zola naturalizmusába – meg bónuszként Flaubert akkurátus
lélekboncolgatásába is.
S bár tulajdonképpen egy
leszbikus szerelem kibontakozásának stációit járjuk végig, mely során
értelemszerűen megjelenik, és szerepet kap egy ponton a testiség is, Sciamma
tapintatos marad. Jól teszi, ennek a történetnek biztosan nem állt volna jól az
a fajta attitűd, amit Lanthimos A kedvencben alkalmazott. Marianne és Héloise
történetében nincs helye sem vulgaritásnak, sem megbotránkoztatásnak.
Noémie Merlant és Adéle Haenel
roppant jól kezelik a szituációt. Szimbiózisuk mondhatni tökéletes, a játékuk
franciásan kimért, mégis csordultig van szenvedéllyel és tűzzel.
A Portré a lángoló fiatal lányról
egyrészt miattuk is válik az utóbbi évek egyik legszebb szerelmes történetévé.
No meg a páratlan következetességgel végigvezetett történetívnek és a
szívbemarkoló lezárásnak köszönhetően.
85%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése