Park Chan-wook mellett bőven
akadnak még tehetséges filmesek Dél-Koreában. Érdekes, hogy az imént említett,
művészibb húrokat pengető Chan-wookkal szemben (ugye ő a zseniális Oldboy
rendezője) a Snowpiercer direktora, Joon-ho Bong egy klasszikusabb – ha úgy
tetszik fogyaszthatóbb - vonulatot képvisel - és még így is érezni a munkáin azt
a bizonyos, semmivel össze nem téveszthető, különös koreai hangvételt.
Ezeknél a fickóknál a sötét
sokkal sötétebb, a vér jóval vörösebb, a depresszió pedig sokkal szuicidabb,
mint azt Hollywood megszokta. Nem véletlen, hogy az Usa-ban még mindig nem
mutatták be a Snowpiercert, noha Dél-Koreában – és bárhol, ahol eddig műsorra
tűzték – óriási sikert aratott a film.
Tény, hogy Bong antiutópiája nem
az amerikai ízléshez igazodik, de az igazság az, hogy: basszameg, valami
hasonlónak kellene lennie egy igényes blockbusternek manapság! Szóval Hollywood
egészen nyugodtan bekaphatja!
A film sztorija egy 1982-es
kultikus francia képregényen alapul, azonban szó sincs ez esetben szuperhősökről,
alakváltoztató mutánsokról, vagy űrbéli, vicceskedő kalapácsvetőkről.
A történet szerint egy közel
500.000 km-es sínpályán zakatol a Föld körül a „hófúró”, az isteni Mr. Wilford
által kreált „életvonat”, melyet a túlélés érdekében tervezett a nagy ’W’. A
bolygó ugyanis a globális felmelegedés - és egy azt követő elbaltázott kísérlet - következtében hatalmas hólabdává
változott, s a fagy mindent és mindenkit halálra dermesztett. A néhány ezer
túlélő kasztrendszerben éli 18 éve az életét a „Big Brother”, Mr. Wilford szupervonatán.
A hátsó szekció „utasai” úgynevezett „protein block”-okon vegetálnak jó ideje (hogy miből készül a cucc, inkább nem taglalnám…), s a felsőbb kaszt
katonai diktatúrájának kegyetlenkedései nehezítik a mindennapjaikat. Ezzel
szemben az első – a mozdonyhoz közel eső - vagonokban az emberek szusit és
sztéket zabálnak, szaunáznak, és… élnek, mint Marci hevesen. Nem csoda, ha a
hátsó szekció lakói megelégelik a sok éven át tartó nélkülözést és
megaláztatást, és felkelést szítanak a titokzatos Mr. Wilford mini katonaállama
ellen.
Bong olyan kiváló aktorokat
győzött meg a projekt számára, mint a főszereplő Chris Evans (Amerika
kapitány), John Hurt, Jamie Bell, Ed Harris és nem utolsó sorban a totálisan
őrült Mason Miniszter asszony szerepében lubickoló, mindig kiváló Tilda
Swinton.
…disztópia… és nyilván láttunk
már ilyet a vásznon, de a dél-kóreai „ízlésnek” hála, olyan nyomasztó, Orwelli – vagy
talán inkább Huxley Szép új világára emlékeztető - hangulat árad minden egyes
képkockából, amelyet igen ritkán tapasztalni filmen. Az amerikaiak bizonyára
valami Úszó erőd-féle, komolykodós CGI szarságot csináltak volna ebből az
alapanyagból, de Bong szerencsére humoránál volt.
Finom, szarkasztikus társadalomkritikával
él a Snowpiercer, néhol kifejezetten abszurd és kényelmetlenül bizarr, miközben
azért felettébb szórakoztató is.
A hangulat pedig olyannyira erős,
hogy simán bocsánatos bűnként kezeljük azt a pár megválaszolatlanul hagyott
kérdést, illetve könnyedén átsiklunk a dramaturgiai bakik felett is.
A Snowpiercer Bong kemény „fuck
off”-ja Hollywoodnak, s mint ilyen, rendkívül szimpatikus. Így is lehet
szórakoztatni, kérem…
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése