Michael Dougherty rendező nem
sokkal a film elkészülte után már annak folytatásairól beszélt, illetve kilátásba
helyezte, hogy a következő részekben már egy egészen új, ördögibb szemszögből
ábrázolná a Helloweent. Vagyis az elszánt direktor egy komplett, több fejezetes
sorozatot (ún. horror-antológiát) szeretett volna forgatni - a zsákosfejű kis
szörnyecske „főszereplésével”.
Erre egyelőre azonban nem sok
esély van, hiszen a stúdió nem igazán tapsikolt örömében Dougherty ötletét
hallva. Már eleve a szóban forgó 2007-es film forgalmazása is kiváltképp
döcögősen indult. Az amerikai mozibemutató bő egy évet, míg a dvd-megjelenés majd
két évet csúszott. Hazánkba pedig szintén óriási késéssel, valamikor 2010-ben
ért el a Trick ’r treat.
A film azért bezsebelt egy-két fontosabb díjat. A 2008-as Screamfest-en pl. annyira szerette a közönség, hogy egyöntetűen megszavazta neki az Audience award-ot. De a Toronto After Dark Film Festival-on is jól szerepelt az alkotás...
Szóval: horror-vígjáték. Ez a
meghatározás azért egy icipicit sántít. Inkább abszurd rémmesének mondanám a
Trick ’r treat-et, mely vitathatatlanul az utóbbi évek egyik legkülönösebb
horror-projektje.
A cselekmény Helloween napján –
helyesebben éjszakáján - játszódik, s több történetszál fonódik egymásba.
Van itt minden, amely elegendő ahhoz, hogy egy bizarr, „Stephen King-i” alapszituáció
bontakozhasson ki: a helyi középiskola aberrált igazgatója például emberi
fejekből készít töklámpást a fiacskájával, az áldozata pedig nem más, mint a
Tapló télapó kisgömböce, a göndör fürtös Bret Kelly. Eközben Piroska és a
farkas sztorija is megelevenedik Anna Paquinnal - igen sajátságos módon. Majd
mindennek fejébe kapunk egy kisvárosi szellemhistóriát is, élőhalottastul, jól átsütve, mégis
véresen.
A Vancouverben forgatott Adsz
vagy kapsz érdekes próbálkozás, üde színfolt a horror műfajon belül. A rövid,
alig 90 perces műsoridő jól tele lett tömködve történéssel, így igazán a
lendülettel sincs komolyabb probléma. A szimultán szerkesztés is fasza ötlet,
ugyanakkor a mondanivaló azért meg-megbicsaklik. Értem én, hogy ez egy
klasszikus, tradicionális rémmese, ahol a „szabályok” kulcsfontosságúak – ez konklúzióként
ugye aztán el is hangzik -, de azért elvártam volna egy kicsit elmésebb
lezárást.
Stephen King elkötelezett
rajongóinak, a horror műfaj kedvelőinek, és a finom borzongásra vágyóknak
készséggel ajánlom a filmet! A frászt ugyan nem hozza ránk teljes egészében –
ahhoz túlságosan abszurd, és komolytalan – de filmművészeti kuriózumként bőven
megállja a helyét. Ügyes!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése