2020. január 27., hétfő

Élősködők - Gisaengchung


Annyira bizarr, amennyire csak egy dél-koreai mozi lehet, s olyan érzékkel tapint a lényegre, ahogy csak és kizárólag a távol-keleti filmek tudnak.


Bong Joon Ho évek óta a koreai filmművészet egyik legmeghatározóbb alakja. Olyan egyéni hangvételű filmekkel szerzett magának nevet, mint A halál jele, vagy épp a Gazdatest. De az elmúlt évtized egyik legkirályabb sci-fi drámáját, a Snowpiercer-t is neki köszönhetjük.
Ho már abban a moziban is kacérkodott Hollywooddal, helyesebben a nyugati filmgyártással: a Snowpiercer igazi A-listás sztárokat állított csatasorba. Úgy mint Tilda Swinton, Chris Evans, és Jamie Bell. Majd a dél-koreai direktor tovább szőve internacionális álmait, a 2017-es Okja-t is nemzetközi stábbal készítette. Swinton mellett pedig már egy másik nagyágyút, Jake Gyllenhaalt is sikerült maga mellé állítania.


A rendező az Élősködőkkel azonban visszakanyarodott Dél-Koreához. S bár irtóra kedveltük mind a Snowpiercert, mind az Okja-t, beigazolódni látszik: Bong Joon Ho igazi terepe Szöul. Az otthoni kontextusban tud a legtermészetesebb módon feloldódni. Hollywoodi sztárok ezúttal nincsenek, s a fantasy világot is maga mögött hagyta a direktor; hogy egy olyan szürreális, mégis rendkívül valóságos történetre koncentrálhasson, amelybe aztán belesűríthesse mindazt, amit immáron 52 évesen gondol a világról.


Az Élősködők érett, precíz, átgondolt koncepciójú alkotás. Bong Joon Ho ékköve az életműben!
A dél-koreai direktor nyíltan és rendkívüli intelligenciával beszél „fentről” és „lentről”, az osztályharcról, az egyenlőtlenségekről, alá- és fölérendeltségről, értékrendről, meg úgy általában a társadalmi hierarchiáról és az életről. Hogy mi fontos, és mi indifferens a létezés szempontjából. S amíg fontosabbnál fontosabb, lényegesebbnél lényegesebb problémákat boncolgat, egy cseppet sem demagóg. Nem szájbarágós, nem didaktikus.


De ami a legnagyobb trüváj, hogy ilyen komplex narratíva mellett végtelenül szórakoztató és lebilincselő a film. Ho eddigi talán legfogyaszthatóbb mozija ez! S az eddigi legösszetettebb is egyúttal!


Az Élősködők eszünkbe juttatta a holland Warmerdam zseniális Borgmanjét, de bizonyos szempontból Haneke éles társadalomkritikus énje is felfedezhető benne.
A parazita lét és mentalitás Bong Joon Ho szerint manapság szükségszerű. Egyfajta kényszer, társadalmi elvárás. Az egyetlen esély a túlélésre. Egymás parazitái vagyunk, a rang és a hovatartozás ebben a viszonylatban pedig teljességgel irreleváns. Ezt a tézist karikírozza ki a direktor rendkívüli érzékenységgel és leleményességgel.  


Ho, s mint ahogy a távol-keleti mozik zöme, bátran cikázik a műfajok között. A film első harmada penge éles szatíra. Pikírt humora és abszurdba hajló történései egyfajta szürreális home-invasion mozit sejtetnek, majd a koreai rendező váratlan, megdöbbentő fordulataival elmélkedő, filozofikus, drámai irányba tereli a cselekményt. Ezzel is ápolva a dél-koreai film legnemesebb hagyományait.


Nem véletlen a díjeső, nem érdemtelen a 6 Oscar-jelölés.
Az Élősködők vitán felül az elmúlt évtized legjobb távol-keleti mozija. Elgondolkodtató, emlékezetes, kivételesen intelligens mozi. Kötelező néznivaló minden filmrajongó számára!

100%

2020. január 26., vasárnap

A Wall Street pillangói - Hustlers


A magyar forgalmazók úgy érezték, hogy a Hustlers („svindlerek”, „szélhámosok”) címet intenciózusan a beszédes A Wall Street Pillangói-ra „fordítják”, cserélik.
Nyilván marketing okai (is) vannak a döntésnek, de szeretnénk leszögezni: a filmnek vajmi kevés köze van Scorsese kultikus mozijához. És nem csak a történet, a miliő és a hangulat tekintetében más ez a film, de – bármennyire is fáj leírni, mert tényleg szerettük volna szeretni – Lorene Scafaria alkotása minőség szempontjából is alulmarad A Wall Street farkasához képest.


Strip csajok gazdag, rátarti, szex-éhes, kéjenc pasik bankkártyáit csapolják. Alapvetően nem rossz sztori ez, csak nem elég fajsúlyos egy bő másfél órás mozihoz. Az újságban érdekességként biztosan elolvasnánk egy néhány bekezdéses cikket a történetről, akár szívesen meghallgatnánk egy interjút is az érintettekkel, de azon túl, hogy ennyi plasztikázott cicit, és kerek feneket Verhoeven Show Girls-e óta nem láttunk filmen, igazán érdekfeszítő momentumokkal nem szolgál a Hustlers.


Ja, de mégis: J-Lo valóban színészkedik benne, méghozzá nem is rosszul, de önmagában ez a tény is kevés ahhoz, hogy igazán emlékezetessé váljon a film. Persze nem elhanyagolható, hogy Jennifer Lopez 50 évesen tinilányokat megszégyenítő külalakkal – továbbra is tökéletes popsival – vonaglik a rúdon (nem, nem azon!!!), és valóban remekül játszik, nem pusztán a mutatványainak szólt a Golden Globe nomináció!  


Ugyanakkor rajta kívül aligha tud csatasorba állítani igazán megjegyzős, karizmatikus szereplőt a Hustlers. A Crazy Rich Asians-ből ismerős Constance Wu eltörpül J-Lo mellett, talán a fiatal Lili Reinhart az, aki valamennyire méltó partnere Lopeznek.


A Hustlers minden egyes képkockája arról árulkodik, hogy egy profin kivitelezett, produkciós szempontból tökéletes Hollywoodi mozival van dolgunk. De bármennyire is igyekszik a forgatókönyv megszerettetni a karaktereket, és átütni rajtunk a sztori hangulatát, nem sikerül neki.


Sokszor volt az az érzésünk, hogy egy hosszúra nyújtott videoklipet nézünk. Melynek kulcsjeleneteiben J-Lo túl sokszor vonul magabiztosan slow motion-ben plasztikázott udvarhölgyei kíséretében.


Több dráma, kevesebb csilli-villi, és fókuszáltabb karakterábrázolás bizony ráfért volna a történetre.
Nem ördögtől való A Wall Street pillangói, de nem elég markáns, a sztori pedig közel sem olyan erős, hogy megkülönböztetett figyelmet érdemeljen.

65%

2020. január 24., péntek

A nevem Dolemite - Dolemite Is My Name


Rudy Ray Moore neve valószínűleg kevesek számára cseng idehaza ismerősen. Nem véletlen, hisz Moore, annak ellenére, hogy óriási kult sztár volt Amerikában a 70-es évek tájékán,  csupán egy szűk réteget érintett meg szókimondó, trágár, mégis nagyon őszinte és szívhez szóló performanszaival. A szűk réteg esetünkben a fekete közösség, ami azért mégsem olyan szűkös, ha jobban belegondolunk, de Moore kendőzetlenségét a white America közel sem fogadta olyan kitörő lelkesedéssel, mint a tesói.


A pali azonban rendkívül elszántan, do it yourself alapon röpítette magát olyan messzire, s szerzett hírnevet, hogy arról aztán már muszáj volt tudomást vennie a fehér honfitársaknak is.
Moore, vagy ahogy később nevezte magát: Dolemite, stand up komikusként kezdte. Később lemezei jelentek meg, amelyeken spoken word stílusban adta elő pattogós funk alapokra az igen karakán, ötletes rímekbe szedett, vicces, vulgáris monológjait. A pali óriási népszerűségre tett szert Amerika szerte, főként az övéi körében, hogy aztán a belső hang filmkészítésre (is) sarkallja. Így vált Rudy Ray Moore a blaxploitation műfaj fenegyerekévé (is), a zsáner állócsillagává.


A fazon valóságos energia bomba volt, így Eddie Murphynél keresve sem találhatott volna alkalmasabb személyt a főszerepre a Netflix.
A fekete művész fürdőzik a szerepben. Harsány, de még épp a jó ízlés határán belül marad, extrovertált, de nem zavaró. Láthatóan és érezhetően szívét-lelkét beletette Dolemite figurájába.


Trágárság és káromkodás rég hatott már ennyire felszabadítóan amcsi vígjátékban. S ha picit talán terjengősnek is érezzük a filmet, a hangulat akkor is kompenzál.
Craig Brewer mozija remek karakterekkel dolgozik, külön öröm Wesley Snipes-t ismét a vásznon látni, méghozzá egy tőle szokatlan, ellenben nagyon is testhezálló szerepben.


A Dolemite laza, felhőtlen stílusa remekül passzol Rudy Ray Moore extravagáns, kicsit őrült, mégis nagyon szerethető figurájához.
Igazi feel good mozi ez, a szó legnemesebb értelmében.
Nagyon funky!

80%

2020. január 23., csütörtök

Terminátor: Sötét végzet - Terminator: Dark Fate


Egyre divatosabb jelenség, hogy a franchise-ok törlik a kevésbé sikerült epizódokat az idővonalukról, visszaugranak jó néhány évet a történet síkján, s az időközben klasszikussá érett részek után veszik fel ismét a fonalat.
Túl sok jóval nem kecsegtettek még ezek a manőverek, gondoljuk csak a Jurassic Worldre, vagy a Star Wars ballépéseire.


Esetünkben 3 epizódot tesznek semmissé az urak, így a Gépek lázadása, a Megváltás és a Genisys mennek a levesbe. Nem fogunk sírni utánuk…
Egy ilyen drasztikus döntés után joggal merül fel a sorozat rajongóiban, hogy ugyan volt-e értelme az újrahangolásnak. Tekintve, hogy a Terminator-brandet igen-igen elhasználták az említett szedett-vedett mozifilmek, s volt már itt ugye tévé sorozat is, meg minden földi jó. Szóval: van-e szüksége a világnak egy újabb Terminator-mozira úgy, hogy már mind Schwarzi, mind pedig Linda Hamilton öregek, mint az országút, s új lendületet csakis új szereplők bevonásával vehet a széria. Ez irányú törekvések pedig akadtak már bőségesen, elég ha csak az utóbbi 3 nem túl veretes etapra gondolunk.


A visszakanyarodás a mai napig alapvetésnek számító 2. részhez, illetve kronologikusan az azt követő eseményekhez végső soron nem rossz elképzelés. Hisz tényleg ott és akkor volt a legizgibb a gyilkológépek története, s az sem volt elhibázott döntés, hogy visszacsenték Linda Hamiltont a sztoriba.


A probléma az, hogy a Sötét végzet jószerivel nem csinál mást, mint felmondja ugyanazt a tananyagot, amiből a T2 korábban csillagos ötösre vizsgázott.
Nagyon sok az áthallás a két rész között. A kamionos üldözéses jelenetet szinte egy az egyben újravették az alkotók. De CGI ide, bő negyed évszázad oda, az a helyzet, hogy a ’91-es rész lazán lepipálja e tekintetben (is) a mostanit. És nem a megrögzött rajongó beszél belőlünk.


Feszültségben és atmoszférateremtésben sem olyan nagy durrantás az új rész, mint Az ítélet napja, de hát ahhoz a zsenialitáshoz nehéz is lenne felérni, nem is elvárás.
De ha már elvárások: részünkről nem voltak. Így pedig - és ha engedünk a nosztalgiának -, akkor épp az imént sorolt negatívumok lehetnek a Sötét végzet előnyei. Mert ugyan valóban egy jó közepes parafrázis csupán, annak legalább tisztességes, és a rendező Tim Miller odaadása is érezhető a franchise iránt.


Újításokra, progresszióra tehát ne számíts, de az a tétel, amit oly sokan hangoztatnak a filmmel kapcsolatban, miszerint: Az ítélet napja óta A sötét végzet a legveretesebb Terminator-mozi, kétségtelenül igaz!

65%

A kedvenc - The Favourite


Noha sosem leszünk megveszekedett Jorgosz Lanthimosz rajongók – A homárt mondjuk nagyon méltányoljuk -, tény, hogy a kortárs filmművészet egyik legizgalmasabb alkotója a görög.
Bizonyos tekintetben csapongónak tűnhet az eddigi életmű, de ha kritikusan vizsgáljuk Lanthimosz filmjeit, egy kivételesen következetes művészi attitűd/szemléletmód/program rajzolódik ki a meglehetősen bizarr és abszurd történeteken keresztül.


Lanthimosz minden esetben az ember felvett viselkedésmintáit vizsgálja, a társadalmi integrációt, a szocializáció folyamatát. A konklúziója pedig rendre egy: bármennyire is igyekszünk, bármennyire is próbáljuk azt az illúziót kelteni, hogy mindennél és mindenkinél magasabb rendűek vagyunk, épp olyan ösztönösen cselekszünk, mint az elvetemült ragadozók zöme.


A görög direktor legfrissebb mozijában is az elállatiasodott embert tűzi pellengérre. Mindehhez pedig kiváló közeg a 18. századi Anglia, a brit királynő udvara. Lanthimosz tulajdonképpen a Veszedelmes viszonyok bizarr, szókimondó parafrázisát kínálja, csak hogy az ő filmjében még annyi szépelgés sincs, mint Stephen Frears mozijában.


A rendező most valóban rátalált arra a kontextusra, amely a legtökéletesebb „díszlet” az általa képviselt ideológia és nézőpont számára.
Sosem kedveltük a kosztümös mozikat a cirádáik miatt, a görög direktor azonban épp úgy tálalja a 18. századi Angliát és a királyi udvart, ahogy azt mindig elképzeltük. Mocsok, mocsok, és mocsok. Intrika, szex, hedonista nihil és őrület.


Sokaknál épp ez fogja kicsapni a biztosítékot, hisz mindig letaglózó face to face szembesülni a realitással. Lanthimosznak azonban esze ágában sincs eufemizálni, vagy szépíteni a megtörtént eseményeken alapuló sztorit. Természetesen használja a korábbi filmjeiből már ismert eszköztárát: előszeretettel „halszemoptikázik”, ironizál és a maga furcsa módján parodizál, de épp olyan hideg-rideg és kimért is egyúttal, mint eddig mindig.
Kifejezetten izgalmasan vázolja fel a szexuális hatalmi harcot a három főszereplőnő között. Ilyen romlott és feslett kosztümös mozit, pláne ilyen modorban még biztosan nem láttál!


Emma Stone és Rachel Weisz kiválóak, de a szerepéért abszolút megérdemelten Oscart nyert Olivia Colman viszi magasan a prímet. Olyan lehengerlően formálja meg a különféle pszichés zavarokkal küszködő (elme)beteg királynét, hogy már csak miatta is érdemes megnézni A kedvencet.
Ami érzésünk szerint nem Lanthimosz legjobbja, de minőségben egyáltalán nem lóg ki a görög művész eddigi életművéből.

80%

2020. január 21., kedd

Szexoktatás (2. évad) - Sex Education (Season 2)


Szerencsések vagyunk, mert a tavaly januárban debütált sorozat első 8 részes szezonját nemrégiben daráltuk le – igen nagy elánnal és odaadással -, így csupán néhány hetet kellett várnunk a folytatásra, a következő 8 epizódra. Nem maradtunk sokáig Moordale, és Otis Milburn nélkül…


Nos, nagy kérdés volt, hogy meg tudja-e őrizni az általunk olyannyira kedvelt széria a kedvelhetőségét? Boldogan jelentjük: igen! A Szexoktatás továbbra is bazira szerethető, az írók ügyesen csűrik-csavarják a sztori újfent, ugyanakkor a legfrissebb 8 részben felütötte a fejét némi okító szándék, s az is szembetűnő, hogy mennyire hiperkorrekten kompenzál a film a másság kényes témakörét illetően. No persze kell a sztori, kellenek az események, de nekünk most kicsit sok volt, hogy a Moordale gimiben majd’ minden második srácról kiderül, hogy meleg, és persze a csajszik sem vetik meg alkalomadtán a leszbikus kalandokat. Mindezt a karakterek pedig úgy kezelik, mint a világ legtermészetesebb dolgát, sőt, még maguk a szülők is rendkívül elfogadóak. Kelet-európai szemmel nézve kissé valószerűtlennek hat a dolog. De persze lehetséges, hogy odaát Angliában sokkal liberálisabbak az emberek – amit azért kötve hiszünk...


No de ennyit a negatívumokról, mert a sorozat továbbra is jó, mi több: nagyon jó!
A történet ismételten sodor magával, a karakterek bazira rendben vannak, még az „újonnan érkezettek” is, s annyira varázslatos az atmoszféra, hogy lazán hajlandóak vagyunk szemet hunyni a bakik felett.


A Szexoktatás tartja a nívót, nem enged a negyvennyolcból: frappáns, szókimondó, és kivételesen merész! Ugyanakkor nem megbotránkoztató, nem öncélú! Olykor megdöbbentően vitriolos, de a következetesen bátor, bevállalós jelenetei mind olyan állításokat fogalmaznak meg, amelyek vitathatatlanul valósak! És ahogyan tükröt tart, na az valóban nagyon mókás! Mert a tinédzserek tényleg ilyen bénán, sután botladoznak a szexualitás rögös, göröngyös útján.   


…és hát az is tuti, hogy egy ilyen modorú sorozatot a tengerentúlon bizonyosan nem hoztak volna tető alá a szakik, annyira karakteres és egyedi a hangvétel!
Mindezt megfejelve pedig a Szexoktatás rendelkezik azokkal az attribútumokkal is, amelyekkel egy közönségcsalogató, közönségbarát sorozatnak rendelkeznie kell. Nevezetesen: frankó karakterekkel dolgozik (azokat dolgoztatja is, azaz létező fogalom a „karakterfejlődés” a sorozat univerzumában!), Laurie Nunn személyében van egy igazi kreatív szerzője, aki immáron 16 részen keresztül szövi rendkívül ügyesen a cselekményt, és nem utolsó sorban: csordultig van jobbnál jobb dumákkal és dialógokkal!


Nagy erőssége pedig, hogy közérthetően, őszintén, de nem bárgyún beszél a kamasz problémákról! S valóban fontos témákat érint – és nem csupán a szexualitást illetően!


Az Otis anyukáját megformáló nagyszerű Gillian Anderson az új évadban több figyelmet kap, s a színésznő él is a forgatókönyv adta lehetőségekkel: számos emlékezetes pillanatot köszönhetünk a szabad szellemű szex terapeuta édesanyának. Ezzel együtt Maeve a korábbiakhoz képest icipicit háttérbe szorul. Egyértelműen koncepciózus döntés, nincs vele baj, így is kapunk a karakterből, csak Otis-szal szerepelnek ezúttal kevesebb közös jelenetben, ami a rajongói szívünket fájdítja csupán.
Meg az is, hogy olyan gyorsan elröppent ez a 8 rész, és hogy ezúttal bizony valóban várhatunk egy évet… (szomorú szmájli).
Szexoktatást Magyarország népének!

85%

2020. január 20., hétfő

A két pápa - The Two Popes


A két egyházi főméltóság kibeszélő show-ja izgalmas és érdekfeszítő 2 órát produkál. Az elszánt diplomata Oscar-jelölt rendezője, Fernando Meirelles úgy készített tabudöntögető egyházi mozit, hogy közben azért picit 'korrekt' is maradt, s – bár nézőpont kérdése – okosan nem magát a vallást, a vallásosságot ekézi, nem ítélkezik, „csupán” az egyház működésének visszásságaira hívja fel a figyelmet.


Botrányfilm helyett Meirelles olyan kamaradarabot rendezett, amely egyrészről szórakoztató – hisz milyen mulatságos már a focirajongó argentin püspököt meccsnézés közben elcsípni a római csehóban, s mennyire szürreális az, hogy a német pápa a nap levezetéseképp Rex felügyelőt néz a tv-ben -, másrészről meglepően releváns és fontos kérdéseket vet fel a katolikus egyház funkcionalitását illetően.  A direktor ráadásul bevonja a diskurzusba a nézőt, a két egyházi főméltóság beszélgetéseinek részesévé tesz minket.


Számos fontos aktuális témát érint A két pápa. Terítékre kerül az egyházi konzervativizmus, a cölibátus kérdésköre, a pedofil papok, meg még egy csomó kényes dolog, és mindeközben nem jófejkedő módon, nem kedélyeskedve, de képes azt is bemutatni a film, hogy bakker, ezek a tiszteletteljes fazonok is csak emberek. Tele kételyekkel, bizonytalansággal. S akár még a hitükben is meginognak olykor, épp úgy, ahogy bármely földi halandó.


Meirelles nem demitizál, szimplán a papság, az egyházi lét hétköznapi oldalára fókuszál.
Anthony Hopkins kiváló, a show-t azonban ellopja előle Jonathan Pryce – már csak a karaktere okán is.


A 3 Oscar-jelölést begyűjtő A két pápa intelligens alkotás, ritkaság számba megy az ilyen! Esetenként picit didaktikus és demagóg – bocs! -, de kétség kívül emlékezetes, rendhagyó darab! Fontos mozi!

80%