Todd Solondz rabbinak készült, de végül inkább a filmrendezés felé
fordult. Milyen jól tette! Kevés olyan - valóban „independent” - figurát találni a kortárs amerikai filmművészetben,
mint Solondz.
A direktor általában a konvenciók
közé szorított hétköznapi kisember vergődéseiről „mesél”, az esetek többségében igen kendőzetlenül. Épp ezért sokan támadták is már a rendező naturalisztikus
ábrázolásmódját. Ha valaki azonban szexuálisan aberrált tisztes családapáról –
illetve felnőttekről – forgat filmet (A
boldogságtól ordítani, 1998), akkor ne csodálkozzon, ha sokaknál kiveri a
biztosítékot… A „szembesítés” mindig
nagyon kínos és ráadásul még szarul is esik az embernek…
Az Isten hozott a babaházban kevésbé
botrányos, mint az imént taglalt Solondz – mozi, de nem kevésbé kendőzetlen…
Dawn történetében nincs semmi "kirívó", vagy „extraordinary”. Ha a
mi osztálytársunk lett volna az általánosban ez a csúnyácska, „nem túl számottevő” kiscsaj, lehet, hogy mi is
lábtörlőnek használtuk volna… Solondz sztorijában az az igazán nagyszerű, hogy
nem a várt narratívát használja, vagyis nem emeli piedesztálra Dawn-t, nem
próbál meg mártírt csinálni a lányból. Ezzel a látszólagos távolságtartással
pedig a rendező még mélyebb együttérzést vált ki a nézőből.
A Welcome to the dollhouse az egyik legszomorúbb coming-of-age mozi ever.
Solondz nem győzi hangsúlyozni:
csak akkor válhat belőled „igazi ember”, ha „besimulsz”; s még azt is kétszer
aláhúzza pirossal, hogy "meg se próbálj másként cselekedni, mert szarul
jársz"!
Végtelenül lehangoló mozi ez…
Dawn hiába énekel a suli buszban a többiekkel, az ő hangja hamisan
cseng, a boldogság amit mímel egy picit sem meggyőző...
A sors furcsa fintora, hogy a
Dawn-t alakító Heather Matarazzo jó pár
évvel a film bemutatója után nyíltan vállalta másságát, s azóta leszbikus
mozgalmak aktív „harcosa”.
Azt hiszem, nála megfelelőbb
főszereplőt Solondz keresve sem találhatott volna…
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése