Hogy mi történt a kiváló,
Oscar-jelölt A segítség, illetve a
korrekt James Brown biopic, a Get on up rendezőjével? A jó ég tudja.
Joggal gondolhattuk, hogy Paula Hawkins bestsellerének
filmváltozata a többek között színészként, íróként és producerként is számos
nívós alkotásban részt vállaló, tapasztalt Tate
Taylornál jó kezekben lesz.
A direktor ellenben csetlő-botló tévéfilmmé
silányította a korántsem tökéletes, de a filmes
adaptáció vonatkozásában számos lehetőséget rejtő alapanyagot.
Pedig mennyire szerettünk volna
ellene menni a becsmérlő kritikáknak!
S ha nem is olyan borzasztó a
végeredmény, mint azt oly sokan állítják, tény, hogy mindent összevetve egy maníros,
rendkívül körülményes, meglehetősen lagymatag soft-thriller született, amelyben a szereplők többnyire csak bukdácsolnak;
hisz határozott koordinátor (rendező), illetőleg markáns történetvezetés híján
nehéz egy ilyen jellegű melóban színészként hitelesen teljesíteni.
Szegény Emily Blunt... Egyszerűen nem érezni Rachel történetének húsba vágó drámaiságát, még akkor sem, amikor
az egyébként roppant mód tehetséges színésznő részegen, nyálcsorgatva a
tükörképével perlekedik. (A The girl on the train
jelenetei kimódoltak, és művik...)
Sokan és sokszor emlegették A lány a vonatonnal kapcsolatban Fincher Holtodiglanját. A történet
vonatkozásában valóban vannak hasonlóságok: ebben a sztoriban is a házasság
árnyoldala kerül terítékre, s eredendően ez a történet is sötét és homályos. Tate azonban Hallmark krimit forgatott, tét nélkülit. Nincs feszültség, nincs érdekfeszítő cselekményszövés, sem valós, mély, lélektani dráma. Pedig Hawkins
regényének filmverziója az iménti hozzávalókat/összetevőket mindenképp
megkívánta/megérdemelte volna!
A szerkesztés nem engedi, hogy szimpátiát
érezzünk a főhős iránt. A direktor jó ideig „altat”, majd mindent egy lapra
feltéve, ad hoc „borít”. Nem csak
indokolatlan és irreális a pálfordulás, de teljes egészében hiteltelenné, irrelevánssá
és egyúttal zavarossá (is) teszi az addig látottakat.
Tálcán kapjuk a megoldást, a bűnügyi rejtélyre is fény derül. Ekkor viszont már végképp nem értjük, hogy mi szükség
volt a hatalmas felhajtásra - mire a nagy cécó.
A legbosszantóbb Tate Taylor filmjében, hogy tök
fölösleges. Nem egyértelműen rossz, mert végül is A-kategóriás sztárokat
látunk, többnyire szépen fotózott és ízlésesen megkoreografált képeken. A
szereplők sokat kínlódnak, sírnak, majd vérben is tocsognak; van melodráma, van
krimi. Csak mindez nem egységes rendezőelv szerint rendeződik össze.
45%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése