2019. február 16., szombat

Nyughatatlan özvegyek - Widows


Hogy a 12 év rabszolgaság Oscar-díjas direktora, Steve McQueen mit kezd egy Gillian Flynn (Holtodiglan) regénnyel, s hogy tud-e némi pikantériát csempészni egy zsánerfilmbe?
Naná! Ha a Nyughatatlan özvegyeket nem McQueen készíti, biztosan nem ilyen lenne. Nem ilyen lebegős, nem ennyire meditatív. Nem ennyire különleges.


Meditatív gengszterfilm. Aha. A Widows szokatlanul lassú. Mégis a képernyő elé szegez. Főként szikársága miatt. McQueen ügyesen játszadozik velünk, felcsigáz, feszültségben tart.  


A fekete rendező nem a jól bevált formulát követi. Miközben egy rablás áll története fókuszában azért a háttérinfókat sem sinkófálja el. Egy meglehetősen szövevényes ügy kellős közepébe csöppenünk, amelyben néhány hirtelen megözvegyült feleség igyekszik kiegyenlíteni elhalálozott férjuraik számláját.
Igyekeznek, nagyon, hisz kényszerű a dolog. Az egykori hitvesek ugyanis komoly részt vállaltak a Chicago-i maffia piszkos ténykedéseiben.


A nőcik tehát kész tények elé vannak állítva, Steve McQueen pedig frankón csűri-csavarja az eseménysort. Pedig Flynn regénye nem annyira erős - mint mondjuk a Holtodiglan volt -, a rendező azonban képes a saját képére formálni a sztorit. Jó döntés, hogy a „heist” helyett a szereplők személyes drámájára helyezi a hangsúlyt. Főként a nagyszerű Viola Davis kerül fókuszba, de emlékezetes az Alice-t alakító Elizabeth Debicki és annak mellékszála is.


A film kifejezetten erős színészi alakításokkal büszkélkedhet. A már említett Viola Davis viszi a prímet, de jó látni Robert Duvallt és Colin Farrellt, továbbá az örök ifjú Lukas Haas-t is!


McQueen nem igazán törte magát, hogy kiszolgálja a közönség igényeit. Atipikus zsánerfilmet forgatott.
Ami kicsit formátlan, amorf, icipicit terjengős - a kelleténél egy hajszálnyit terjedelmesebb.
De a Nyughatatlan özvegyek még így is rendkívül emlékezetes. Kifejezetten hangulatos darab.

80%

2019. február 13., szerda

Heavy túra - Hevi reissu - Heavy Trip


A srácok súlyos blast beateket tolnak, szigorú riffekkel pusztítanak és úgy hörögnek, mint Phil Anselmo fénykorában, mégis olyan galamb lelkűek, hogy ha a helyi tahók lebuzizzák őket a hosszú hajuk miatt, inkább békésen tovább somfordálnak, nem ülnek fel a provokációnak.


Az első filmes rendezőpáros, Juuso Laatio és Jukka Vidgren a legszerethetőbb és legmulatságosabb metál filmet rakták össze evör. Ami egyfelől tök jó poénokkal soroz – melyekhez azért nem árt tisztában lenni a mindenkori metál zsargonnal -, másfelől pedig nagyon humánusan közelít a témához. Nem kiröhögi a metálosokat illetve a szcénát, hanem velük együtt mulat.


Az emberek hajlamosak ferde szemmel nézni a kemény rockerekre, és beskatulyázni őket a kinézetük miatt, Laatio és Vidgren azonban megmutatják, hogy a zord külső érző szívet takar. És attól, mert valaki a halál metálra gerjed, még lehet galamb lelkű, totál szerethető fazon. Csak amikor megszólalnak a fémes riffek ugye…


A kötelező köröket persze a Heavy túra is lefutja. Van egy-két ügyetlenebb szcéna, de összességében az esetlenség is jól áll a filmnek és a picit egyenetlen színvonallal sincs óriási probléma. Mert süt az őszinteség a filmből és a pozitív energia, pedig – csessze meg – ezek a srácok szimfonikus-posztapokaliptikus rénszarvas-daráló extrém harcos-pogány skandináv-félszigeti metált zúznak. Ami azért elég zordul hangzik. 


Mindemellett a metál „fekete” oldala is megmutatkozik: a finn alkotók nem átallottak némi drámát (is) csempészni a történetbe – amelyet egyébként tök ügyesen ágyaztak be a film hangulatába. No men est omen: death metal.


Szóval itt ez a nagyon eredeti, helyre kis finn vígjáték, ami egy Impaled Rektum – Karóba húzott segglyuk – nevezetű metál zenekarról és annak elszánt, hithű metal head-jeiről szól.  
Feel good metal movie! Most már ilyen is van! És ráadásul mennyire tetszetős! Február 28-ától a magyar mozikban!

80%

2019. február 10., vasárnap

Kékről álmodom - Blue My Mind


A svájci Lisa Brühlmann első nagyjátékfilmjében a tinidráma genre-t állítja feje tetejére, méghozzá igen rendhagyó módon.
A kamaszlét sötét oldalát ugye jó pár filmes megmutatta már nekünk, a Kékről álmodom azonban nem elégszik meg a jól ismert toposzok ismételgetésével.


A klasszikus felütés után bizarr testhorrorba vált a cselekmény, amely vélhetően sokaknál fogja kiverni a biztosítékot, pedig Brühlmann filmje nagyon is tudatos, konzekvens, szép ívet bejáró alkotás.
Ugyan nem olyan kimunkált és sokatmondó, mint a hasonló tematikájú és hangvételű Joachim Trier – mozi, a Thelma, mégis képes emlékezetes pillanatokat okozni és meglepő, bátor fordulataival a székbe szegezni.


A rendezőnő érezhetően mély szerelembe esett a koncepció(já)val, s a teljes projekttel, ami egyrészről üdvös, hisz gyönyörűséges köntösbe öltöztette művét – az operatőri munka csodás, a szereplők remekül teljesítenek -, másrészről túlfűtött érzelmeinek "hála" képtelen időben elengedni szerelmese kacsóit. Így a Kékről álmodom valamivel hosszabb a kelleténél, és a szükségesnél vehemensebben sulykolja üzenetét.


Az emlékezetes lezárás, a film vizualitása és a színészi játék azonban némiképp ellensúlyozzák az alkotás hibáit.
Ha valami különlegesre vágysz, mindenképp tégy vele egy próbát!

70%

2019. február 8., péntek

Csodálatos fiú - Beautiful Boy


Felix van Groeningen filmje a már sokszor hallott sorokat mantrázza: a drog öl, butít, és nyomorba dönt.
A szituációt azonban nem a megszokott kontextusba helyezi. A Csodálatos fiú nem szimpla drogprevenciós mozi, hanem apa-fiú családi dráma is egyben. Illetve elsősorban ez utóbbi!


A drogozás mint olyan kettejük eltérő nézőpontjából kerül bemutatásra. Nem teljesen kiegyensúlyozottan, de kétségkívül hatásos az, amit látunk.
Az üzenet ebben a formában tehát másodlagos, elmondták már sokan, sokféleképpen. Groeningen azonban azzal, hogy családi drámába ágyazza a mondanivalót, még fajsúlyosabbá teszi a témát.


És akkor most elpuffogtatnánk a sokat emlegetett közhelyet: Steve Carell és Timothée Chalamet tökéletes párost alkotnak!
De ha egyszer tényleg így van!
Még akkor is képesek színt vinni a sztoriba és tartalommal megtölteni a történetet, amikor az frázisokkal dobálózik.


Groeningen ügyesen az édesapa karakterére és annak viszontagságaira helyezi a fókuszt, lévén, ez a perspektíva sokkal újszerűbb, mintha drogfüggő fiatalokat mutogatna belövés közben és után. No persze kapunk lealjasodós, drogtripes képkockákat is. Ezek kevésbé izgalmasak, de Chalamet kisfiús sármja és érett színjátszása minden esetben elviszi a balhét.


A Csodálatos fiú komplexen vizsgálja a témát, helyenként kifejezetten megkapó és letaglózó, az édesapa, illetve a drogfüggő körül élők drámáját pedig rendkívül érzékletesen ábrázolja, ugyanakkor a komplexitásba azért bele-beletörik a bicskája.
Ezzel együtt fontos film, nagyon is!

75%

2019. február 3., vasárnap

Roma


Cuarón ízig-vérig szerzői filmje a Roma minden tekintetben mérföldkő.
Mérföldkő Cuarón számára, hisz a film meghozhatja neki a 3. Oscar-szobrocskát, mérföldkő produkciós szempontból, ugyanis Netflix-mozi ekkora diadalmenetet még nem tudhatott magáénak. S ha már Oscar: az is ritkán fordul elő, hogy egy alkotást egyszerre jelölnek a „legjobb film”, és a „legjobb idegen nyelvű film” kategóriájában! Biztosak vagyunk benne, hogy a két szekció közül valamelyikben győzedelmeskedni fog a Roma! Amely nem mellesleg – újabb elképesztő eredmény -, nem angol nyelvű filmként 10 (!!!) nominációval indul neki a 91. Oscar-gálának.


…és mindez miért? Azért, mert a Roma mestermű! Pont.
A Cuarón gyermekkori emlékeiből építkező költői mozi mindent elsöprő, elementáris ereje az egyszerűségében rejlik!
A monokróm képek azonban rendkívül sokszínűek és beszédesek. És: lélegzetelállítóan gyönyörűek.


Nagyszabású film a Roma, pedig csöppet sem érezni rajta a monumentalitásra való törekvés szándékát.
Cuarón lassan, aprólékosan mesél, mi pedig úgy veszünk el az alkotás részleteiben, mint egy csodálatos család regényben. Ez tényleg a nagybetűs filmköltészet! És milyen remek dolog, hogy a mexikói rendező épp egy ilyen filmmel rukkolt elő, éppen most! Egy kvázi „antimozival”, ami az aktuális filmes trend totális inverze. Ami a saját útját járja, konzekvensen, eltántoríthatatlanul.


A családi ház minden egyes porszeme, szeglete az emlékezetünkbe vésődik. A szűkös, térkövezett, félig nyílt, félig zárt udvar. A belső enteriőr.
Cleoval rójuk – furcsa, sztoikus nyugalommal - a ’70-es évek eleji Mexikóváros nyüzsgő utcáit, próbálunk kiutat találni a kilátástalanságból.


És észrevétlenül ránk telepszik Roma - Mexico City kerülete, ahol a történet játszódik - semmihez sem hasonlítható atmoszférája. Majd szép lassan, bekúszik, bekígyózik a történetbe Cleo személyes tragédiája, és vele a családi dráma.
Nem különleges tragédiák ezek. Sőt! Roppantul hétköznapiak. Cuarón azonban remek érzékkel ragadja meg a pillanatot! Több ízben is katarzis közelbe kerül, de mindig visszarántja a gyeplőt. Megfontoltan, óvatosan: „nem, még nem jött el az idő”...
Furcsán levitatív, álomszerű, mégis nagyon valóságos hangulatot teremtve ezzel.


Aztán a film utolsó harmadában, a tengerparti szcénában a direktor elhozza a katarzist! De milyen mesterien, milyen finoman, mellőzve mindennemű teátrális megnyilvánulást és gesztust.
A Roma egyszerű, eszköztelen, nyílegyenes mozi. De mindez csupán a látszat.
Szótlansága, visszafogottsága csak álca.
Cuarón nosztalgikus hangvételű, múltba révedő, jólesően meditatív hangulatú filmje annyi mindenről beszél, mesél egyszerre, melyekre csak napokkal a megtekintése után eszmélünk majd rá.


Éteri élmény, varázslat, csoda! Mexikóvárosból, a ’70-es évekből, egyenesen Alfonsó Cuarón gyermeki emlékezetéből!

100%

2019. január 28., hétfő

Hangosan dobogó szívek - Hearts Beat Loud


…és akkor hozzuk az év – szerintünk – legklasszabb zenés filmjét. Ami nem olyan teátrális, mint a Csillag születik, nem olyan harsány, mint a Bohemian Rhapsody, viszont mindkét sikerfilmnél őszintébb, és „egyenesebb” mozi, tele szívet melengető pillanattal, remek zenékkel, és emberi gesztusokkal.


A tavalyi Sundance-en bemutatott, a közönség és a kritikusok által egyaránt nagyon kedvelt zenés indie filmben az egykor rock sztár babérokra törő, de végül egyéb okokból zajos sikert nem arató apuka alapít bandát tizenéves lányával. (Mennyire zseni a név már: We are not a band!)
És hát persze konfrontálódnak, majd összerázódnak, majd megint picit konfrontálódnak, ahogy az lenni szokott, Brett Haley mozija azonban nem hazudik és nem beszél mellé. A plakáton szereplő „The feel good movie we need right now” szlogen igazat szól!


És amellett, hogy stílusos indie mozihoz kiváló indie pop dukál, a film afféle felnövéstörténetként is funkcionál. Ugyanis mind a művész lelkülettel bíró – összetett személyiségű - édesapa, mind pedig a művészi pálya és a tisztes polgári életút között vacilláló tinédzser lány olyan perióduson megy keresztül a film cselekménye során, amely mindkettejük számára sorsfordító mérföldkő, s mindkettejük lelkében, életében mély nyomot hagy.


A tengerentúlon kultikus figuraként számon tartott Nick Offerman szenzációs a zenebolond apuka szerepében! Egyrészt miatta, másrészt a független filmes miliőnek köszönhetően működik olyan remekül a Hearts beat loud, amely bátran, meglepő természetességével kezeli pl. a tinédzserkori homoszexualitást – úgy, hogy kicsit sem érezzük kellemetlenül magunkat heteróként az ominózus, egyébként ízlésesen megkomponált jelenetek közben. 


Mert ebben a filmben tényleg minden nagyon emberi és minden nagyon szerethető!
Jó viszontlátni Blythe Dannert, Toni Collette-et, és Ted Dansont, s jó elmerülni a fülbemászó indie pop nótákban. Az Everything must go fő riffje például egymaga sokkal ötletesebb és megkapóbb, mint a Lady Gaga – féle Shallow, s a történetben is jóval több szív és lélek van, mint a tavalyi év két körberajongott zenés mozijában, a Bohemian Rhapsody-ban és a Csillag születikben.


Apu bandájában játszom!

80%

Bohém rapszódia - Bohemian Rhapsody


Oké, Oliver Stone is elhazudta a Doors-filmet, viszont irgalmatlan erős filmélménnyel kompenzált. És akkor már ki a fenét érdekeltek az apró-cseprő csúsztatások. Hogy Jim Morrison valójában nem egy eszelős, konstans betépett, egydimenziós rock sztár volt, hanem akadtak azért – nem is csekély számban – józan, higgadt pillanatai.


…a Bohemian Rhapsody-nak kétségkívül vannak erőteljes momentumai – igen, elsősorban Rami Malek kivételes alakítására célzok -, amellett viszont nem lehet elmenni szó nélkül, hogy a film mennyire felszínesen kezeli a zenekari létet, a zenekari tagok közti viszonyrendszert és működési mechanizmusokat.
Teljességgel valószerűtlen például, ahogyan Bryan Singer a zeneszerzés folyamatát és a zenekari tagok kommunikációját megjeleníti.


És attól, hogy a Bohemian Rhapsody a biopic-ek kitaposott mezsgyéjén halad, még nem kellene elbagatellizálnia egyébként korántsem bagatell dolgokat.
Például főhősének személyiségét. Freddie Mercury jelleme kifejezetten egyoldalúan, felszínesen kerül bemutatásra.
Hogyan lett Mercury-ból muzsikus? Hogyan viselte későbbi betegségét? Milyen ember volt a lesajnált „paki” valójában? Sajnos ezekre a kérdésekre nem kapunk kielégítő választ. 
S ha nem lenne Malek valóban parádés alakítása, akkor nem vagyok biztos benne, hogy ilyen nagy figyelem szegeződne a filmre.


A technikai Oscar-jelölések rendben vannak, hisz a hang tényleg kivételes, és Rami Malek színészi munkája is vita nélkül megérdemli a nominációt. A legjobb film kategória azonban mindenképpen túlzásnak hat. Még akkor is, ha összességében egy korrekt mozival van dolgunk.
Korrekttel, de sekélyessel. Freddie Mercury és a Queen jóval többet érdemelt volna annál, hogy az alkotók csupán jó tanuló módjára mondják fel a leckét. 


A lódítások felett még csak-csak szemet hunyna az ember, elvégre mégis csak egy filmről van szó, ugyanakkor fáj belegondolni, hogy egy összeszedettebb, mélyebb forgatókönyvvel mennyivel grandiózusabb élményt nyújthatott volna az alkotás. És mennyivel nagyobbat – még nagyobbat! – játszhatott volna Malek!! ...és sajnos Singer színes, harsány, stilizált képei is zavaróak picit! Ez nem egy X-men mozi, tisztelt rendező úr!


A Live Aid koncert dübörög, szenzációs, ahogy a készítők levették minden egyes részletét az eseménynek, ugyanakkor itt sincs meg a „wow” érzés.


Letudták a fazonok, Malekkel meg baromi nagy szerencséjük volt! Maradjunk ennyiben…
A Queen ettől a filmtől is Queen marad, önálló entitás, zenei tünemény. A Bohemian Rhapsody pedig nem tud hozzá tenni semmit ehhez a kivételes jelenséghez. S még csak azt sem éri el, hogy a megtekintése után fejvesztve rohanjunk a virtuális lemezboltba megvenni a zenekar kultikus lemezeit, s elmélyedjünk úgy igazán a Queen munkásságában, s ne csak az emblematikus slágerekre irányuljon sokadszorra a figyelem. Egy korrektül összerakott egylemezes best of. Ilyen a Bohemian Rhapsody.

70%