Craig Gillespie a korábbi
innovatívabb irány (Frászkarika; Plasztik
szerelem) után egy kicsit békésebb és csendesebb vizekre evezett és
elkészítette élete első ’ízig-vérig hollywoodi’ moziját.
Bár azt is mondhatnánk, hogy ez
az a film, amelyben Hollywood és
Bollywood nagy egyetértésben egyesül. S noha az ’aktus’ mindenképp egy szerelemittas együttlét, nem nevezhető éppen ’kísérletező
kedvűnek’, s túl sok újdonsággal sem szolgál – Kámaszútra ide vagy oda -, mégis, a kötelező pozitúrákat azért
böcsülettel abszolválja.
JB Bernstein sportügynök élt már
meg szebb napokat is. A csillaga leáldozóban van, a sztárok már nem tülekednek
érte úgy, mint egykoron. Egy borgőzös este után azonban az indiai krikett meccs
közvetítés, és Susan Boyle megadják a
kezdőlökést, s JB fantáziája beindul… A fickó Indiába utazik, hogy
dobójátékosokat hajtson fel az amerikai profi baseball liga számára egy egészen
újszerű ’reality’ keretein belül: ez a „Millió
dolláros kar” – program, amelyre közel 40.000 indiai fiatal jelentkezik, akik
közül csak kettő szerencsés utazhat majd az Államokba…
Gillespie alkotása kedves,
szerethető feel-good sportfilm, amely a Disney égisze alatt készült, így – nem titok
– a Million dollar arm egy jóravaló családi mozi is egyben.
Természetesen egy ilyen „chasing the american dream” – sztorit
nagyon nehéz anélkül filmre vinni, hogy ne legyen egy picit gejl és szirupos a
végeredmény. Gillespie ezt nem is rejti véka alá, felvállalja, hogy ez egy
ilyen hangvételű 'cucc', és kész. Nem csinál különösebb problémát abból, ha a főszereplőnek
azt kell mondania a mentoráltjainak megbánó, könnyes tekintettel, drámai zenei
kíséret mellett hogy „Szeretlek titeket
srácok!”. A direktor nem pironkodik, nem kér elnézést, és nem érzi
kellemetlenül magát egy csipetnyi kis giccs
miatt. És talán épp ezért, hogy Gillespie felvállalta a ’felvállalhatatlant’, s
hogy a film nem próbál meg többnek látszani, mint ami, sikerült elkerülni azt,
hogy a Million dollar arm úgy igazán unalomba – illetve abba a bizonyos
amerikai juhar szirupba – fulladjon.
A főként a Reklámőrültekből ismerős Jon Hamm végül is jól passzol ebbe a kicsit
Disney-s, kicsit Bollywood-i közegbe. De tulajdonképpen a teljes casting nagyon
rendben van, Alan Arkintól Bill Paxton-on át, a bájos Lake Bell-ig bezárólag.
Persze nem ez lesz az a film,
amire örökre emlékezni fogunk (a dramaturgia azért helyenként meg-megbicsaklik,
s talán a játékidőt is meg lehetett volna kurtítani egy icipicit), de túl sok
rosszat sem tudunk mondani Gillespie munkájáról.
Korrekt kis mozi ez, na! Legalábbis
az biztos, hogy lehet szeretni…
65%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése