2018. november 14., szerda

Újraindítás - Upgrade


Az év egyik legkellemesebb meglepetése Ausztráliából érkezik!
Leigh Whannell színészként és forgatókönyvíróként régóta aktív. Az ő nevéhez fűződik pl. a Fűrész első három epizódjának szkriptje, és még megannyi – többségében jelentéktelen - horror – thriller sztori. Rendezőként 2015-ben debütált, az Insidious kissé harmatos harmadik epizódjával.


Második szerzői mozijával azonban új terepre merészkedett, s annyira jól sikerült a „merészkedés”, hogy nyugodt szívvel kijelenthetjük: minden hibája ellenére az Upgrade az elmúlt néhány év egyik legötletesebb, legelőremutatóbb sci-fije. 


Whannell horror-múltja természetesen visszaköszön. Amelynek eredményeként a film egyrészt elég sajátos hangulattal bír, másrészt igen-igen kendőzetlen és nyers. Az Upgrade brutális jeleneteihez azonban minden esetben párosul egy jó nagy adag irónia és humor. Az erőszak pedig nem öncélúan jelenik meg. Az ember és a gép közti eltérő kontúrokat hivatott vázolni, megrajzolni.   


A történetet nem áll szándékunkban vesézgetni, legyen annyi elég, hogy egy jövőben játszódó bosszú sztorival van dolgunk, amelyben a főhős, némi kis közjáték után, nekiindul felesége gyilkosainak, s fényt derít az igazságra.


Mindeközben Whannell – sokat tapasztalt forgatókönyvíróként – több ízben kicselezi a megszokott dramaturgiát, s olyan irányba viszi a cselekményt, ami kellően progresszív és sajátos, és amivel végül magát az alzsánert – „bosszúfilm” – is elegánsan a visszájára fordítja.
Hisz mindaddig egy szórakoztató, jó tempójú – de kicsit azért b-ligás - alkotást nézünk. Az viszont, amit Whannell az utolsó pillanatokban művel ezzel az ártalmatlannak tűnő alapanyaggal egészen bravúros, de minimum figyelemreméltó filmes trüváj!


A Blumhouse Production ismét jól sáfárkodott. Kevés pénzből így kell ügyes, látványos, furfangos mozit csinálni! S bár nagyjából mindvégig sejteni lehet, hogy mire megy ki a játék, ki lesz a hunyó, s kinek a lelkén szárad a feleség halála, Whannell bámulatos találékonysággal teljesíti túl az elvárásokat. Így az Upgrade tényleg igazi meglepetés filmmé avanzsál. És legfőképp: maradandó élménnyé, egy olyan sajátos hangvételű mozivá, amire jó darabig emlékezni fogunk!
Ha van olyan, hogy „tökéletes b-film”, akkor az Upgrade az!

80%

A Pentagon titkai - The Post


Talán a Spotlight bő két évvel ezelőtti Oscar - sikerén felbuzdulva fordult ismét az oknyomozós újságírós sztorik felé az amerikai filmesek figyelme…
Az elnök emberei óta azonban iszonyúan magas a léc, de a már említett, újabb generációs Spotlight is rendkívül komoly, érett mozi.


Steven Spielberg jó értelembe vett Hollywood-i iparossá vált az elmúlt évek során. Semmi degradáló nincs ebben, hisz a mester még most is teljesen okés mozikat szállít, és még mindig képes megvillantani a zsenijét is egy-egy jelenet erejéig. Csak formabontó, katartikus alkotásokra nem számíthatunk már tőle. Nincs ezzel semmi baj, hisz a kult-direktor már bőven túl van a nagy pillanatain, a nagy filmjein, s ebben az életszakaszban, túl a hetedik x-en már a merengős szentimentalizmus, a picit dekoncentrált, ráérős történetmesélés is bocsánatos bűn.


Nem hinnénk, hogy A Pentagon titkaival Spielberg célzottan Oscar-os babérokra tört (bár két jelölésre még így is futotta neki), ugyanis az ominózus „díjvadász” attitűd ezúttal hiányzik. Lehetséges, hogy a már említett okok miatt, de olyan ez a mozi, mintha Spielberg csupán a kedvenc színészei társaságában szerette volna múlatni az időt. Tom Hanks ugye már egyfajta kabala-művész a rendező számára – főként az utóbbi időben -, Meryl Streepről pedig mindig úgy nyilatkozott, hogy a kedvenc színésznője, akivel még sosem volt alkalma együtt dolgozni. Hát tessék!


A téma dacára elég komótos – mondhatni öreges – a tempó. Mindenki takaréklángon ég. Nem csupán Spielberg, Hanks és Meryl Streep is. Azzal együtt, hogy ezek a hatalmas művészek még így is ámulatba ejtők. Már a puszta jelenlétük miatt is.


A Pentagon titkai erős mozi – a képi világát, a formáit, a körvonalait illetően, de belbecs tekintetében ez már korántsem jelenthető ki róla.


A New York Times, majd a Washington Post munkatársai – ez utóbbira utal a cím – a ’70-es évek Amerikájának egyik legnagyobb politikai botrányát/összeesküvését göngyölítették fel. Ez a nagy volumenű, grandiózus ügy - újságírói zsargonnal élve: "sztori" - ennél sokkal erőteljesebb tálalást, sokkal több koncentrációt igényelt volna.
Főként Spielberg-i mércével mérve…

65%

2018. november 11., vasárnap

Sötét elmék - The Darkest Minds


Hollywood még mindig hisz a young-adult mozikban. (?) No annyira azért már nem, hisz a gyártó 20th Century Fox csupán kicsit több mint 30 millió dollárt volt hajlandó áldozni a Sötét elmékre, amely kinti mércével mérve, s a cég erős rentabilitásához viszonyítva is igen szerény büdzsé.


Nos, a helyzet az, hogy mindez meg is látszik a filmen. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy a gyatra külcsín, és a béna CGI mellett maga a történet sem működik. Az alap természetesen ismét egy kinti young-adult könyvsiker volt, és még azt is el tudjuk képzelni, hogy ez a szedett-vedett történet olvasva sokkal hangulatosabb, mint a vásznon. De az van, hogy összességében még annyi ötlet sem szorult ebbe a sztoriba, mint a legutolsó, bénázós Maze Runner etapba.


Szóval tök fantáziátlan az egész, ráadásul nagyjából ugyanezt a sémát már láttuk sokkal jobban, sokkal erőteljesebben elővezetve. Emlékezzünk csak a 2016-os, bátor és bevállalós Kiéhezettekre, mely szerintünk mind a mai napig a young-adult disztópiák legjobbika.


A Sötét elmék nem tud mit kezdeni a drámai elemekkel, az akciókat kilúgozott formában prezentálja, feszültséget nyomokban sem tartalmaz, és az erőltetett romantikus szál is abszolút melléfogásnak bizonyul – két totálisan össze nem illő gyerekszereplő szerelmét erőlteti a film bő egy órán keresztül. 


Úgy fest, hogy a young-adult alzsáner végérvényesen kiüresedett ezzel a legújabb „fejezettel”. A Sötét elmék pedig azt is bizonyítja, hogy már érdeklődés sem igazán mutatkozik az ilyen jellegű filmek iránt, hisz a projekt orbitális anyagi bukta világszerte. Még a csekély ráfordított összeget sem tudta visszatermelni…

35%

2018. november 10., szombat

Instant dohány - Snabba cash


Mielőtt átigazolt volna Hollywoodba, s az álomgyár biztos kezű, de – egyelőre még – nem túl kimagasló rendezőinek egyikévé avanzsált volna, a svéd származású Daniel Espinosa (Védhetetlen; A 44. gyermek; Élet) hazai pályán, többségében skandináv színművészekkel készítette el azóta már kult moziként emlegetett Instant dohány c. filmjét.


Jens Lapidus könyve biztos alap. A fiatal svéd jogász, aki kezdetben védőügyvédként szerzett magának nevet Stockholmban, első kézből szállítja szövevényes maffia történetét. Regényét Európa szerte keblére ölelte a kritika – és főként az olvasóközönség.
Noha Espinosa értő kezekkel nyúlt az alapanyaghoz, s kétségkívül egy tempós gengsztermozit forgatott, azért nem lett tökéletes az adaptáció. Kicsit túlzsúfolt, túl sűrű a film, ennek levét pedig főként a karakterek isszák meg.


3 ambiciózus, feltörekvő gengszter/gengszterpalánta áll a középpontban.
A jóképű JW egyetemi tanulmányainak költségeit igyekszik egy kis „mellékessel” kiegészíteni. A jólfésült skandináv olyan elszántan és állhatatosan fusizik, hogy közben egyre feljebb küzdi magát a bűn ranglétráján, s hamarosan a helyi maffia drogügyleteinek kellős közepében találja magát. A fiatal srác az ügyletei során kerül kapcsolatba Jorge-val, a börtönből nemrégiben szabadult – bocs, megszökött - piti latino drogdílerrel, valamint Mrado-val a szerb kartell keménykötésű verőemberével.


Sajnos Espinosa-nak nincs ideje megfelelően kibontani a karaktereket. Cserébe viszont kitűnő tempót diktál. Filmje a kortárs francia bűnfilmek szellemiségében fogant, így aki csípte pl. Jacques Audiard Prófétáját, az vélhetően nem fog csalódni.
Jóllehet, a Snabba cash az imént említett nagyszerű börtönfilm felvizezett verziója. Nem annyira mély, nem annyira arcul csapós, de lazán ott a helye az európai gengsztermozik elitjében.


A későbbiekben Hollywood-i karriert befutó Joel Kinnaman (Robotzsaru; Éjszakai hajsza; Suicide Squad) kiváló a csóró egyetemista playboy szerepében. JW minden vágya, hogy a felső tízezer megbecsült tagjává váljon, s ezért szinte bármire hajlandó.


A Snabba cash a már sokszor említett szentenciákon kívül nem képes újsütetű konzekvenciákkal szolgálni: tipikus felemelkedés-bukás történet ez, annak minden kliséjével együtt. S dacára annak, hogy európai alkotással van dolgunk - a közeg, a tálalás vitathatatlanul a „miénk” -, Espinosa narratívája az amerikai gengszterfilmek cselekményvezetését és hangulatát idézi.  
Összességében viszont jól összerakott mozi, Kinnemann emlékezetes, pontos alakításával.

70%

2018. november 9., péntek

A megtisztulás éjszakája: A sziget - The First Purge


Mindent elárul a The Purge – franchise újbóli irányáról, hogy a kiötlő James DeMonaco már csak a forgatókönyvírást vállalta be a negyedik részre, a rendezői széket udvariasan átadta a nálánál  tapasztalatlanabb Gerard McMurraynek. Eddigi munkái alapján McMurray akár jó választásnak is bizonyulhatott volna – a fekete író-producer-színész-rendező jegyzi pl. a nagyszerű Fruitvale Stationt -, a The Purge-széria azonban, így a negyedik felvonásra végérvényesen elveszítette mind a motivációját, mind pedig a frissességét.


No persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy DeMonaco a nagyszerű alapötletet – van egy éjszaka az évben, amikor mindenki büntetlenül, kedvére gyilkolászhat, törhet, zúzhat, baltát vághat a zsarnok főni kobakjába – 3 részen keresztül sikertelenül próbálkozott kibontani.
Egy üsd, vágd, nem apád, vérgőzös akció-horror szintjén megragadva, az egyébként szórakoztató b-kategória keretei között tartotta mindvégig – tudatosan, vagy nem (?) - az alapszitut.


Már a 2016-os „Election year” alcímen futó harmadik etap is picit gyenguszra sikeredett, de a mostani The First Purge minden eddigi epizódot alul múl színvonalában.
Már nyoma sincs az első két rész feszültségének, elmebeteg, egyedi freak-showjának.
McMurray sajnos még azt sem érti/érzi, amit DeMonaco.
Totál érdektelen, izgalommentes hadd el hadd ez a mostani, mely az Alapító Atyák korai időszakának krónikája. 


Feka gengszterek tizedelik egymást Staten Island kietlen utcáin a legeslegelső „irtás” éjszakáján. Az akciók azonban esetlegesek, a sztori ultra gyenge, s a karakterek sem túl szimpatikusak. Szóval tök mindegy, hogy épp kinek a fejébe áll bele a már említett balta, hisz nincs kiért izgulni.


Egy szó, mint száz: a The First Purge nem rendelkezik még azzal az esetlen bájjal sem, amellyel a DeMonaco-féle epizódok azért el-ellavíroztak.

40%

2018. november 4., vasárnap

Mandy - A bosszú kultusza - Mandy


Nos, nem mernénk rá mérget venni, hogy a Mandy minden egyes rétegét sikerült lehámoznunk, s hogy Panos Cosmatos – a kult rendező George P. Cosmatos fia - látomásos horror-víziójának minden elemét sikeresen dekódoltuk, de a film, a maga furcsán zavarba ejtő módján képes volt minket a hatalmába keríteni.


Az erdőszéli házban, idilli körülmények között élő férfit és szerelmét (valamiféle ördögi, földöntúli teremtmények hathatós közreműködésével) elragadja egy egytől egyig őrültekből álló fanatizált szekta. A férfi megkötözve, megkínozva nézi végig, ahogy asszonyát, Mandyt elevenen elégetik. Eztán mi más következhetne, mint hogy a férfi bosszút esküszik, s eszelős módjára ront neki a szektatagoknak - s a bizonyos földöntúli pokolszerzeteknek -, hogy elégtételt vegyen. Nyílpuskával, és egy saját maga által kovácsolt dárdaszerű szúróeszközzel.


Volt már szerencsénk az imént vázolt bosszúfilmes alapszituációhoz, de az, ahogy Panos Cosmatos mindezt prezentálja, s a vászonra viszi, eddig még sosem tapasztalt élmény, sosem látott mozgóképes vízió. Épp ezért, ennek következményeként nagyon kevesen fogják tudni befogadni a Mandy keserves, rideg, álomszerű képsorait és szokatlan hangulatát. 


Már a film első fele, a maga levitatív képsoraival is kellően egzaltált – annak ellenére, hogy a történet szinte elviselhetetlenül lassan, és komótosan bontakozik ki. A Stephen King Álomdoktorából megelevenedett szekta tagjainak megjelenésével aztán – az addig látottakhoz képest – felpörög a cselekmény. 


Kohézió igazán nincs, vagy csak nagyon kevés az eztán következő események/képsorok között. A történet második, vérgőzős, gore-al átitatott részében a ’80-as évek vhs-trash filmjeinek szellemisége köszön vissza, ugyanakkor Cosmatos itt is marad konzekvensen a drog tripes hangulatban.
A brutális képsorokat groteszk megnyilvánulásokkal, „kiszólásokkal” oldja a rendező, elbizonytalanítva a nézőt: ez most akkor egy hatalmas blöff, vagy tök komoly? A film szimbólumai is szinte értelmezhetetlenek. Mintha minden az egyébként elképesztően látványosra komponált vizualitás oltárán áldozna. Ez tehát, a képi világ mindenképp velünk marad a Mandy-ből. Meg Nic Cage eszelős tekintete és egyébiránt zseniális, zsigeri játéka.


David Lynch álmodott vászonra korábban hasonló színekben úszó-pompázó, hasonlóan „lebegős”, már-már öncélú mozikat. Cosmatos filmje sem mondható semmiképp közönség – vagy nézőbarátnak. Pláne, hogy esetenként – nem, nem a brutalitás és a vérözön, sokkal inkább a „borultsága” miatt – a nézhetetlenség határait súrolja.
Cosmatos célirányosan olyan filmet forgatott, ami tesz a konvenciókra, ami a lehető leghatékonyabb módon teszi próbára a néző türelmét. Valódi anti-mozi ez kérem. Annak minden „pozitívumával”, és negatívumával együtt. Szeretni nem nagyon lehet - hisz nem az ilyen filmeket szokás szeretni. 


S hogy a Mandy-ből lesz-e kultfilm? Majd az idő eldönti. Vélhetően – tartalma és témája miatt – viszonylag kevesekhez fog eljutni, így esélyes a státusz. Ama szűk réteg körében legalábbis mindenképp.
Bárhogy is alakuljon, a „2018-as év legkülönösebb mozija” titulust bizton odaítélhetjük neki!
Íme hát a brutalitás esztétikuma és pszichedeliája!

75%

2018. november 3., szombat

I Kill Giants


A dán származású Anders Walternek nehéz dolga volt. Egyrészt 2014-ben Oscart nyert Helium c. kisfilmjével, másrészt ott van ugye J.A. Bayona 2016-os, az I kill giants-hez hasonló alapokon nyugvó érzelemgazdag, zseniális Szólít a szörnye. Mindez nagy terhet rótt/róhatott az első nagyjátékfilmjét jegyző rendezőre.


A direktoron azonban mégsem érződik a görcsös bizonyítási vágy. Ő „csupán” klasszul, sallangmentesen adaptálta Joe Kelly és JM Ken 2008-as kult képregényét, az I kill giants-et, amely egy Barbara nevű óriásvadász kislányról szól.
Mindez elég „marvelesen” hangzik, pedig ez egy nagyon is földhöz ragadott történet – a maga furcsa, különös módján.


Már a film elején sejteni lehet, hogy a nyuszifüles satyóban óriásokról fantáziáló kislány valami megrendítő, feldolgozhatatlan tragédia/trauma mázsás súlyát cipeli a lelkében. És nagyjából a probléma gyökere is ismeretes (lehet), pláne, ha láttuk az imént már említett „testvérfilmet”, a Szólít a szörnyet. 


Az viszont, ahogyan Anders Walters végig vezet minket és a szereplőit a történeten, igazán nagy trip, éteri élmény! Még akkor is, ha nagyjából tudjuk, hogy mire megy ki a játék, s onnantól fogva, hogy Barbara újdonsült brit barátnője, Sarah fényt derít a titokra, picit elveszíti a film a varázsát.
Walter ráadásul valamennyire túl is csordul a legutolsó etapban. Kompromisszumok ezek, vagy elsőfilmes mellényúlások? A jó ég tudja, mindenesetre – a mi értékrendünk szerint - bocsánatos bűnnek számítanak. 


Az I kill giants így is, hibái ellenére is rendhagyó mozi! Nem beszél mellé, pontosan fogalmaz, és ami a legfőbb erénye, a szívhez szól! Nem nyálas, nem gejl: „csupán” őszinte és nyílt!


A film ügyesen, már-már bravúrosan használja a fantasy elemeket. Nincs szemfényvesztés, csak hatásos, kifejező szimbólumok, amelyek Barbara lelki vívódását hivatottak még érzékletesebbé tenni.


A konzekvencia persze sokszor látott-hallott. Mégis egy szép ívű filmmel és történettel van dolgunk. Amely nem olyan mély, és gyomorba vágó, mint Bayona két évvel ezelőtti alkotása, de ott a helye a gyerekkor traumáiról szóló, fantasy köntösbe bújtatott klasszikusok mellett.

75%