Wes Anderson.
Lehet őt szeretni, vagy gyűlölni,
egy biztos: semmiképp sem lehet elmenni egy szimpla vállrándítással a
munkássága mellett. Különleges, csak rá jellemző abszurd világa vagy beszippantja
a nézőt, vagy elutasításra készteti. Nincs átmenet, nincs középút: Anderson
műveit vagy nagyon szeretjük, vagy rosszul vagyunk tőlük.
Ennyit elöljáróban…
Budapest.
Nos, a film – bár szerettünk
volna sokkal szorosabb kötődést – csupán a címében kapcsolódik hozzánk
magyarokhoz, a történet ugyanis „valahol a már fasizálódó Európában” játszódik.
A helyszín és a miliő erősen poroszos hangulatot áraszt, miközben mégis olyan,
mintha valami Jirí Menzel-filmbe csöppennénk: sok csetlő-botló figura, nagy
adag börleszkes esetlenség.
Hogy önismétlő lenne Anderson?
Nézd, „ez egy olyan dolog…”
Szóval… van benne némi igazság,
ugyanakkor a rendező olyan lazasággal vezényli le a Grand Budapest Hotelt, hogy
bőszen és készséggel emelem kalapom. Persze a film színpadias (sok-sok csodás
díszlettel) – melynek okán biztosan sokan fogják teátrálisnak és valamelyest
giccsesnek is találni -, de nehéz ellenállni az Anderson-galaxisnak, főleg ha
olyan intelligens, finom humorral operál, amely folyamatosan jóleső mosolyt
csal az arcunkra.
Cameo-áradat?
Igen. Mert: Andersonnal szeretnek
dolgozni a sztárok. Mi több: Andersonnal menő együtt dolgozni!
Kb. 1-2 percre tűnik
föl pl. Bill Murray, Edward Norton, Owen Wilson, Jeff Goldblum, vagy Harvey
Keitel. Tehát, mint azt a mellékelt ábra mutatja, „mindenki” kedvenc rendezője elég
ügyes „toborzó”. Ralph Fiennes meg természetesen zsigerből nagyon jó, és végre,
az Erőszakik után, ismét egy fura - nem hétköznapi - figurát alakít.
A Grand Budapest Hotel nem kiemelkedő
darabja Wes Anderson eddigi munkásságának, de még így is az év egyik
legfigyelemreméltóbb alkotása.
Nincs mese. …Vagy?!
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése