2018. július 7., szombat

Hang nélkül - A Quiet Place


Mennyire torokszorító, vérfagyasztó, és félelmetes a csönd? A kérdésre a színész-rendező John Krasinski adja meg a választ legújabb filmjében, „hang nélkül”, mégis nagyon határozottan és markánsan.
S noha Krasinski nem találta föl a spanyolviaszt – csupán jó feszesre fogta a gyeplőt -, mozija friss és üde, a történet pedig, amit a hallgatóság – bocs, nézősereg – elé tár, roppantul feszült.


Szó, mi szó: az alapötlet kivételesen frappáns. Ebben a horrorban ugyanis paradox módon nem szabad sikítani, kiabálni, de még csak egy aprócska zajt csapni sem, hisz ellenkező esetben az ember az életével fizet.


Erőteljes koncepció. Olyannyira karakteres, hogy könnyedén el is lehetett volna szúrni. Szarvashibák nincsenek, de bármennyire is szimpatikus a direktor vehemenciája és remek arányérzéke, akad azért támadási felület a történeten szép számmal. Viszont a rendező - aki feleségével Emily Blunttal kvázi családi projektként vezényelte le a filmet, s ők ketten alakítják a főszereplő házaspárt is -, szóval Krasinski olyan tempót diktál, s helyenként olyan lenyűgözően aknázza ki az alapszituációban rejlő lehetőségeket, hogy nincs is időnk keresni a kákán a csomót.


Valószínűleg sokat hozzátesz az élményhez, hogy a filmben szereplő házaspár a való életben is férj és feleség. Blunt és Krasinski „kémiája” tehát kellően autentikus, a féltésük, a félelmeik valósak, a drámájuk átélhető.


S hogy hogyan valósulhat meg, hogyan lehetséges a gyerekszülés „hang nélkül”? És milyen nehézségek elé állítja az embert egy olyan kontextus, amelyben a zárt hangszalagok dominálnak?
Krasinski disztópiája megmutatja, hogy milyen aggasztó lehet egy ilyen utópisztikus állapot. S noha a rendező túl szűkszavúan fogalmaz – esetében talán érthető -, és akár többet is kihozhatott volna a történetből egy furcsán kurta befejezésnél, filmjének jól összerakott kis részecskéi koherens egységet alkotnak!
Közel sem mesteri, ellenben nagyon is ügyes munka!

75%

2018. június 30., szombat

Paterno - Eltemetett bűnök - Paterno


Érdekes (?), hogy egy olyan filmikon, mint Al Pacino a tévéfilmes közegben talál ismételten magára, egy-két – jó néhány (?) – mozis mellényúlás után. Igaz, Pacino, DeNiro-hoz hasonlóan nem vesztette el az eszét, a lazább, kevésbé kötött, sokkal több improvizációra és akkurátusabb karakterépítésre lehetőséget adó tévés formula mindenképp jót tett neki.


Ez a „nagy generáció” már nem illeszkedik olyan jól az újkori, rapid Hollywood-i tempóhoz. Sokkal jobban és egészségesebben asszimilálódik egy ilyen nyugodtabb, higgadtabb, több mozgásteret biztosító közegbe.
S talán épp emiatt is van, hogy számos kreatív alkotó/művész fordul a televízió irányába, hogy jobban, szemléletesebben – természetesebben – kibonthassa történetét, karakterét.


A színészóriás, csak úgy, mint a Dr. Halál esetében, ezúttal is Barry Levinsonnal dolgozott, hogy annak rendje és módja szerint kelthesse életre a pennsylvaniai egyetem híres neves, legendás fociedzőjét, Joe Paterno-t, aki akkora egyéniségnek számított, s olyan áhítat és tisztelet övezte, hogy már életében szobrot emeltek neki.
A JoePa-nak becézett Paterno azonban mégsem távozhatott tiszteletteljesen az edzői székből. Öregkorát, illetve nyugdíjba vonulását az amerikai egyetemi foci legnagyobb botránya árnyékolta be. Egyik korábbi edzőtársa, Jerry Sandusky ugyanis – mint utólag kiderült – éveken át zaklatta szexuálisan a keze közé került fiatal srácokat.


Paterno pedig kulcsszerepet töltött be az ügyben. A közvéleményt legfőképp az érdekelte, hogy a köztiszteletben álló JoePa mennyit tudott a sok-sok éven keresztül elhallgatott esetekről.


Levinson filmje a botrány kirobbanására fókuszál, s Paterno lelki vívódásaira és küzdelmére az elemekkel.
Pacino ugyanolyan klassz, mint a Dr. Halálban, vagy a Phil Spectorban.
S noha ezúttal a dramaturgia annyira nem magával ragadó, mint az iménti alkotásokban, Pacino játéka/jelenléte elviszi a balhét, s feledteti a Paterno hiányosságait.
Levinson érezhetően rutinból, de kellő odaadással oldotta meg a feladatot.


Nem mondanánk, hogy nincs hiányérzet, hogy nem lehetett volna ezt a sztorit jóval összetettebben, sokkal komplexebben, valamivel kevesebb részrehajlással elővezetni, de a Paterno így is egy korrekt, kiegyensúlyozott film lett.
Nem csak amerikai focirajongóknak!

70%

2018. június 16., szombat

24 óra a halálig - 24 Hours to Live


Valami oknál fogva Ethan Hawke is úgy gondolta, hogy közel az 50-hez szükséges akció hőssé avanzsálnia.
Kapuzárási pánik, vagy a filmsztár ügynöke nyúlt mellé? A jó ég tudja, viszont a 24 óra a halálig egyértelműen bizonyítja, hogy nem minden 40 feletti színművésznek áll jól a Liam Neeson-gúnya.


Szóval Hawke feszeng a szerepben. De nem is ez a probléma, hisz van ő annyira jó és tapasztalt színész, hogy ha kap egy karakteres, ügyes szkriptet, akkor profi módjára oldja meg a feladatot.
A 24 óra a halálig forgatókönyve viszont szedett-vedett katyvasz, amelyben felesleges drámázás szakítja meg rendre az egyébként nem túl izgi akciózást.


Ha szikár hadd el hadd, akkor egyértelműen a John Wick, vagy az Elrabolva első epizódja.
A kaszkadőrből direktorrá lett Brian Smrz mozija ütemtelen mozi, ami csak messziről hunyorítva hasonlít az imént említett akció sziporkákhoz.

40%

2018. június 13., szerda

Örökség - Hereditary


A horror nem csupán a vizualitásban merül/merülhet ki – levágott végtagokban, premier plánban filmezett csonkolásokban -, és nem is jump scare-re késztető ajtócsapkodásokban. Van az a horror, ami a bőröd alá kúszik, ami kísért, ami napokig nem enged a szorításából. S nem mellesleg: a horrornak van humora, a horror ön-ironikus.


Manapság – ebben a határtalanul elanyagiasodott világban - talán egyetlen olyan dolog van, amitől igazán félünk: a „transzcendenstől”, az ismeretlentől, az „élet a halál után”-tól… S ha mindez bekígyózik a hétköznapjainkba, egy-egy szokványosnak tűnő tragikum képében, no akkor az a nagybetűs horror!


Ari Aster tudja ezt, s még ha minimálisan túlzóak is a filmjével kapcsolatos szuperlatívuszok, nem kétséges, hogy új, modern horror filmes mérföldkő született az Örökség személyében. Mely elegánsan, könnyedén mixeli össze a zsáner tradicionális kellékeit valami újszerűvel. S amelyben Aster egyedi látásmódja is érvényesül. Egyfajta nagyon jellegzetes – vonzó -, kompromisszummentes, picit öntörvényű attitűd. 


Épp ezért is furcsa, hogy az Örökség hazánkban (is) a multiplexekben landolt. Mert, hogy korántsem egy nagyközönséghez szóló popcorn-horrorról van szó. S vélhetően a Fűrész hetedik részén, és a tucat számra gyártott ghost horroron edzett közönség nem is igazán fogja értékelni/érteni Aster moziját.
Mi filmbarátok/filmrajongók viszont egy óriási élménnyel leszünk gazdagabbak. Emlékezetes, vérfagyasztó trip az Örökség!


Elsőként a Graham család éjsötét drámája bontakozik ki előttünk. A film rögtön egy gyászhírrel indít, s rögvest egy temetési szertartás kellős közepére repít.
A hangulat tehát adott, s eztán sem lesz kellemesebb hangvételű a Hereditary. Igaz, bizonyos pontokon Aster egy kis humorral oldja a feszültséget. Mindez talán nem minden esetben szerencsés, egy-egy kulcsjelenet így némileg az élét veszti, de a furcsa, finom groteszk humor is hozzájárul az Örökség végtelenül különös, egyedi atmoszférájához.
No és ott vannak Aster szkriptjében a finomságok, a finom utalások. Az anya – gyermek kapcsolat ábrázolása, és az ahhoz kapcsolódó bátor, szókimondó szcénák és jelenetsorok. A Beszélnünk kell Kevinről volt annak idején hasonlóan kegyetlen… S akkor a forgatókönyv egyéb okosságait, a számos váratlan fordulatot és meghökkentő „cselt” még nem is említettük.


Toni Collette viszi a hátán a filmet – átlényegülése lazán párhuzamba állítható Jack Nicholson Ragyogás-béli szenzációs alakításával -, de a mellé castingolt színészek is mind, egytől egyig zseniálisak. Milly Shapiro-tól azóta is a hideg ráz, Alex Wolff minden rezdülése a helyén van, Gabriel Byrne visszafogott, érett játéka pedig szintén hozzájárul a nem mindennapi élményhez.


A cselekményvezetés tanítani való - mintha Aster nem az első, hanem a sokadik nagyjátékfilmjét dirigálná -, s a koncepció, a konzekvensen végig vitt üzenet is betalál, a maga rétegzett, komplex módján.
A finálétól eldobod az agyad, a látvány – makett világ kontra „real world” – külön megér egy misét, a történet letaglózó, a színészi játék több, mint emlékezetes.


Az Örökség nem vegytiszta zsánerfilm. Családi kamaradrámaként épp úgy megállja a helyét, mint vérfagyasztó, zsigeri horrorként. Így nem csak a műfaj szerelmeseinek, hanem a filmkülönlegességekre vadászó elvetemülteknek, a pszicho-mozikra vevő filmőrülteknek is bátran ajánlható!


Az A24 2013 óta szépen lassan az egyik figyelemreméltóbb független filmes istállóvá nőtte ki magát. S amellett, hogy mindenféle zsánerrel kacérkodik – az egyetlen szempont tényleg a színvonal! -, nagy szerepe van a horror megújításában is, hisz általa egyre több igényes, nívós műfajfilm kerül a nagy plénum elé!
Reszkess Blumhouse, reszkessetek ’reszketnivágyók’!

90%

2018. június 9., szombat

A történet - The Tale


Hogyan emlékszel? Hogyan szeretnél emlékezni? Egyáltalán: szeretnél emlékezni?
Nyilván egy csomó olyan esemény van mindnyájunk életében, múltjában, amit szívünk szerint semmissé tennénk. Mert annyira kellemetlen, hogy nem is szívesen idézzük fel.
Idővel azonban – majdnem – minden megszépül, s a múlt – szinte – minden sebet begyógyít.


De a heg azért mégiscsak heg marad, és ha elkezdjük csesztetni, bizony újra kifakad.
…és nagyon nehéz farkasszemet nézni a tényekkel. Sokkal kényelmesebb önhazugságokkal áltatni magunkat.
És romanticizálhatunk, meg ferdíthetünk, a pedofília akkor is pedofília, az erőszak pedig juszt is erőszak marad.


Ez a film Jennifer Fox története. Jennifer Fox számvetése és terápiája.
Számvetése a gyermekkorával, az emócióival, az emberi kapcsolataival, a szexualitásával - az életével.
Mert sokkal jobban hangzik az, hogy fiatalon – pontosabban 13 évesen – egy idősebb fiúval „jártam”, mint az, hogy egy felnőtt férfi használta, kihasználta a fiatalságomat.
És ez nem naivitás, csupán természetes reflex. Egyfajta védekező mechanizmus. S ahhoz, hogy Jennifer felfedje – helyesebben: elfogadja - az igazságot, sok-sok évre volt szükség. Évtizedeknek kellett eltelnie.   


Nagyon érdekes filmes elegy Jennifer Fox mozija. A hölgy dokumentumfilmes lévén nyilvánvalóan nem tudta levetkőzni szakmai hovatartozását, ugyanakkor mégis játékfilmet készített. Csak hogy ez a történet cseppet sem játék a számára. Inkább élet-halál harc.
Többek között emiatt (is) izgalmas film a The Tale. Amely akkor is baromi érdekfeszítő, amikor picit elveszíti a fókuszt, zavarttá válik, s tévéfilmes jelleget ölt.
És akkor is hatásos, amikor azt érezzük, hogy Laura Dern  talán icipicit kevés ehhez a feladathoz.
Isabelle Nélisse azonban – a 13 éves Jennifer megformálója – szenzációs, miként a jelen-múlt összefűzése – az idősíkok összecsúsztatása - is produkál számos bravúros pillanatot. Ki hogyan emlékszik, hogyan szeretne emlékezni, ugye…


S ami a legbátrabb és legvalóságosabb ebben a filmben, hogy Jennifer nem hozza el a várva várt megváltást, az elégtételt. Nincs parádés befejezés, nagyjelenet. Csak a kőkemény realitás…

80%

2018. június 5., kedd

Az útvesztő: Halálkúra - Maze Runner: The Death Cure


A young-adult disztópiák kora, nyugodt szívvel kijelenthetjük, végérvényesen lejárt.
Az éhezők viadala totális érdektelenségbe és unalomba fulladt a harmadik felvonás végére, A beavatott-széria pedig a nem túl veretes nívójú első rész ellenére is inkább hanyatlást mutatott aztán – még csak szinten tartani sem tudta a hullámzó, de még épp elviselhető színvonalat.


A Maze Runner üde kivétel volt az imént említett filmek közül. De a pörgős, ritmusos, ötletes első részt végül itt sem tudták találékonyan tovább szőni az alkotók. Így a harmadik részre – mint konkurensei - ez a sorozat is elfáradt.


Wes Ball láthatóan mindent megpróbált: a film nyitánya bámulatos – kár, hogy azt a tempós akciójelenetet még csak felidézni sem volt hajlandó a rendező a későbbiek során -, a szereplők maradtak ultra rokonszenvesek, és talán minden eddigi utópisztikus young-adult mozi közül még mindig itt működnek/dolgoznak a leghathatósabban az emóciók.


A fordulatok ellenben banálisak és elcsépeltek, s a 2 óra 20 perces (!!!) időkeret is bőven több a kelleténél. Ezért a sok ál-kínlódásért, és a finálé béna megfejtéséért kár volt a nagy felhajtás…

45%

2018. június 3., vasárnap

Minden, minden - Everything, Everything


Fiatalok. Szenvednek. Betegségtől, szerelemtől, diszfunkcionális családtól.
A Csillagainkban a hiba sikere komoly vonulatot indított el. S noha a tinédzser melodrámák hulláma azóta már némileg lecsengett, Nicola Yoon azonos című bestsellerében pár évvel az ún. reneszánsz után is látott potenciált az álomgyár.


A mai felszínes tini-léleknek még mindig nincs szüksége más táplálékra, mint egy ilyesféle gyorsan és könnyen emészthető/oldódó, kissé művi romantikus drámára. Melyben a konzekvensen legelőnyösebb szögből fényképezett tini sztárok konstans pityeregnek, szerelmet vallanak, díszletszerű enteriőrben mozognak - díszlet világban -, MacBook Pro-val a hónuk alatt. 


Stella Meghie filmjében hiába szenved az egyik legcsúfosabb, legalattomosabb betegségben – ’súlyos kombinált immundefektus’ - a főszereplő lány, mégsem látjuk a kór árnyoldalát, a kínlódást, a küszködést, a kegyetlen tortúrát…


Az egyetlen – és igen erőteljes – mentsége a Minden, mindennek a két szereplő. Nick Robinson már legújabb mozijában, a Love, Simon-ban is meggyőzött minket mindent elsöprő tehetségéről. Olyan természetességgel és eleganciával tud totálisan közhelyes mondatokat a szájára venni, hogy az már önmagában művészet…


És a helyzet az, hogy a Maddy-t megformáló Amandla Stenberg is csak úgy sugárzik! Robinsonnal kitűnő párost alkotnak, s még a közhelyes sztorit és a valószerűtlen történéseket és fordulatokat is képesek valóságossá tenni – a műanyag kontextus ellenében.


A két fiatal személye és üdítő játéka miatt válik nézhetővé az Everything everything, s csakis Nick Robinson és Amandla Stenberg párosa miatt nem tudunk igazán haragudni a filmre. 


Konzekvencia: ha másban nem is, de castingban még mindig bazi erős és verhetetlen Hollywood! Ezt kéne „levenni”, kedves magyar filmesek!

55%