2019. szeptember 17., kedd

Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány - Extremely Wicked, Shockingly Evil and Vile


Hogy az USA, s egyben a földteke legveszélyesebb és legellentmondásosabb sorozatgyilkosát a kisfiús mosolyú Zac Efron keltse életre, a lehető legjobb húzás volt a Ted Bundy játékfilmet készítő alakulattól.


„Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány” – így jellemezte Bundy-t az őt halálra ítélő bíró, aki a negatív jelzők mellett rokonszenvét is kifejezte az akkor 42 éves férfinek, mondván, ha nem a már ismert utat választja, bizonyára kiváló ügyvéd válhatott volna belőle. A sorozatgyilkos ugyanis bírósági tárgyalásainak utolsó harmadában önmagát védte a tárgyalóteremben, méghozzá igen fifikás módon. Kiváló meggyőzőképességét és manipulátori készségét pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy nyilvánvaló gaztettei és brutális gyilkosságai ellenére nem csak a közvélemény formált róla pozitív képet – valóságos média sztárrá avanzsált a ’80-as években -, de még az esküdtszékben is képes volt szimpátiát kelteni.


Ted Bundy ellentmondásos személyiségét hivatott bemutatni a többségében dokumentumfilmes berkekben nevet szerző Joe Berlinger mozija, aki Paradise Lost 3: Purgatory c. dokujával 2011-ben még egy Oscar-jelölést is begyűjtött, amellett, hogy a 2014-es rövidfilm, a Metallica: This Monster Live is az ő nevéhez fűződik. Ami esetünkben csupán azért lehet fontos, mert a metál zenekar frontembere, James Hetfield vélhetően ennek a kapocsnak köszönhetően tűnik fel egy rövidke szerepben a filmben.  


No de kapunk-e feszült, naturális, hátborzongató jeleneteket? Vagyis: csorog-e liter számra a vér Berlinger mozijában? A sztori ismeretében joggal vetődik fel a kérdés: mennyire „kemény” – csak egyszer fogom leírni – az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány? Nos, aki olyasféle pszichóra számít, mint amit Lars Von Trier szabadított a (filmes)világra A ház, amit Jack építettel, az minden bizonnyal csalódni fog.


Berlinger szándékai, motivációi kissé zavarosak. Bundy-t kvázi mintapolgárként ábrázolja. Igaz, a gyilkost leíró archívokban is azt az infót találni, hogy a világ egyik legjobb manipulátora volt a pasas, s a vele évekig együtt élő Liz Kendall is szinte egészen a villamos székes kivégzéséig hitt szerelme ártatlanságában.
Mi nézők azonban már jobban vagyunk informálva, így – a történtek ismeretében, miszerint megközelítőleg 40 fiatal lánnyal végzett brutális módon aktív évei alatt Bundy – kicsit nehéz azonosulni Berlinger perspektívájával. Aki aztán az utolsó negyed órában azért kiköszörüli a csorbát, mutat egy-két sokkoló felvételt és fotót, s a film második felében érthetetlenül mellőzött Kendall-szálat is elvarrja végül és a helyére teszi. 


Efron remekül játszik, s Lily Collins is kiváló, nem rajtuk múlt, hogy nem lett sokkolóan gonosz és átkozottul veszett a film.
Végül összeáll kerek egésszé Berlinger koncepciója, mégis: több merészség, több feszültség, s valamennyi „thriller” belefért volna azért…

65%

2019. szeptember 7., szombat

John Wick: 3. felvonás - Parabellum - John Wick: Chapter 3 - Parabellum


…és mindez azért, mert Tarasov nyughatatlan, nagyravágyó fiacskája kitekerte John Wick kutyájának a nyakát, és elorrozta a Baba Yaga féltve őrzött járgányát. Ez az, ami még mindig képes valamiféle furcsa, vonzó bájjal felruházni ezt az egész haddelhaddot!


S noha a Parabellumban már nincs meg az az újszerű frissesség, mint az előző két epizódban, továbbra is John Wick a legmenőbb szuperhős az univerzumban! Mert Stahelski bizony szuperhőst teremtett a szűkszavú gyilkológéppel, aki Keanu Reeves alakításában még baromi szimpatikus is tud lenni. Wick egy Asperger-szindrómás állhatatosságával tizedeli az ellent. Egy elnyűhetetlen, érző szívű terminátor a faszi. Az egykoron kaszkadőrként sikeres rendező, Chad Stahelski pedig olyan innovatív és ötletes akció-koreográfiákat komponál még most is, ami csakis a zsáner legkifinomultabb darabjaira jellemző.


John például mindjárt a film elején egy orosz népmesék – összessel küldi át a másvilágra a rátámadó, nálánál két fejjel magasabb, jó erőben lévő bérgyilkost. Mindezt olyan szemet gyönyörködtető módon, olyan lazasággal, hogy a koreót a legprofibb balett táncosok is megirigyelhetnék. S ha már a balett szóba került: tök jó Anjelica Huston-t újra látni a vásznon, még ha csak egy nyúlfarknyi szerepről van is szó…


De visszatérve az akció jelenetekre: a John Wick 3 erőssége nyilvánvalóan ezekben a szcénákban csúcsosodik. A késdobálós attrakció lélegzetelállító, ahogyan a lóhátón történő menekülős jelenet is parádés, a záró összecsapásáról nem is beszélve.


Nyilván a sztori összetettsége ezzel szemben nem túl veretes, de hát John Wick maga sem egy szószátyár pali, épp ezért az őt körülölelő kontextustól sem várhatunk ennél többet. Nincs helye itt kérem szépirodalmi komplexitásnak!


Az előző részekkel ellentétben most először akad azonban egy-két feleslegesnek tűnő szakasz, ahol picit leül a történet. Ráadásul a korábbiakhoz képest John Wick karaktere sem tud már igazi meglepetésekkel szolgálni. A Parabellum viszont még így is egy ötletes, profin összerakott, baromi szórakoztató akciófilm!


…és nagyon úgy fest, hogy jön a negyedik! Bízunk benne, hogy Stahelski-ék arra valami formabontó újítással rukkolnak elő, s akkor a John Wick méltán pályázhat majd minden idők legvagányabb akció-sorozatának posztjára.

70%

2019. augusztus 19., hétfő

Brightburn: A lángoló fiú - Brightburn


Jogosan táplálhatott nagy reményeket az egyszeri filmrajongó a Brightburn – projekt iránt. A korábban Korn videókat jegyző David Yarovesky filmjének előzetesei ugyanis egy kőkemény, megalkuvásmentes anti-szuperhős mozit vizionáltak, páratlan crossover-élménnyel kecsegtettek.


A történet a Superman-kánonra épít, de annak az inverzét mutatja: mi van, ha az űrből a Földre pottyanó Clark Kent, esetünkben Brandon Breyer – ez a név is milyen szépen alliterál… -, mégsem jó és segítő szándékkal érkezik a bolygónkra, s szupererejét nem a védelmünkre, hanem az elpusztításunkra szándékozik fordítani?


A Brightburn lehetett volna egy igazán fenékbe rugdalós, rendhagyó, emlékezetes mozi, mert az alapötlet több, mint ígéretes: éjsötét coming-of-age szuperhős mozi, erős horrorisztikus vonásokkal!
Csak hogy Yarovesky filmjében a horror (értsd jól: szemgolyóból kihúzott üvegszilánk, ripityára tört állkapocs csont etc.) legfőképp öncélú, és inkább undort keltő összetevő.


A főszereplő Jackson A. Dunn igazán ördögien hozza a karaktert, csak sajnos ő maga sem tud egyedül megbirkózni a forgatókönyv komoly hiányosságaival.


A történet pörgős – vagyis inkább: túlpörgetett. Zavaróan túlzsúfolt a szkript, nincs idő a karakterek kibontakoztatására, nincs hely az emocionális oldal kifejtésére. Pedig ezek sokkal izgalmasabbak – és nem mellesleg félelmetesebbek - lettek volna az indokolatlanul túlspilázott trancsír-jeleneteknél.


És noha vannak érdekfeszítő, és valóban para momentumai a Brightburnnek, jól van fényképezve, remek a látvány, összességében mégis csak egy otromba módon kihagyott ziccer a film.

40%

2019. július 29., hétfő

Stranger Things (Season 3)


És itt vannak újra a srácok, igaz, kicsit kajlábban, tinédzseresebben, pattanásosabban, de akkor is öröm újra 8 epizódon keresztül követni őket és a minden eddiginél éjsötétebb és horrorisztikusabb kalandjaikat.


Igen! A harmadik évad talán a legzordabb mind közül: a Duffer-tesók emeltek a téten - e tekintetben is! Kicsit sem tudunk egyetérteni a fanyalgókkal, mert hogy van karakterfejlődés, és nincs önismétlés, hisz az előző évadokhoz képest merőben más jellegű a hangvétel.


Dufferék természetesen megőrizték azokat a komponenseket is, amelyek miatt olyannyira működött az előző két season, mégsem fordult megúszós önismétlésbe a sztori!
A Stranger Things ismét hozza azt a borzasztóan elragadó, erőteljes, és rendkívül szeretnivaló feelinget, mint eddig. Szerencsére azonban Dufferék nem elégedtek meg ennyivel: ügyes, tapasztalt filmesekként görgetik tovább a történetszála(ka)t. Érezni, hogy még mindig szívügyük ez az egész, és a kreatív alkotói folyamat során nem nyomasztotta őket az előző részek sikere!


Beemelnek új szereplőket (Uma Thurman és Ethan Hawke lánya, Maya Hawke a 3. évad egyik legüdítőbb karaktere!), és a srácokat is, El-el az élen, új szerepkörbe helyezik.
Oké, a helyzet ismét az, hogy támad a Tótágas és a gonosz Mind Flayer, de ezek a srácok már nem azok a srácok! Csajoznak, illetve próbálnak csajozni, és jóval felelősségteljesebbek, és megfontoltabbak pár évvel ezelőtti önmaguknál.


A Stranger Things kiválóan kezeli az idő múlását, akár felnövés történetként is megállja a helyét, hisz igen frappánsan bánik a szereplőivel! Dufferék írói zsenialitásáról árulkodik az is, ahogy a mellékkaraktereket kezelik: így helyeződik át rendre a hangsúly az előző évadokban is kiválóan teljesítő David Harbour-re, azaz a sheriff, Jim Hopper karakterére, és így válik az évad üde színfoltjává Lucas kishúga, az „örök élet – fagyit” lazán kikövetelő, cukin nagyszájú Erica-ra.


És akkor ott vannak ugye a popkulturális utalások, amelyek elegánsan lettek ismét beágyazva a történetbe. Dusty Neverending story-ja – oké, képzavar, de – zabálnivaló, a Back to the future-ös hommage pedig szintén nagyon rendben van.
A Stranger Things ismét úgy tud nagyon retró lenni, hogy egy pillanatig sem érezzük izzadságszagúnak a dolgot. Teljesen természetes gesztusokról beszélünk, érződik, hogy Dufferék a saját rajongásuknak adtak hangot ezekkel a kis ötletes közjátékokkal.


A rendezőpáros megint ügyesen hozza balanszba a horrort, a sci-fivel, illetőleg a klasszikus ifjúsági kalandfilmmel. S mindezt a fazonok megspékelik még a tradicionális kémfilmek hangulatával is: hidegháború, szovjet katonák, földalatti kutató bázis és tudósok tömkelege… szóval ismét komplex élményt kapunk!


A zárás pedig most is rendkívül szívfacsaró, s igen sok kérdést vet föl a sorozat jövőjére nézve! A tesók stílusosan ágyaznak meg újfent a következő – állításuk szerint – utolsó, negyedik évadnak.
Tárt karokkal várjuk, hiszen már most borzasztóan hiányzik Hawkins!

85%

Vihar előtt - Serenity


…ott van mindjárt Stephen King, akinek a műveit mostanában előszeretettel veszi elő Hollywood, egy-egy jól sikerült feldolgozást leszámítva azonban kevés az igazán veretes King-adaptáció.
De jó néhány klasszikus akad még a világirodalom remekei között, amelyek olvasva katartikus élményt nyújtanak, a vászon viszont kifejezetten nem áll jól nekik. Gabriel Garcia Marquez csodálatos regényéből (Szerelem a kolera idején) Mike Newell-nek, a sokat tapasztalt brit rendezőnek sem sikerült elfogadható, élvezhető filmet faragnia. Pedig Marquez könyve valami egészen elképesztő sziporka…


Bizonyára Steven Knight fejében is pörgött a kirobbanó sztori! A „nagy regény”! A történet, ami mindent visz, ami fordulataival letaglózza az olvasót – bocs, a majdani nézőt! És azt is el tudjuk képzelni, hogy a Serenity (forgató)könyvként olvasva hatásosabb lehetett, mint így, vizuális formába öntve.


Kétségtelenül van potenciál, ötlet a történetben.
De valami mégiscsak sántít. Az alap elgondolás egyáltalán nem rossz, az, amivé Knight alakítja, no abban van a bibi! Knight képességei természetesen nem mérhetőek Garcia Marquez zsenialitásához, így már alapvetően adott a handicap. De hát nem is vártunk katartikus erejű műremeket tőle, csupán egy jól megírt szkriptet, mint a Locke c. filmje esetében. 


Steven Knight-on azonban eluralkodott a Shyamalan-féle megalománia, és ezt tetőzve még „túl is szerette” az ötletét. És ahogyan az indiai fenegyerek szokta, ő is mindent beáldozott a nagy csavar oltárán. Ami egyrészt nem olyan erőteljes, mint azt az író-rendező gondolta, másrészt a fordulatot totálisan leveti magáról a vászon. Idegenül hat, kellemetlen „wtf” érzést generál, nem kicsit giccses és túlgondolt. 


S noha McConaughey közel sem teljesít kirobbanó formában, azért a kötelezőt hozza. Mégis nagyon nehéz zöld ágra vergődni nézőként ezekkel a papírmasé karakterekkel. Diane Lane szereplése pl. teljességgel indokolatlan, Anne Hathaway is csak csetlik-botlik a film kontextusában. Egyedül Jason Clarke az, aki valóban éli a szerepét, nem is áll neki rosszul ez az ízig-vérig gonosz figura, de a kezdeti thrilleres, neo-noir-os hangulat után egy huszárvágással sci-fi-fantasy-be vált a történet, amivel aztán minden addigi történés vaskos idézőjelbe kerül, és rendkívül zavarossá, zavarttá válik a sztori.
Fene tudja, papíron talán tényleg jól festhetett ez az egész…

40%

2019. július 24., szerda

Marvel Kapitány - Captain Marvel


Már a Fekete Párduc esetében is értetlenül csóváltuk a fejünket, és az van, hogy a Marvel Kapitánynak sem sikerült maradéktalanul kiköszörülnie a csorbát. Jóllehet, valamivel azért szórakoztatóbb mozi ez az előző Marvel-filmnél.


No persze óriási a siker – anyagilag meg pláne -, és ugye ott figyel minimum fél tucat A-listás sztár neve a plakáton, akkor sem érezzük kirobbanónak a stúdió legújabb dobását.
Egész egyszerűen uncsi és feszültségmentes a sztori, azzal együtt, hogy azért fel-felüti a fejét itt-ott a Marvel-zsenije. Akadnak sziporkák, csak sajnos az ötlettelenség szinte majd’ minden esetben felülkerekedik.


A tempó okés, a látvány lenyűgöző, ahogy azt megszokhattuk. Mindez egynémely Marvel-rajongónak talán pont kielégítő lehet, de tudván, hogy mennyi fantáziadús és ötletes szuperhős mozi került az utóbbi pár évben a vetítőtermekbe, igen csak csalódást keltő a film.
Larson minden tőle telhetőt megtesz, a trükkök nagyon rendben vannak – naná! -, a buddy cop movie-kat idéző Fury – Danvers duó kifejezetten jól muzsikál, mégis hiányérzetünk maradt a film megtekintése után.
Mert hogy: korrekt iparos munka a Marvel Kapitány, nem több…

60%

Dogman: Kutyák királya - Dogman


Az év – számunkra – eddigi legtetszetősebb európai filmjét a kultikus Gomorra nagyszerű rendezője, Matteo Garrone szállítja!
A Dogman lebilincselő bűnfilm, de emellett egy csomó egyéb erénye is van. Csak győzze az ember befogadni, dekódolni és lefejteni a történetben rejlő rejtett üzeneteket és tartalmakat.


Garrone az ilyen-olyan filmes zsánerekbe tett kirándulásai után ismét a karakterekre összpontosít - ez áll neki a legjobban! S amellett, hogy a Dogman kőkemény, véres, ellentmondást nem tűrő mozi, kellőképpen „olaszos”, lírai és icipicit groteszk is!


A fiktív tengerpart melletti kisváros épp olyan koszlott és sivár, mint amilyen kontextust Garrone a Gomorrában ábrázolt. A helyszín valós, Villaggio Coppola, a Nápolytól északra fekvő híres-hírhedt szellemváros, amelyet a Camorra bűnszövetkezet kezdett el építtetni még a ’60-as években, hogy aztán jövedelmező üdülőparadicsommá varázsolja a helyet. A nagy botrányt kavart építkezést végül elkaszálta a kormány (hiányoztak az engedélyek, egy rahedli illegális ügyletre derült fény stb. stb.), így egy évtizeddel később félkész épületek és egy sivár-kopár lakótelep-komplexum maradt hátra a területen.


Nos, ennél megfelelőbb „díszletet” aligha találhatott volna Garrone a filmhez. Melynek főszereplője, a csetlő-botló Marcello ebben a leharcolt közegben igyekszik talpon maradni és félig-meddig tisztességesen megélni a „Dogman” névre hallgató kutyakozmetikájából. Csak hogy az alvilági figurák által irányított tengerparti kisvárosban a bűn az úr, s ahhoz, hogy az ember túléljen, muszáj asszimilálódnia, és beletörődően elfogadnia a rászabott pozíciót a táplálékláncban. Így lesz Marcelloból kutya-hostel tulajdonos és mellékállásban kokaindíler. A szerrel való kereskedelem pedig igen csak megnehezíti az egyébként jólelkű Marcello életét. Az erőszakos helyi vagány, Simoncino hűbéresévé – a történet allegóriájában: láncra vert kutyájává - válik, aki egyre húzósabb és húzósabb ügyletekbe rántja bele a galamblelkű kisembert.


Garrone tulajdonképpen az „erősebb kutya baszik” analógiájára húzza fel a sztorit. Hogy nincs igazság, pláne nincs korrekt igazságszolgáltatás, mert az elsöprő fizikai fölénnyel szemben a gyenge mindig alul marad. A tézis természetesen helytálló, s épp ezért igen lehangoló. Fáj szembesülni Marcello erőfeszítéseinek hiábavalóságával. És persze, ahogy robog előre a sztori már sejteni lehet, hogy a főhős a tragikus végkifejlet felé halad.


S ugyan bekövetkezik az, amire titkon vártunk: Marcello behúzza a váratlant, azt, amire tőle senki nem számít. Mégsem arat diadalt! A bosszú, mint olyan értelmét veszti. Tette hasztalanná válik. Mindezt Garrone rendkívül érzékletesen ábrázolja, a finálé emlékezetes és letaglózó – pedig a klasszikus értelemben vett katarzis írmagját is száműzte belőle a rendező.


Marcello Fonte elképesztő a főszerepben, nem ok nélkül díjazták Cannes-ban az alakítását. Egyrészt kitűnő karakter, nagyon „olasz”, másrészt hibátlanul hozza a tragikomikus Benigni-s figurát, ami kifejezetten érdekessé teszi az alapvetően zord történetet.
Ettől függetlenül, s az egy-egy vicces, humoros szcénát leszámítva Garrone kétségbeejtően sötét képet fest a világunkról, a társadalomról és annak rendkívül primitív, hierarchikus berendezkedéséről.
A direktor szerint ősemberek vagyunk a betondzsungelben, akiket csak és kizárólag az ösztöneik vezérlik. És fáj beismerni, fáj szembesülni vele, de Garrone-nak bizony igaza van!

85%