Gárdos Péternek nem volt választása, ebből a csoda-regényből bizony
filmet kellett forgatni! A könyv – és maga a történet – egészen magával ragadó,
Gárdos pedig – filmrendezőként - nem
hagyhatta ki a kötelező ziccert: muszáj volt vászonra varázsolnia a regényét!
A mű háttértörténete egyébiránt
egészen elképesztő: Gárdos Péter a
szülői ház padlásán bukkant rá szülei egykori levelezésére, amelyet Miklós és Lili közvetlen a II. világháború lezárása után folytatott 1945-ben Svédországban. Mindkét fiatal egy-egy olyan
szanatórium lakója volt ekkor, ahol a koncentrációs táborokból szabadult különböző
betegségekkel küszködő embereket rehabilitálták. Miklós szenvedélyes levelezésbe bocsátkozik a 19 éves Lilivel, s szépen lassan plátói szerelem
bontakozik ki kettejük között. A férfi TBC-je
azonban határidőt szab a szerelmesek számára: az orvosa mindösszesen 6 hónapot
ad a 25 éves Miklósnak, aki dacolva
újbóli halálraítélt állapotával, a szerelemben látja az egyedüli kiutat.
Ugyan Gárdos mozija Holokauszt-filmként
is értelmezhető, mi elsődlegesen mégis inkább klasszikus szerelmi történetként
aposztrofálnánk - melynek csupán „díszletéül” szolgál a világháború és annak fájó
utózöngéi.
A szanatórium atmoszférája a
lágerek atmoszférájához hasonlatos, egyfajta „közteslét”: a háború és a
nácizmus szelleme még mindig kísért, a túlélőkben pedig még mindig frissel
élnek a borzalmak.
Furcsa átmenet ez, a főhős
betegsége ráadásul tovább dramatizálja a történetet; nincs feloldozás, nincs
megnyugvás. Valahogy ez utóbbit sugallja (?) Gárdos, azzal együtt, hogy Miklós és Lili sztorija végül – vigyázat, spoiler veszély! - happy enddel zárul,
győz az élni akarás!
A regény nagyszerű, a filmről azonban
ez már nem jelenthető ki ennyire egyértelműen! Egyrészt a magyar film tipikus
manírjait még mindig nem sikerült teljes mértékben elhagynunk, másrészt a
fekete-fehér kontra színes képi világ szerintünk sokat ártott a történetnek -
illetőleg a narratívának. Nem is értjük, mi szükségét látta Gárdos a narrátornak és az Izraelben forgatott jeleneteknek;
amelyek sok esetben rossz tempóban ágyazódnak be a dramaturgiába, s kizökkentik
a nézőt az egyébként szépen, elegánsan elmesélt, „fekete-fehér”, ízlésesen
ütött-kopott, régimódi történetből.
70%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése