2018. december 28., péntek

Cameron Post rossz nevelése - The Miseducation of Cameron Post


…avagy Cameron Post önkeresése.
Egy olyan nyári táborban, ahol bigott, elvakult vallásos nézeteket valló mentorok/lelki vezetők próbálják kinevelni a nemi identitásukat nem az elfogadott normák szerint kibontakoztatni vágyó tizenévesekből a „betegséget”. A homoszexualitást.


Desiree Akhavan viszonylag könnyed nyelvezettel beszél a fajsúlyos, igen aktuális – mindig aktuális! – témáról. Őszintén foglal állást, de az igazán kínos kérdéseket azért kerüli.
Nagy kár, hogy szembesíteni nem szembesít, s nem száll vitába úgy Isten igazából az ellendrukkerekkel. Kizárólag a támogatóihoz szól.
Mégis tud a még mind a mai napig kényes kérdéskörhöz új perspektívából közelíteni.


Szélsőséges vallási nézetek kontra homoszexualitás. Elgondolkodtató, izgalmas, vitaindító alapállás.
Ezek az álszent, magukat hazug ideológiákkal áltató fazonok nyilvánvalóan nem csupán az azonos neműek szexuális érintkezésétől ódzkodnak, ugyanúgy elítélendő, de legalábbis tabu a számukra, ha heterók csinálják...


Akhavan filmje ugyan tipizál, de az általa taglalt sztereotípiák valójában igazak. S épp ezért válik félelmetessé és zavarba ejtővé az általános konklúzió, s a "mini-diadalmenet" a film végén.
S noha a forgatókönyv nem 10/10-es, a casting végeredményben helyrepofozza a történet hiányosságait!
Chloé Grace Moretz pályája eddigi legjobb alakítását nyújtja, de minden egyes karakter és mellékszereplő remek, és nagyon a helyén van!


A biszexuális rendezőnő – nyilván személyes érintettsége és tapasztalatai okán – érzi a sztorit, érzi a témát. Szépen, finoman hangsúlyozza a szabad akarat relevanciáját, erejét és fontosságát.
Figyelmen kívül hagy azonban egy-két fontos vitás kérdést és felvetést.
A vallásos kontextust csak asszisztenciaként használja ahhoz, hogy végig vigye gondolatmenetét és igazolja álláspontját. S ezzel párhuzamosan pálcát törjön a konvenciók, s a bigott, szemellenzős vallásosság és képmutatás felett.  


A film hatása – hatásossága – ugyanakkor megkérdőjelezhetetlen, a sztori pedig egyértelműen gondolkodásra sarkall.
Pillanatnyi benyomások alapján:

75%

2018. december 27., csütörtök

Az első ember - First Man


Kimért és hallgatag, miként Ryan Gosling minimalista játéka, s visszafogott, mint Neil Armstrong személye maga.
A Holdra lépés nem csupán a 60-as évek végi kiélezett űrverseny egyik legmagasztosabb pillanata! Hisz: „Kis lépés az embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek.”


Armstrong sokat idézett, klasszikus, frappáns szállóigéjéhez alkalmazkodva igyekszik megfelelni Az első ember az elvárásoknak, s végeredményben teljesíti a kvótát.  
A First man ugyanis vérprofi munka. Akkurátusan megkoreografált filmes esszé.
Damien Chazelle dolgozatából azonban hiányzik a szenvedély.


Tiszta sor, Armstrong nem kedvelte az újságírókat, nem szívesen állt a kamerák elé, ódzkodott a felhajtástól – kifejezetten magának való, befelé forduló ember hírében állt -, mégis kevésnek, túlontúl szenvtelennek érezzük Chazelle dokumentarista modorát. Ami ugyan passzol Armstrong jelleméhez, mégsem tűnik elegendőnek egy 140 perces mozihoz.  


Gosling kiváló színész, de a feleségét megformáló Claire Foy több árnyalatot felvonultató játéka meggyőzőbb. Még úgy is, hogy sokkal konvencionálisabb a karakter az űrutazó figurájánál. 


Minden nagyon kimódolt és kigondolt Chazelle tökéletesre formált univerzumában.
Akadnak nagy pillanatok – a Holdra szállás pl. szenzációs, az év egyik legemlékezetesebb filmes momentuma -, a drámai szál – Armstrong kislányának elvesztése, s az e köré szőtt tragikum – azonban már kevésbé működik. Érdektelen, valljuk be.  Ahogy a feleséggel való viszonyt – köztudomású, hogy Neil végül elvált Janettől – sem bontakoztatja ki a történet. Pedig ebben a relációban azért volt bőven lehetőség.  


Chazelle mozija hideg-rideg, mint a kietlen, setét világűr. A dramaturgia körzővel, vonalzóval szerkesztett. Mégsem vitatjuk: van lelke a filmnek, s vannak emlékezetes jelenetek is a bő 2 órás játékidő során. Katarzis ellenben nincs, pedig egy ilyen „nagy ugrás” esetében azért joggal vártunk emelkedett, magasztos pillanatokat!
Korrekt beszámoló, korrekt filmes lenyomat. Nem több. Sajnálatunkra…

75%

2018. december 25., kedd

Keresés - Searching


Noha nem Chaganty találta fel a spanyolviaszt, nem tőle származik az alapötlet, filmje attól még – a formanyelvet és a vizualitást tekintve – mindenképp forradalminak mondható!
A kazah Timur Bekmambetov (Éjszakai őrség; Wanted; Ben Hur) sokak számára maximum csak egy-két közepes, vagy annál kicsit jobb közönségfilm rendezőjeként lehet ismert. Azt azonban kevesen tudják, hogy az 57 éves direktor nevéhez fűződik a számítógép képernyőjének rögzítésére alkalmas szoftver kifejlesztése. Igen csak innovatív történés a mozgókép világában!


Bekmambetov volt a szellemi atyja a 2014-es Unfriended c. horrornak, amely teljes egészében a Skype-felületén játszódik. S a Searching esetében is Bekmambetov volt a generátor, hisz ő ösztönözte Aneesh Chaganty-t, hogy kisfilmes ötletét valódi 90 perces nagyjátékfilm keretében bontakoztassa ki. 
A Keresés - mindettől eltekintve - ízig-vérig krimi. Amelyben az eltűnt lányát kétségbeesetten kereső édesapa próbálja megfejteni – különféle internetes-számítógépes platformokon – a rejtélyt, s igyekszik felgöngyölíteni a bűnügyet. A dramaturgia „klasszikus”, a megvalósítás azonban annál inkább „modern” - és nagyon „mai”! Hisz mindvégig egy laptop képernyőjét bámuljuk, amely a különböző netes felületek (Google, Facebook, Instagram, Twitter, Skype etc.) között cikázik – mintha mi magunk kattintgatnánk. Meglepő, de a mutatvány nem válik zavarossá vagy zavaróvá!!!


A film a szűk másfél órás játékidő során meglehetősen sok csavarral tartja fent a néző figyelmét – lényegében ezek a történet tulajdonképpeni mozgatórugói. S ha már sikeresen belehelyezkedtünk a Keresés elsőre talán picit furának ható vizuális kontextusába, akkor valóban páratlan élményben lehet részünk.
Még akkor is, ha a film végi fordulatok zöme azért nem kicsit irreális és túlgondolt: a finálé közel sem üt akkorát, mint kéne.


Agatha Christie rajongóknak és krimi-thriller barátoknak azonban nyugodt szívvel ajánlanánk Chaganty érdekfeszítő, jó tempójú moziját – csalódást biztosan nem fog okozni!
Timur Bekmambetov Profil c. alkotása viszont – amely szintén hasonló eszközökkel és kifejezésmóddal operál – izgalmasabbnak ígérkezik: egy újságírónő kamu Facebook-profillal épül be az ISIS-be! Valljuk be, ez azért valamivel izgalmasabban hangzik…

75%

2018. december 22., szombat

A bűnös - Den skyldige - The Guilty


Talán akadnak, akik emlékeznek a Halle Berry nevével fémjelzett 2013-as A hívás c. thrillere. Nos, az elsőfilmes rendező Gustav Möller A bűnös c. mozija kísértetiesen hasonló alapfelütéssel operál, azzal a különbséggel, hogy a dán filmnek – ellentétben a Hollywoodival – sikerül szinte maximálisan kiaknáznia a szituációban rejlő lehetőségeket. S így válik a kvázi egyszereplős kamaradarab, a maga egyszerűségével az év egyik meglepetésfilmjévé, s az esztendő legerőteljesebb thriller-drámájává.


Möller filmje komplex, felkavaró élmény, ami olyan gyomrost tartogat a fináléra, olyan letaglózó, „ügyes” csavart, amely nem csak az egyik legemlékezetesebb fordulat, amihez az utóbbi időben szerencsénk volt, a legmellbevágóbb is.  


Jakob Cedergren zseniálisan „tolmácsol”, de elsősorban Möller remekbe szabott, frappáns forgatókönyvének köszönhető, hogy a szűk másfél órában mind a bűnügy, mind pedig a főszereplő személye és háttértörténete is ismeretessé válik, s nem csak a felszínt karcolgatja a sztori.
A ritmus kiváló, a feszültség már-már Hitchcock-i húrokat penget! Szumma szummárum: Gustave Möller odatette!

85%

2018. december 20., csütörtök

Outlaw King


Az Outlaw King ott kezdődik, ahol Mel Gibson 1995-ös nagysikerű Rettenthetetlenje véget ért. A kiváló Starred Up-al és a zseniális Préri uraival nevet szerző brit David MacKenzie ezúttal – szokásától eltérően – egy 14. századi időutazásra invitál. Az esőáztatta skótföldre, amely épp igába hajtja fejét az angol uralkodónak. Így próbál valami módon túlélni. Nyugalmat azonban nem talál, s William Wallace felkoncolása után a skót nemes, Robert Bruce folytatja a legendás előd által megkezdett függetlenségi háborút!


MacKenzie filmje kapott hideget, meleget.
Egyesek Chris Pine rezignált játékát kifogásolják, mások a forgatókönyv ziláltságát kérik számon az eddig íróként is rendre jelesre vizsgázó direktoron.
Nos, a helyzet az, hogy az Outlaw king – ha lehet ilyet mondani – tipikus Netflix-mozi. Annak minden pozitívumával és negatívumával. Egyrészt egy manapság nem túl divatos műfajt igyekszik halottaiból feltámasztani, a kosztümös történelmi kalandfilmet, másrészt – már csak az indíttatás okán is – nagyon ambiciózus. Ellenben küzd bizonyos hiányosságokkal, mint a Netflix-filmek legjava. Például icipicit kidolgozatlan - dramaturgiailag.
És egy kicsit – pejoratív értelemben véve, mert ugye ez nem feltétlen szitokszó ma már – „televíziós”.


Az Outlaw King leggyengébb pontja egyébiránt valóban Chris Pine, aki valami oknál fogva képtelen belerázódni a szerepbe. Noha kiváló színész, Robert Bruce mélabús, kissé statikus karaktere nem áll jól neki.
Pedig kivételesen remek partnerek segítik a munkáját. Úgy mint az új brit üdvöske, Florence Pugh, aki tavaly iszonyatosan nagyot ment a Lady Macbethben! De aki ezúttal mindenki elől ellopja a show-t, az Aaron Taylor-Johnson! A még mindig pofátlanul fiatal srác ezúttal egy vérszomjas, de nagyon szimpatikus harcos, a „fekete Douglas” bőrébe bújt. (A torzonborz külsőnek, és a hosszú szakállnak köszönhetően szinte felismerhetetlen.) Képes röpke kis gesztusokkal megvillantani a karakter sokszínűségét és összetett jellemét. 


A filmvégi Loudoun-i csata székbeszegezős, és nem utolsó sorban: páratlanul naturális! MacKenzie amúgy sem nagyon mismásolja el a dolgokat. Mindent eleven valójában ábrázol, így vérben, kegyetlenségben és kiforduló belekben nincs hiány. De hát ki mondta, hogy a késő középkor – főként egy ilyen sötét, háborúkkal teli időszakban – olyan fenséges volt?


MacKenzie filmje színvonalában kissé egyenetlen, Chris Pine-nál pedig valóban el lehetett volna képzelni egy rátermettebb figurát a főszerepre. Az Outlaw King azonban így is kellően karakteres és sallangmentes: nem a szokványos műfajelemekkel dolgozik.


S mindez mégiscsak a skót származású rendező tehetség érdeme! Akitől ugyan láttunk már jobb filmet, de Robert Bruce sztorija miatt sincs igazán oka szégyenkezni!

70%

2018. december 16., vasárnap

Wheelman


A Netflix fenekestül forgatta fel alig 5 esztendő alatt a mozgóképes ipart. A világ talán legismertebb filmes streaming szolgáltatója ki is vívta a konkurens stúdiók ellenszenvét, hisz saját gyártású sorozatai és egész estés játékfilmjei egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek. Nem beszélve arról, hogy az utóbbi időben egyre több A-listás művész vállal szerepet a Netflix által forgalmazott produkciókban, melyek a mozikat messzire kerülik, s szinte csak és kizárólag az interneten érhetőek el.


De ami felhasználói részről a legizgalmasabb az egészben: a Netflix bátran bevállal olyan projekteket is, amelyeket a biztonsági játékot játszó és preferáló nagy filmstúdiók élből elutasítanak.
Nyilván lehet pro-kontra érveket felsorolni, s az is igaz, hogy a film eredeti „otthona” a moziterem, mégsem lehet figyelmen kívül hagyni a digitális kor által támasztott igényeket és követelményeket.
És a helyzet az, hogy a Netflix kiváló abban, amit csinál! Remekül alkalmazkodik, és termékei színvonalára sem lehet igazán panasz.
A nagy dobás a cég részéről ugyan még várat magára – talán majd most, Cuarón Roma-ja fogja megtörni a jeget! -, de tény, hogy egy csomó friss és ötletes filmterv vándorolt volna a kukába, ha nincs a Netflix.


És akkor a hosszas felvezető után térjünk rá az első filmes Jeremy Rush mozijára, ami nagyszerűen illik - az imént taglalt okok miatt - a Netflix profiljába. Ha a streaming szolgáltató ugyanis nem állt volna a projekt mögé, tuti nem kerülhetett volna képernyőre a Wheelman.
Rush kvázi egyszemélyes kamara thrillerében a többnyire mellékkaraktereket megformáló, ugyanakkor kellően karizmatikus Frank Grillo-ra osztották a főszerepet. Igen jó érzékkel! A pali láthatóan élvezi, hogy végre ő lehet a középpontban és csak rá fókuszál a kamera!
Az alig 80 perces történet pörög, ahogy illik, s végig képes fenntartani a figyelmet. Még akkor is, ha a nagyon ígéretes első félidő után picit ellaposodik a cselekmény, és a zárás sem visz be akkora gyomrost, mint várnánk.


Ettől függetlenül működik a koncepció, miszerint szűk másfél órán keresztül furikázunk egy autóba zárva Grillo-val, miközben a „westend guy”-ok módszeresen és akkurátusan próbálnak „minket” levadászni.
A kocsi csomagtartójában 230 ezer dollár lapul, nyilván az sem elhanyagolható tényező, de az is hamar kiderül, hogy a történet azért szövevényesebb annál, hogy csak és kizárólag a pénz legyen az egyedüli mozgatórugója.


Láttunk már ilyet, vagy legalábbis valami hasonlót, emlékezzünk csak Steven Knight kiváló 2013-as Locke c. kamara-drámájára, amelyben Tom Hardy ült a volán mögé, s akárcsak most Frank Grillo esetében, az ő telefonbeszélgetései is tudtak annyira érdekesek és feszültek lenni, hogy lazán megtöltötték tartalommal a másfél órás játékidőt!
Apa kocsit hajt!

70%

2018. december 13., csütörtök

Szomália kalózai - The Pirates of Somalia


Az ambiciózus Toronto-i Jay Bahadur gondolt egyet, és mentora és példaképe, a legendás zsurnaliszta Seymour Toblin (Al Pacino nyúlfarknyi alakításában) unszolására/bíztatására elindult Szomáliába, hogy megírja a kelet-afrikai ország kalózainak történetét, s egyúttal odairányítsa a  világ figyelmét „Afrika szarvára”.


Természetesen Bahadurt kezdetben nem a szociális érzékenység hajtotta. A becsvágyó fiatalember nagyot akart dobbantani, el szerette volna kápráztatni a világot azzal, hogy újságíróként elsőként merészkedik a fehérek számára igen veszélyes Szomáliába - a szomáliai kalózok közé -, s első kézből szállítja a híreket Afrikából. Riportot készít a klánok vezetőivel, s az egységes központi államhatalommal nem, vagy csak részben rendelkező afrikai országról is hiteles képet ad a nyugati világ számára.
Bahadur végül megcsinálta a szerencséjét, s amellett hogy The Pirates of Somalia című könyve jó ideig tanyázott az amerikai best-seller lista élén, szívügyévé is vált Szomália, s a kelet-afrikai régió sorsa. A szabadúszó újságíró a mai napig a kontinensen él, és olyan nagy média moguloknak ír beszámolókat, mint a Financial Post, a New York Times, vagy a CBS News.


Az ő történetét mondja el Bryan Buckley, a témához mérten túlontúl jólfésülten és kissé visszafogottan. A rendező Asad c. rövidfilmjéért már bezsebelt egy Oscar-nominációt, de úgy fest, hogy a nagyjátékfilmekkel még hadilábon áll. Jó példa erre első egész estés mozija, a 2015-ös, sok szempontból tökéletlen - no men est omen - Tökéletlen talajfogás. De sajnos a kiváló alapanyag ellenére a Szomália kalózaival sem tudott kellőképpen megbirkózni a direktor - noha előző munkájával összevetve, minőség tekintetében javuló tendenciát mutat.


Az, hogy a film mégis be tudja húzni a nézőt, egyértelműen a fiatal Evan Peters (Deadpool2; Ha/Ver; Amerikai állatok) érdeme! A srác karizmatikus, rokonszenves, és nem utolsó sorban: baromi tehetséges. No és ott van még Szomália első számú export cikke, a Phillips kapitánnyal világsztárrá vált, Oscar-jelölt Barkhad Abdi, aki ezúttal is káprázatos alakítást nyújt!
Al Pacino neve inkább csak a plakáton mutat frankón, ahogy Bahadur édesanyja szerepében az agyon botoxolt Melanie Griffith is csupán mutatóban van jelen a történetben.


Kár, hogy Buckley nem igazán mert mélyére ásni a fiatal újságíró sztorijának. Nyersesség és kendőzetlenség helyett „kis” csúsztatásokat kapunk, igazi feszkó helyett pedig finomkodást.
Ettől függetlenül a Szomália kalózai arra azért pont elegendő, hogy kicsit kimozdítson a komfort zónánkból, és elgondolkodtasson; hogy mégis miként mennek a dolgok „odaát”, egy olyan világban, ahol tulajdonképpen anarchia uralkodik, s kiskirályok és törzsi vezetők kezében van az irányítás.
A téma esszenciáját ellenben nem sikerült Buckley-nak megfognia. A film végi Bahadur-féle összegzés is inkább csak a felszínt karcolgatja.
Igen, ez ilyen "felszín karcolgatós" mozi. Annak viszont végső soron nem rossz.

60%

2018. december 12., szerda

Éles tárgyak - Sharp Objects (Season 1)


Ha Jean-Marc Vallée Gillian Flynn-t adaptál, s nem mellesleg az írónő első, gyomorba vágó regényét, a Sharp Objectset pécézte ki magának, nos, az több mint figyelemre méltó!
Pláne, hogy Vallée tavaly nagyot robbantott mini-sorozat fronton a Hatalmas kis hazugságokkal!


Sokáig úgy állt a helyzet, főként a Holtodiglan sikerét követően, hogy az Éles tárgyakból is egész estés mozifilm készül.
A 2015-ös, Charlize Theron nevével fémjelzett Dark Places-adaptáció  (szintén Flynn-regény, az írónő időrendben második regénye, melyet még a Holtodiglan előtt vetett papírra) szerényebb sikere azonban elgondolkoztatta a filmeseket, s elodázták az Éles tárgyak-projektet. Ekkoriban merült fel először, hogy talán mégsem klasszikus értelemben vett játékfilmet forgatnak majd a történetből…


...amelynek kifejezetten jót tett, hogy végül egy 8 részes mini sorozat (45-50 perces epizódokkal) képében manifesztálódott. Van időnk felvenni a fonalat, van időnk belehelyezkedni a cselekménybe és a hangulatba, s a színészeknek is nagyobb teret biztosít a hosszabb játékidő.


A St. Louis-i újságírónő, Camille – szerkesztője nyomására – visszatér szülővárosába, az icipicit Twin Peaks-re hajazó Wind Gap-be, hogy felgöngyölítse a nemrégiben eltűnt és meggyilkolt két tinédzserlány ügyét.
A nyomozás számos nem várt eseményt, fordulatot tartogat, azonban hamar rá kell jönnünk, hogy Camille számára a Wind Gap-i kiruccanás sokkal inkább jelenti a titokzatos, fájdalmas múlttal való szembenézést, mint a sorozatgyilkos utáni hajszát és újságírói munkát.


Az Éles tárgyak kiváló krimi. Nem olyan szuggesztív és éteri, mint a True Detective első évada, de helyenként, egy-egy pillanatában simán megközelíti annak nívóját. Jean-Marc Vallée fojtogató atmoszférája szinte észrevétlenül kúszik a bőrünk alá!
Amy Adams zseniális! Tökéletes! Ilyenkor szokás azt mondani, hogy „a művész élete alakítását nyújtja”, és hát az igazság az, hogy a sokat emlegetett frázis ez esetben teljes mértékben meg is állja a helyét! A Golden Globe nomináció abszolút jogos, s a díj sem lenne meglepő!


Az Éles tárgyak zsenialitása főként abban rejlik, ahogy Vallée összefűzi a családi drámát a krimivel. A direktor flashback-töredékekkel "sorozza" a nézőt. Sokszor egészen váratlan pillanatokban kerülnek elő a múltbéli képek, emlékfoszlányok. Amelyek igen fontos jelentőséggel bírnak a történet egészére vonatkozóan. Nem árt, ha folyamatosan résen vagyunk!


Vallée olyan kontextusba röpít, amelynek teljesen sajátos működési mechanizmusa, dinamikája van. Egyszerre valóságos, és meseszerű.
Adora „házikója” makett-szerű - nem véletlen kerül ekként (is) fókuszba a rideg, makulátlan építmény, mint a kísérteties gyermekkor szimbóluma -, a már-már gótikus hangulati és vizuális elemek egy másik dimenzióba helyezik a cselekményt, miközben – színházi zsargonnal élve - a bonyodalom nagyon is valóságos és kézzel fogható!


A hetedik epizódban már megkapjuk a hőn áhított megfejtést, de a sztori a nyolcadik rész végére is tartogat meglepetéseket. A megoldás ugyanis közel sem olyan egyszerű, mint azt gondolnánk, így érdemes a zárójelenet után figyelemmel kísérni a stáblistát is. Oda lett ugyanis – egészen formabontó módon – elrejtve az egzakt magyarázat! 


Az év legemlékezetesebb mini szériája a 3 Golden Globe-ra jelölt Éles tárgyak!
Amy Adams, Patricia Clarkson!
És ne feledkezzünk meg Eliza Scanlen-ről, az Amma-t zseniálisan életre keltő fiatal színművésznőről sem!
Ez a feledhetetlen 8 X 50 perc bizony hosszú ideig kísérteni fog!!!

90%

Utoya, július 22. - Utoya, 22. juli


2011, július 22-e. Utoya sziget, Norvégia, 40 km-re Oslo-tól, észak-nyugatra.
A norvég munkáspárt Ifjúsági Szervezetének szokásos évi nyári tábora.
A 650 résztvevő fiatal megdöbbentő hírt kap: a fővárosban, Oslo-ban, a kormányzati negyedben bomba robbant. A tizenévesek gofri fogyasztás közben vesézgetik a történteket. Egyesek szerint az Al-Kaida állhat a merénylet mögött, mások szimplán gázrobbanásra gyanakodnak, s kizárják a terrorcselekmény lehetőségét. Aztán hirtelen lövések hangzanak a sátrak felől, és elszabadul a pokol.


Azon a napon Anders Behring Breivik rendőri egyenruhában begyalogolt Utoya-szigetének táborozó fiataljai közé. Majd vadászpuskájával és kézi lőfegyverével akkurátusan elkezdte tizedelni a fiatalokat. A szélsőséges nacionalista nézeteket valló Breivik 68 fiatallal végzett a szigeten, az általa készített robbanótöltet pedig 9 emberéletet követelt Oslo-ban.
Az eset az egész világot megrázta. A kétségbeesett tizenévesek segítségére végül bő egy óra múlva érkezett a rendőrség, akik végül sikeresen lefegyverezték Breiviket.
A férfi perpillanat bő 20 éves börtönbüntetését tölti. Anders Behring Breivik semmiféle megbánást nem mutatott a tárgyalás során, azt nyilatkozta, újból végrehajtaná szörnyűséges tettét, s tulajdonképpen szabadságharcosként tekint magára, aki csupán a szélsőségesen liberális norvég hatalom/vezetés ellen lépett fel. Akcióját önvédelemnek tartja. Ahogy a bíróságon ő maga fogalmazott: „tettem könyörtelen, de szükséges volt”.
Természetesen a közvélemény azóta is halálbüntetésért kiált – elgondolkodtató… -, sokan keveslik a Breivikre kiszabott 20 esztendőt. A férfinak azonban mindmáig akadnak követői, és szimpatizánsai. Beteg a világ.


Ennek megfelelően borzasztóan egzaltált és felkavaró Erik Poppe filmje is. Amely az áldozatok, helyesebben az egyik fiktív táborlakó, Kaja szemszögéből mutatja be azt az elképesztően torokszorító bő egy órát, amelyet az Utoya-i tinédzserek átéltek.  Poppe okosan választott perspektívát.
A rendező nem színházat csinál. A kamera, mintha csak egy dokumentumfilmet néznénk, végig ott lohol Kaja nyomában, egy percre sem veszíti szem elől a testvérét, Emilie-t kétségbeesetten kereső-kutató lányt.
A direktor testközelből mutatja meg a borzalmakat, noha koncepciójának köszönhetően számos egyéb „lehetőségtől” elesik. Így – nagy szerencsére - filmje nem válik sem olcsó menekülős-üldözős thrillerré, sem hatásvadász dráma nem kerekedik belőle.
Szimplán „csak” ott bujkálunk az Utoya-i erdőben Kaja-val, a tömeggyilkos Breivik vadászpuskájának célkeresztje elől. S reménykedünk, hogy nem mi leszünk az elmebeteg férfi következő áldozata. 


Erős, radikális, emlékezetes mozgókép az Utoya, július 22.
Paul Greengrass Netflix-mozijához még nem volt szerencsénk – amely szintén az Utoyában zajló eseményeket dolgozza fel, teljesen más nézőpontból. Hiányosságunkat hamarosan pótoljuk, de az már most biztosan kijelenthető, hogy Poppe a minimalista módszereivel szinte mindent elmondott erről a hihetetlen, pokoli, felfoghatatlan napról.

85%

2018. december 8., szombat

A hitehagyott - First Reformed


Ethan Hawke, mint lelki megnyugvást kereső, hitehagyott „Isten szolgája”.
Toller tiszteletes eleget tesz kötelességeinek, nap mint nap misét celebrál, a híveivel bensőséges kapcsolatot ápol, Urával, a Mindenhatóval való viszonya azonban instabil.
Izgalmas kettősség, zavarba ejtő ambivalencia, bátor felütés.


Paul Schrader filmje csordultig van metaforákkal, szimbólumokkal, s leginkább az elemző, gondolkodó, kérdésekre választ kereső néző fogja méltányolni.
A Hitehagyott nem közönségfilm, ezt már rögtön az elején le is szögezi. Lassan építkező karakterdráma, melyben a főhős – leginkább: antihős (de fura ezt leírni egy reverendát viselő karakter kapcsán…) – és annak egója csatározik a koszlott, romlott világgal.


Schrader – aki nem mellékesen Scorsese klasszikus Taxisofőrjének szkriptjét is jegyzi!!! – sok hasonló fikcsivel igyekszik Toller tiszteletes figuráját kimozdítani a komfort zónájából, mint azt annak idején Travis Bickle karakterével tette. A rendező maga is nyíltan beszélt egy interjúban A hitehagyott és a Taxisofőr közötti párhuzamról. Mégis, ez a film, ez a történet nem a ’76-os konklúziót kínálja!
Már csak a spirituális téma miatt sem! S természetesen azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a Robert De Niro nevével fémjelzett kultfilm bemutatása óta eltelt 42 (!) évben rendkívül sokat változott a világ. Vietnám már a múlt ködébe veszett, a szó szoros értelmében nem gyakorol hatást, az ember lelkét a kilátástalan egzisztencialista válság falja fel, nem a háború szörnyűségei, viszontagságai és utózöngéi. Látszólag minden békés - a felszín alatt azonban forrongnak az indulatok. Végső soron most is háború dúl – lám itt az egybeesés! -, csak ez most valamiféle lélekben zajló, kulturális, társadalmi, ideológiai „hidegháború”. Nem tényleges, hanem leplezett csatározás. Sutyiban, titokban. Ott legeslegbelül.     


Minden álságos és művi. Az élet mellett kampányolunk, miközben pusztítjuk a Földet, a környezetünket, s legfőképp: közvetlenül magunkat! Nincs hiteles szószóló, a pap is bort iszik (vizet prédikál). Minden a visszájára fordult. A mutatott kép egy tulajdonképpeni inverz. Hamis, mesterkélt valóság.


A hitehagyott tehát jóval univerzálisabb, mint a Taxisofőr. De ezen tulajdonsága csupán a kontextusnak köszönhető. Hogy az évszám immáron 2018, amikor az emberek zöme drogfüggő, alkoholista, vallási fanatikus, vagy valamilyen kóros szenvedély rabja. 


Schrader az addikcióinkat tűzi pellengérre. Hogy függünk az élettől. Az élet köcöllékeitől. Az egónktól, a filléres hazugságainktól. S hogy csak ez a függőség ad kielégülést a számunkra.
Kellemetlen film ez! Csak haladóknak és elmélyülésre vágyóknak!

80%