2019. május 19., vasárnap

Instant család - Instant Family


Ez az a mozi, amit rendkívül sokféleképpen el lehetett volna barmolni, és az, hogy egy szerethető, kedves film lett belőle, csak és kizárólag az író-rendező, Sean Anders érdeme. No, nem mintha Mark Wahlberg és Rose Byrne ne lennének minden hájjal megkent profik, de azért azt is látni kell, hogy Wahlberg nem egy színész óriás, s kell, hogy egy tudatos rendező kellő határozottsággal vezesse.


Ez itt most pont megtörténik, annak dacára, hogy Anders azért – valljuk be – bizonyos tekintetben biztonsági játékot játszik. Ellenben: jól bánik a közhelyekkel és képes arra, hogy az Instant családra ne csupán egy didaktikus, szentimentális „örökbefogadós” filmként tekintsük, hanem lássuk a mélyebb tartalmait is. Vagyis: átjön az üzenet. S noha kiszámíthatóak a fordulatok, abszolút kedvelhető és átérezhető az összegész. Olyannyira, hogy nem kizárt, sokan fognak a film utolsó harmadában bömbölve zsepibe temetkezni - de minimum könnybe lábadt szemekkel tapadni a képernyőre.  


És hát, igen, megvisel a film, főként a történet miatt, mert az örökbefogadás körüli hercehurcát és a nevelőszülő – adoptált gyerekek közötti vívást, vívódást abszolúte nem hazudja el Anders, sőt, igyekszik a lehető legrealisztikusabban ábrázolni. Mindeközben persze a direktor nem tud kibújni a bőréből - vígjátékosan tálal -, de szerencsére nem feledkezik meg a sztori velejéről, és nem csinál olcsó, trágár viccet az örökbefogadás procedúrájából. Inkább megmutatja és körbejárja a szitu szinte majd’ minden oldalát és nehézségét, a dilemmákat és a komplikáltabb lelki folyamatokat.  


Ettől függetlenül azért mindez megmarad fogyasztható, emészthető hollywoodi mozinak. De bár ilyen jóleső és jó értelemben véve érzelmes tudna lenni minden egyes film, ami az álomgyárból jön.


És akadnak itt ütős poénok is - főként helyzetkomikumok -, amelyek ügyesen ellensúlyozzák a sztori komolyabb oldalát. És persze minden jó, ha a vége jó, hisz épp egy ilyen jellegű vígdráma esetében nem engedheti meg magának Hollywood, hogy ne legyen összeborulós, sírva vigadós happy end, de hát ez már csak ilyen.


Az Instant család azonban mer ellenszegülni a trendeknek, és mer nyíltan, sallangmentesen beszélni az adoptálásról, ami már önmagában nem kis teljesítmény.

75%

2019. május 18., szombat

A csempész - The Mule


Eastwood e hónap végén tölti a 89-et, az idő vasfoga azonban mégsem fog rajta. No persze a 89 az 89, de a veterán színész-rendező-mindenes ugyanolyan játszi könnyedséggel létezik a vásznon, ugyanolyan elánnal űzi a mesterséget, s ugyanannyira éli a művészetét, mint pályája kezdetén. Sőt! Clint Eastwood tulajdonképpen olyan, mint a jó bor, a korral nemesedik.


Az időskori biográfia csúcsa egyértelműen a Gran Torino – cizellált, humoros, könnyfakasztó mestermű -, s a The Mule előzetesei alapján joggal számíthattunk valami hasonló hangvételű élményre, mint a 2008-as film esetében.  
Walt Kowalski helyett most azonban egy Earl Stone nevű, jóval visszafogottabb, de annál szabadelvűbb idős férfi a központi figura, akinek történetével Eastwood a „jobb később, mint soha”, illetőleg a „sosem késő” tételeket bizonyítja.


Tény, hogy nem A csempész az életmű legerősebb alkotása, de csak úgy, mint a Clint Eastwood-filmek többségének, ennek a mozinak is van egy semmivel össze nem hasonlítható bája és hangulata.
Nem beszélve a történetről, amit egy New York Times-béli cikk inspirált a 90-es éveit taposó drogcsempészről. Mert hogy Eastwood ezúttal a mexikói drogkartellnek fuvarozgat több száz kilónyi kokót, miközben jazz sztenderdeket énekelget vígan az autóban. És mocskos pénz ide, ádáz drogbárók oda, nem tudunk rá haragudni. Mi több, kifejezetten cuki, és nem mellesleg rendkívül stílusos, ahogy az öreg végre hajtja a melót. 


Picit persze nyugdíjas a tempó, de hát fékevesztett akció-zsonglőrködést nem várhatunk, és soha nem is vártunk Eastwoodtól (a Piszkos Harry – éra kivétel persze).
Hangulatos, kellemes darab a The Mule, nem a legimpozánsabb Eastwood-mozi, de helye van az életműben, s biztos vagyok benne, hogy emlékezni fogunk rá évek múlva is!

75%

2019. május 12., vasárnap

Pókember - Irány a Pókverzum - Spider-Man: Into the Spider-Verse


Gyerekkorom legkedvesebb szuperhőse Peter Parker („a közkedvelt és csodálatos Pókember”), szerintem nagyon hálás és remek filmes alapanyag, mégsem voltam maradéktalanul elégedett az eddigi mozgóképes adaptációkkal.


igazán nagyszabású Pók-mozi a 2002-es Tobey Maguire nevével fémjelzett Sam Raimi-féle adaptáció volt. Amely bár szórakoztató cucc, kissé bátortalan és tétova – főként Maguire személyének köszönhetően. Peter Parker ennél jóval rátermettebb, és jóval többet érdemel!
Később Andrew Garfield valamelyest kiköszörülte a csorbát, de azoknak a filmeknek sem sikerült elcsípni maradéktalanul a képregény, illetve a karakter esszenciáját. S a harmadik „nekifutás”, a Tom Holland-féle verzió is hiányérzetet kelt a maga túlságosan is ifjonti, tinédzser attitűdjével. 


És akkor jönnek ezek az arcok (Bob Persichetti, Peter Ramsey és Rodney Rothman) és megcsinálják! Új megközelítésbe helyezik a történetet, bátran nyúlnak a karakterhez, miközben megtartják a képregény oridzsinál hangulatát is. Persze mondhatnánk, hogy könnyű dolguk volt, hisz ami működik az animációs terepen, nem biztos, hogy működik az élő szereplős közegben – de a megállapítás vica versa igaz!


Nyilván esetünkben beleférnek olyan merészségek, mint pl. a dimenziók közötti ugra-bugra, de az alkotók ízlésesen bánnak a dologgal, nem válik kaotikussá a sztori!
S a helyzet az, hogy az eddigi egyik – ha nem a – legjobb Pókember-filmmel van dolgunk! 


Az Irány a Pókverzum joggal nyerte el idén a legjobb animációs filmnek járó Oscar-t. Szép, újszerű, vagány a látvány, azért meg külön jár a piros pont, hogy a fickók ennyire bátran álltak bele a projektbe és mertek más irányba/irányokba is kacsintgatni - úgy hogy közben a Stan Lee – hagyaték ebben a moziban van az eddigiek közül a legszembetűnőbben jelen.
Konklúzió:
A keményvonalas fanoknak vélhetően épp úgy be fognak jönni a látottak, mint az animációs filmek rajongóinak!

80%

2019. április 23., kedd

Dragged Across Concrete


Craig S. Zahler az egyik kedvenc független filmesünk. A Skalpok és csontokban a western műfaját reformálta meg – egészítette ki kőkemény horrorisztikus elemekkel -, a tavalyi nagy favoritunkban, a Büntető ökölben pedig emelte a tétet, s a rájellemző formanyelvet, dramaturgiai ívet még professzionálisabb módon, még tudatosabban használva bontotta ki történetét. Összehasonlíthatatlan atmoszférát és narratívát teremtve.


Zahler műveiben az a legizgalmasabb, ahogy a karakterek működnek a történetben. Mert a Dragged across concrete eseménysora sem túl forradalmi, vagyis, ha vázolnánk a szinopszist, tulajdonképpen egy átlagos thriller képe lebegne a szemünk előtt. De ahogy a rendező életet lehel a figurákba, a pikírt, ironikus humor, a váratlan események – egy idilli hangulatot, esetünkben szülinapi köszöntést simán „megzavar” egy véres rablótámadás -, az ahogy zokszó nélkül, egyik pillanatról a másikra kiiktatja kulcsfiguráit, elég zavarba ejtő. És amúgy meglehetősen életszerű...


Ezúttal Zahler csínján – de legalábbis visszafogottabban – bánik az erőszakkal. Most nem törnek olyan kegyetlenül a csontok, mint a Büntető ökölben, s horror sincs igazán. No persze, ahogy az lenni szokott, a film utolsó harmadát ismét felpörgeti a direktor, s abban a periódusban azért akad egy kis belezés, lövöldözés és egyéb hasonló nyalánkságok.


A két korrupt zsaru sztorija (mind Vince Vaughn, mind pedig Mel Gibson zseniálisat játszik!) még Zahler előző filmjeihez képest is komótosabban bontakozik ki. A feszkó azonban mindvégig ott pulzál a képkockákban, jóllehet a meglehetősen hosszadalmas felvezetés sokak számára szokatlanul hathat, s az sem elképzelhetetlen, hogy a gyorsabb tempójú komform - mozikhoz szokott közönséget eltántorítja majd a lassú prológus.


A film hangulata, a dialógusok és a színészi játék ellenben rendkívül erős!
Gibson viszi a hátán a sztorit, s meglepő módon kirobbanó formát mutat (nem is tudom mikor volt utoljára ennyire jó). Zahler kifejezetten harapós, zavarba ejtő mondatokat ad az amúgy sem polkorrektségéről nevezetes, megosztó kijelentéseiről elhíresült színész szájába, ami – figyelembe véve a tényeket és a körülményeket – igen csak bátor és tökös húzás.  


A rendező azonban nem papol. Ebben a történetben nincsenek jók és rosszak. Nincs egzakt erkölcsi nívó. Mindenki egyaránt bűnös, de mindenkinek érthetőek és logikusak a motivációi – és épp ezért, vagy ennek következményeként mindenkivel egyaránt képesek vagyunk azonosulni.


Nem a Dragged across concrete Craig S. Zahler eddigi leghatásosabb mozija – szerintünk e tekintetben a Büntető ököl az eddigi életmű csúcsa -, de kétségkívül ez a mostani a rendező legkimunkáltabb, legátgondoltabb filmje.
Kár, hogy a magyar mozikat ez a Zahler-mű is csendben elkerülte. Talán majd dvd-n…

80%

2019. április 22., hétfő

Ruben Brandt, a gyűjtő - Ruben Brandt, Collector


A horvát-magyar koprodukcióban készült animáció bravúrosan megkomponált óda a képzőművészetekhez – teátrális gesztusok és pökhendi, sznob attitűd nélkül.


Azon túl, hogy a film valódi szellemi sziporka – rengeteg művészeti utalással, hommage-el, és okos poénnal -, azok számára is követhető és élvezhető, akik kevéssé járatosak a témában.
A Ruben Brandt, a gyűjtő ugyanis amellett, hogy vizualitását tekintve abszolút távol áll az animációs fősodortól – vagyis meglehetősen underground, ha úgy tetszik „művész mozi” -, a történet milyenségét és minőségét tekintve vetekszik a legklasszabb, legkimunkáltabb thrillerek titokzatosságával és éteri atmoszférájával, ami bárki számára vonzó lehet, aki oda-vissza van a hitchcocki hangulatért, vagy a misztikus krimikért.


Valójában egy agyas heist-movie-val van dolgunk, ami egyszerre szórakoztat és kínál mélyebb tartalmakat is, miközben abszolút elvarázsol szokatlan, művészi erejű képi világával.


Mert Milorad Krstic filmje totálisan megalkuvás, és kompromisszummentes! S noha a nagyközönség számára is fogyasztható – igaz, a Pixar-mozikon edzett tábornak azért elképzelhető, hogy meg fogja feküdni picit a gyomrát -, egy pillanatig sem enged határozott koncepciójából.


Bátor, szellemes, ambiciózus, innovatív animációs film a Ruben Brandt, a gyűjtő! Amely olyasféle friss, üde, progresszív szemlélettel bír, mint amivel mondjuk a Macskafogó rendelkezik/rendelkezett a maga korában!
Bravúros!

85%

2019. április 21., vasárnap

A kokainkölyök - White Boy Rick


A kiváló BAFTA-jelölt ’71 c. háborús mozi rendezője, Yann Demange ismét dokumentál, csak hogy Belfast utcái helyett ezúttal a ’80-as évek detroiti gettójába kalauzol. Rick Wershe Jr., avagy a „kokainkölyök” igaz történetét meséli el, aki alig 17 évesen vált FBI-besúgóból az USA krimináltörténetének legfiatalabb kokainbárójává.


Nem klasszikus maffia-sztori ez, jóllehet Demange azért merít a műfaj nagyjaitól. Egyfajta szociokór – és körkép létrehozása lehetett az elsődleges cél, amelyet több, kevesebb – inkább több! – sikerrel abszolvál is a film!


Matthew McConaughey remek a lecsúszott, kisstílű fegyvernepper édesapa szerepében! De aki igazán nagyot megy ebben a moziban, az az első filmes, Wershe-t alakító, alig 18 éves Richie Merritt! Óriási tehetség a srác, biztosra veszem, hogy fogunk még hallani felőle!


…és ha már a színészi munkáról beszélünk, Demange tesz róla, hogy a detroiti közeg is az aktorokkal egyenértékű szereplővé lépjen elő. A rendező már korábbi munkáiban is bizonyította, hogy erős a kontextus ábrázolásban és az atmoszféra teremtésben, s most is hathatósan gyakorolja ezen kivételes képességét.


Mindezen pozitívumok ellenére azonban muszáj szót ejteni A kokainkölyök kissé slendrián történetvezetéséről és furcsa tempóingadozásairól, amelyek valamelyest azért csorbítják a befogadói élményt.


A műfaj rajongóinak, krimi kedvelőknek, illetőleg ’80-as évek-szimpatizánsoknak azonban jó szívvel ajánljuk a filmet!

70%

2019. április 5., péntek

All Eyez on Me


Noha Tupac Shakur a hip-hop világ egyik, ha nem a leglegendásabb alakja, a 2017-ben készült biopic, az All eyez on me (2Pac kultikus lemezének címe is egyúttal) mégis elkerülte a hazai filmszínházakat.


Nagy várakozás előzte meg a filmet, hisz Tupac Amaru Shakur nem csak maradandó életművel ajándékozta meg a pop – s vele a hip-hop – zene rajongóit. Kultikus figurává vált, s az utcai költészet megteremtőjeként a mai napig az egyik legnagyobb hatású mc!


Mindösszesen 25 éves volt, amikor ’96 szeptember 7-én Las Vegasban egy Mike Tyson meccs után egy partiba igyekezve a Suge Knight (Tupac kiadójának feje és vezére) vezette sportkocsi anyós ülésén ülve 4 lövést kapott – 2-t a mellkasába, 1-et a combjába, 1-et pedig a karjába –, melyet egy máig azonosítatlan, hirtelen melléjük parkírozó járműből adtak le rá. Valóságos kivégzés volt, amit a rapsztár végül műtétek és beavatkozások sokasága után mégsem élt túl. Szeptember 13-án a kórházban vesztette életét. Igaz, sokan azóta is azt tartják, hogy Tupac él, s csupán megrendezte a saját halálát. Valljuk be, ez a forgatókönyv elég valószerűtlen, s inkább a mítoszhoz tesz hozzá, semmint a valós történethez.  


Tupac ambivalens személyiség volt. Egy interjúban utal is rá, hogy az ikrek-jegy szülötteként igen szélsőséges megnyilvánulások jellemzik. Néha napokig ki sem mozdul otthonról, Vonnegutot és Machiavelli-t olvas, majd aztán hetekig tartó féktelen partizásba kezd a west coast-i Death Row-s homiekkal.


A filmnek nagy szerencséje, hogy egy olyan erős „frontembert” talált a főszerepre, mint Demetrius Shipp Jr., aki nem csak fizimiskára hozza tökéletesen a legendát, hanem a karakter imént említett kettősségét is képes tökéletesen megjeleníteni.
Kár, hogy a forgatókönyv már nem olyan összeszedett, mint Shipp Jr. kimunkált játéka. Bár nagyjából tisztességesen mondja fel a leckét Benny Boom mozija, sajnos mégsem több, egy viszonylag elfogadható, korrekt dolgozatnál.


A kritikusok ízekre szedték a filmet, nem bántak vele kesztyűs kézzel, s miután a kortárs rapperek közül többen is nyilvánosan ekézték az All eyez on me-t – 50 Cent egyszerűen szarnak titulálta a filmet az egyik tweetjében -, akkor mi is rögvest elbizonytalanodtunk, s erős fenntartásokkal vágtunk bele a mozizásba.
Talán épp ezért csalódtunk némileg pozitívan.


Persze a történet számos sarkalatos pontja élét veszti. A Biggie Smalls-al való kapcsolat pl. furcsa mód háttérbe szorul – épp úgy, ahogy a Snoop Dogg-os vonal is -, a „thug life” ideológiájáról ködös képet fest a film, és a Death Row-éra is felszínesen kerül bemutatásra. Pedig a Suge Knight vezette lemezkiadó – bűnszövetkezet - is megért volna egy (fekete) misét…  


Ha nem vagy legalább minimális szinten képben a sztorival, akkor kicsit nehezen követhető a film, de legalábbis az ilyen-olyan utalások, történések kevésbé lesznek dekódolhatóak.
Talán szerencsésebb lett volna, ha egy több részes mini-sorozatban gondolkodnak az alkotók, akkor több idő lett volna kifejteni a történetet és a karaktereket.


Az All eyez on me letiprásával ellenben nem értünk egyet. Abszolút nézhető mozi ez, ami persze elsősorban a rajongóknak készült, de abból meg jó sok van ugye. Ezért is tudott a negatív kritikai visszhang ellenére mégis sikeresen teljesíteni a film az amerikai jegypénztáraknál. 


Demetrius Shipp Jr. játéka, no és persze 2Pac élettörténete mindenképp megéri a figyelmet, még ha nem is olyan életrajzi film készült, amely elvárható – vagy a legenda szemszögéből megérdemelt - lett volna.

60%