Róma egyet jelent a hedonizmussal,
a dorbézolással és a nihillel. Paolo Sorrentino legalábbis ezt állítja.
A 2014-ben szinte minden
fontosabb díjat (Európai Filmdíj; Golden Globe; Oscar) bezsebelő alkotás
hangulatos darab, remekül ábrázolja a római gazdag elit léha céltalanságát. Sorrentino
műve azonban rendkívül „nyakas”, egy pillanatra sem óhajt érzelmes, vagy netán
szívbemarkoló lenni. Ehelyett a közöny hatja át, mely egy ilyen nihilista
közeget figyelembe véve kétségkívül autentikus, ugyanakkor bő 2 órán keresztül kissé
megterhelő.
Jep valaha írt egy könyvet. Jep
író; vagy valami olyasmi... Mindenesetre egészen jó gondolatai vannak a ’nagybetűsről’.
Az alkotás, melyet Jep egykoron papírra vetett saját elmondása szerint nem
több, mint ócska ponyva, silány fércmű. Ezen megállapítása természetesen
némileg szarkasztikus, csak úgy, mint embertársaihoz való viszonya, mely
szintén nem nélkülözi a cinizmust és az iróniát.
Ezek az ’életművészek’ jobbára
önelemzéssel, és filozofálgatással, illetve féktelen bulizással töltik az időt.
Vagyis: isznak, drogoznak, basznak – bocs -, és rendkívül sokat beszélnek; majd
másnap minden kezdődik újra elölről. Jep öregségére azonban ráébred arra, hogy
mennyire sekélyes az élete, s hogy valójában eltékozolta azt.
A rendező képei és nagy műgonddal
szerkesztett szcénái hatásosak (a „festő” kislány performansza épp úgy, mint a
szent asszony balkonon játszódó jelenete), a metaforái működnek, az artisztikussága
és a modorossága viszont sokak számára minden kétséget kizáróan „too much” lesz.
Ahogy Jep, a film végére mi,
nézők is kicsit megcsömörlünk a sok hiábavalóságtól. Hiszen Jep nagy szépsége
nem létezik, illúzió csupán! Mondhatnánk, hogy ezért a konklúzióért kár volt ez
a sok cécó, de nem vagyunk rosszmájúak, hiszen Sorrentino alkotása végül is ’kecses’
kis tablója a rothadásnak. Más kérdés, hogy ki tart igényt a tanulmányozására…
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése