Kétségkívül Mike Flanagan az egyik legígéretesebb és egyben legaktívabb kortárs
szerzői filmes - ami a horrort illeti. A fiatal, ’78-as születésű
rendező a 2013-as Oculus-szal vonta
magára a figyelmet, s azóta kitartóan igyekszik megreformálni az „ijesztgetős” zsánert.
Flanagan érzésünk szerint egyelőre
még mindig csak próbálkozik, ugyanakkor minden egyes próbálkozása
figyelemreméltó, s filmjei már most egyedi látásmóddal
bírnak.
A rendező igazán nagy dobása még várat
magára, viszont az is tény, hogy egészen profin hozza legfrissebb filmjével a retro-horror ízt!
A gonosz eredete nem olyan húsba vágó, mint Ti West hasonló stílusú The house of the devil-je, a
szellemhistóriák mai mezőnyében azonban egyértelműen kimagasló darab!
Ügyesen bánik a műfaji panelekkel, nem pusztán olcsó jump scare-ekkel operál, az operatőri munka bámulatos, a karakterek
a helyükön vannak, a szerkesztés precíz!
A történet önmagában nem túl
különleges – sablonos szellem sztori.
A film ereje és veleje az apró
kis részletekben, a kontextus ábrázolásban (a sztori a ’60-as évek Amerikájában
játszódik, a díszletek és a korfestés egészen rendkívüli és alapos), Flanagan stílusos megoldásaiban, illetve
a műfajhoz köthető kötelező sablonok elegáns mellőzésében, azaz magában a
művészi koncepcióban rejlik!
Érdekes, hogy Flanagan mozija papíron egy korábbi, nem
túl veretes – de anyagilag mégis borzasztóan sikeres -, szimplán Ouija névre hallgató, 2014-es
B-kategóriás horror „rettenet” második epizódja. Igaz, az új történet új
szereplőkkel dolgozik - az alapfelállás is merőben más -, a központi szerepet
ezúttal is az a bizonyos Ouija
nevezetű rejtélyes társasjáték játssza, amelynek segítségével kapcsolatba lehet
lépni a túlvilággal.
Az „új Ouija” lényegében egy eredettörténet,
melynek főszereplője a Zender család,
akik spiritiszta szeánszokat tartva próbálják megkeresni a mindennapi betevőre
valót. A szobát elsötétítik, anyuka körbeüli aktuális ügyfeleivel az asztalt, a
tinédzser Lina (a Captain Fantastic-ból ismerős Annalise Basso egészen kiváló!) és a
pici Doris pedig aktív partnerek a
parasztvakítós „kész átverés showban”: mozgatják az asztalt, elfújják a gyertyát,
s ha kell meglebbentik a függönyt miközben zajlik a rituálé – így válik minél
valószerűbbé a szellemvilággal kommunikálni vágyó kliensek számára az élmény.
Aztán bejön a képbe az akkoriban
igen népszerűnek számító Ouija
nevezetű Hasbro társas és a dolgok
elszaródnak: a pici Doris egyre
többet „ásítozik”, egyre többször motyog magában – itt kúszik a sztoriba egy
kis – hmm... – „szabályosság” -, s a ház, amelyben Zenderék laknak, egyre különösebb dolgokat produkál!
És ha már eredettörténet: az Ouija valóban létező „csoda”! A
spiritiszta, ún. „talking boardok”
1900 után terjedtek el az Államokban, s a nagy múltú játékgyár (Hasbro) közkedvelt termékei voltak a ’20-as
évektől. A dolog eredete egyébiránt egészen az 1100-as évek Kínájába nyúlik
vissza!!!
Flanagan három horror-közeli munkát tett le az asztalra az elmúlt
esztendőben. Az általunk is kedvelt Hush
ügyes kis terror mozi, amely igyekezett újabb szintre emelni a home invasion szubzsánert – és hát, kellemes
meglepetésként hatott. A Mielőtt
felébredek-ben szerintünk több volt, de abban a filmben is érezhető a többre/jobbra/másra
való törekvés. Végezetül az Ouija a '80-as évek klasszikusait megelevenítő retró irányba mozdult. Ez pedig kifejezetten üdítőleg hat a mai, CGI uralta mezőnyben.
A direktor idén Stephen King egyik lélektani thriller-regényét,
a Bilincsben-t adaptálja, méghozzá Carla Gugino-val (Watchmen; Sin City), Bruce
Greenwooddal és feleségével, a Hush-ban
már bizonyított, tehetséges Kate Siegellel
a főbb szerepekben. Az is egy izgalmas vállalkozásnak ígérkezik, s reméljük,
hogy Flanagan még feljebb rakja a
lécet! Szurkolunk neki, hogy megugorja!
70%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése