Elég érdekes egy poszttraumás stressz szindrómában
szenvedő egykori brit katona élete, aki ráadásul szenvedélyesen rajong a
vasútért?
A válasz: ilyen formában csak
módjával...
Nos, ez az a sztori, ami
nyugodtan bemasírozhatott volna a különféle díjkiosztókra, ha egy ügyesebb
rendező kezei között formálódik és egy tapasztalt screenwriter veszi kezelésbe
a könyvet…
A direktor, Jonathan Teplitzky sajnos elveszett a részletekben, s valahogy
képtelen volt feszültséget és valódi drámát pumpálni a történetbe; ez pedig
mindenképp „szerkesztésbeli hiba”,
hiszen a cselekmény önmagában érdekes, a színészek pedig kiválóak.
A The railway man szájbarágósan didaktikus és szentimentális –
mindez megmutatkozik a párbeszédekben, és a hatásvadász képsorokban egyaránt.
Ez a film sajnos nem segít abban, hogy megértsük és átérezzük a II. Világháború
borzalmait átélt Eric Lomax drámáját.
Teplitzky csupán a felszínt karcolgatja, azt viszont nagyon odaadóan…
A visszaemlékezés egyes jelenetei
konkrétan a Hallmark-ot idézik –
bocs, de ez a színtiszta igazság -, s így hajlamosak vagyunk megfeledkezni
arról, hogy ebben a filmben bizony a nagyszerű Colin Firth játssza a főszerepet.
Sokáig nem igen sejteni, hogy
mire is megy ki itt a játék - túlontúl terjengős, indokolatlanul hosszadalmas a felvezetés.
Majd végül Lomax és Nagase találkozása után kirajzolódik,
hogy Teplitzky mire próbálta kihegyezni a történetet, csak hogy addigra már nem
durran akkorát a lufi - inkább csendesen elszivárog belőle a levegő…
1995-ben Enemy, my friend címmel egyébként dokumentumfilm is készült a japán
és a brit férfi barátságáról. No, ott szem nem maradt szárazon. Teplitzky-nél
viszont a katarzis elmarad, nagy akarásnak ugyanis mindig nyögés a vége.
55%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése