2017. szeptember 30., szombat

Baywatch


Csak idő kérdése volt, hogy a ’90-es évek kultikus sorozatát, a David Hasselhoff burjánzó mellszőrzetéről, valamint a testhez simuló piros fürdő rucikból kibuggyanó szilikon csöcsökről elhíresült Baywatch-ot Hollywood mozifilm formájában újjáélessze. 


Az olajos testű izmos férfiakat még mindig kamázzák a csajok, az imént emlegetett kibuggyanókat pedig továbbra sem vetik meg a hímneműek. Biztos a siker!
Pláne, ha Alexandra Daddario óriási melleiben, Dwayne Johnson testépítőket megszégyenítő izomzatában, és Zac Efron csinos kis pofikájában gyönyörködhet a nagyérdemű. 


Ennél többet tényleg ne várjunk a filmtől. De még csak annyit se, mint a borzasztóan naiv és bugyuta, de mégis kedvelhető klasszikus sorozattól. Mert Seth Gordon (Fertelmes főnökök) mozija sajnos tökéletesen értelmezhetetlen és zavaros.
Vígjátéknak lapos (puncis-pöcsös-dugós fárasztó, elhasznált poénok tömkelege), paródiának meg kisstílű.


Sok jóra természetesen már az előzetesek alapján sem számítottunk, de Seth Gordon nem tehetségtelen, és rutinja is van.
Ennél az összetákolt alibi mozinál jóval többet reméltünk tőle.

40%

Pókember: Hazatérés - Spider-Man: Homecoming


Nos, ez valóban egy reboot, egy tök új, épp hogy csak 15 esztendős, tinédzser Pókemberrel, aki iszonyúan szeretne bizonyítani a „nagyoknak”, de nagy igyekezetében még inkább összekuszálja a szálakat - semmint kibogozná őket. 


A Marvel új sztorit költött a közkedvelt és barátságos Pókember számára.
Látva a filmet, simán lehet vitatkozni, hogy a brand new Pókember mennyire „pókemberes”, az viszont már nem képezheti vita tárgyát, hogy - Tobey Maguire ide, Andrew Garfield oda - ez a mostani Pókember a legütősebb mind közül. 


Goldsteinék nem bajlódtak holmi pókcsípéssel, eredettörténettel, magyarázkodással, inkább arra fordították az energiájukat, hogy Spidey-t megfelelően bepasszintsák a Marvel-univerzumba, az Avengers-krónikába. 


A legutóbbi Bosszúállók filmben ugye már kaptunk egy kis ízelítőt Tom Holland Peter Parkeréből, s az akkori pókfonalat tovább görgetve csöppenünk most bele a Tony Starknál gyakornokoskodó Pókember történetébe. Peter csetlik-botlik, tanulja a szuperhősködést, új még neki ez az egész hacacáré, hibát hibára halmoz, ugyanakkor csordultig van tettvággyal és akarással. A potenciált pedig Stark, vagyis a Vasember is látja benne. 


Gyakornok-Pókembernek azonban gyakornoki meló dukál, szó sem lehet világmegmentésről, az a „nagyok” dolga. Ennek megfelelően Peternek a Keselyű nevezetű ellenlábassal kell megküzdenie. Egy Ironman szintű A-ligás rockszt.. akarom mondani szuperhős lazán elbánna egy ilyen tűzről pattant, de egyébként nem túl vérmes cyber bűnözővel, a tini Spidey-nak azonban jócskán feladja a leckét az ügy. Hiába, a Homecoming Pókembere még csak most tanulja a szakmát…


2015-ös kedvencünket, a Rendőrautót jegyző Jon Watts tinisen szertelenre és humorosra vette a figurát. Ami összességébe tök jól áll a sztorinak, de itt-ott azért kilóg a lóláb. Ezzel kapcsolatosan magát Pókembert idéznénk a filmből: „…ezt Stark kicsit túltolta…”. Azaz a kevesebb talán több lett volna. S ha valaki nagyon ragaszkodik a képregény eredeti hangulatához és atmoszférájához, az sem biztos, hogy ebben a filmben fogja megtalálni az üdvözülést. Stan Lee hálószövő karaktere nem ennyire hebehurgya…
De hát Peter Parker esetünkben még csupán csak 15 éves, 15 éves szuperhőstől pedig ne várjunk csodát – még akkor sem, ha ő maga a Csodálatos Pókember


Annyi azonban bizonyos, hogy Jon Watts és a Marvel egy őrülten laza, Kick-ass-szintű poénokkal és önfeledt akciózással teli, pokolian szórakoztató, látványos, újszerű, előremutató comic-adaptációt tett le az asztalra.
Coming of age Pókember? Működik! Nagyon is!

80%

2017. szeptember 26., kedd

Wonder Woman


Ha nem is köszörülte ki teljes egészében a csorbát a DC, az mindenképp elmondható, hogy a Wonder Woman a Warner első valamirevaló, A-ligás szuperhős mozija. Még akkor is, ha borzasztóan naiv – akárcsak főszereplője, a világra rácsodálkozó Diana, aka Wonder Woman


Patty Jenkins rendezőasszonynak (A rém) sikerült tök jól elcsípnie a régi vágású super hero movie-k hangulatát. Így a tavalyi tök okés Marvel-mozi, a Dr. Strange mellé simán odapasszintható a filmje. 


Diana érdekes karakter. Noha eredettörténete mutat némi hasonlóságot Supermanével, illetve a kalapácsos Thor előéletével – hiszen ők is egy másik univerzumból érkeztek, nem evilági teremtmények -, mégis más a felállás: az amazonok királynője ugyanis egy különös, mitikus isteni, Teréz anya karakter, aki szegregáltan, földöntúli normák, és erkölcsök szerint cseperedett fel egy igen sajátos, utópisztikus közegben. Makulátlan lélek, szűzies, tiszta szándékú - ilyen értelemben minden humánus jelleget nélkülöz a személyisége. Az emberek világába való beilleszkedés nem is megy neki igazán flottul. De míg a korábban felsorolt szuperhős konkurensek mind férfiak, itt egy érző szívű, alapjában véve tök cuki szupervumenről beszélünk, aki egész másként reagál a földi dolgokra, mint a tesztoszteron túltengésben szenvedő, izomkolosszus hímnemű szuperképességűek. 


Ezért is tud Wonder Woman karaktere annyira közel férkőzni hozzánk. No és persze ott van - nem mellesleg - a karaktert nagyszerűen életre keltő Gal Gadot, aki ezzel a szerepléssel messzemenően rácáfolt a kétkedőkre. Magabiztos és határozott játékával bizonyítja, hogy simán képes elvinni a hátán egy ilyen nagy büdzséjű, nagyszabású mozit. Ha kell karakán és odacsap, ha kell bájos és rettentően nőies. A Jóisten is erre a szerepre teremtette!


A direktorasszony pedig kitűnően vezényli színészeit, s a szuperhős filmektől szokatlanul még karakterábrázolásra is futja neki. Sőt, épp ez utóbbi az egyik legnagyobb erénye a Wonder Womannek. Amint azonban Patty Jenkins megpróbál megfelelni a nézői elvárásoknak, a korszellemnek, és CGI – tűzijátékba kezd, kicsit megbicsaklik a sztori -  akkor működik a legkevésbé a filmje. 


A Wonder Woman azonban még így is a szuperhős mozik felső ligájában játszik. Kellemes old school hangulattal felvértezett akció móka!
Nincs csalódás, pozitív csalódás van!

70%