Úriemberek - The Gentlemen

Bármennyire csíptük a ’90-es évek legvégén Guy Ritchie szuper laza, sajátos hangvételű „maffia-börleszkjeit”, bármennyire jó a Ravasz, az agy…, meg a Blöff, a brit „szélhámos” sok szempontból olyan, akár egy másodvonalbeli Quentin Tarantino.

2000-es évekbeli munkáinak hullámzó, egyenetlen színvonala pedig csak még inkább ráerősít az iménti állításra.   

Olyasfajta permanens megújulást, mint Tarantinonál, nem igen tapasztaltunk nála. Sem a Spíler, sem a Revolver nem voltak erős filmek, csupán korábbi sikereinek felvizezett parafrázisai.

És – persze ez már végképp szubjektív ügy, de - az van, hogy mi a Sherlock-moziktól sem voltunk igazán elájulva.

Ritchie Az U.N.C.L.E. embere c. stílusos retró kémfilmjével adott számunkra bizakodásra okot - hosszú idő után először. Hogy aztán az Aladdinnal ismét elveszítsen minket.

A legfrissebb Úriemberek c. mozi pedig olyan, mintha az eddigi életmű best of-ja lenne. Itt van ismét egy csomó bohókás, keményfejű, vicces, de mégis vérszomjas gengszter, akik sűrű „focking”-ok közepette intézik illegális ügyeiket, és kiszámíthatatlan módon bármelyik pillanatban képesek vért ontani: fiatal drogkereskedőket kidobni az ablakon keresztül - a hetedikről.

És ha már beidéztük Tarantino-t, a bizonyos ablakon kihajítós momentumot megelőző látogatás a dílereknél kísértetiesen hajaz a Ponyvaregény ominózus nagyjelenetére, amikor Jules Winnfield és Vincent Vega vizitelnek a főnöküket megrövidítő piti gazfickóknál.

Szóval nincs új a Nap alatt, és azzal együtt, hogy Ritchie végre ismét kurva laza, és vitathatatlanul szórakoztató, meg Hugh Grant tényleg rohadt nagyot megy, azért az Úriemberek bántóan önismétlő is. És ráadásul – fáj kimondani, de – feledhető.

Addig, míg tart, összességében kellemes élmény, de sokáig nem fogunk rá emlékezni.

Nagyjából ugyanazt kapjuk, mint annak idején a Blöffben, vagy a Ravasz, az agy…-ban, csak pepitában. De, az angol blöffölő mentéségére legyen szólva, legalább hasonló színvonalon!

70%  

https://www.imdb.com/title/tt8367814/

Tyler Rake: A kimenekítés - Extraction

Az egykori kaszkadőr, újsütetű rendező, Sam Hargrave Netflix-moziját sok filmes platform emelte piedesztálra, pedig a pasas nem tesz mást, csupán megidézi a ’90-es évek klasszikus akciófilmjeinek szellemét.

Tettestársa, Chris Hemsworth fürdőzik a szerepben, jól ki is pattintotta magát a karakter kedvéért. Sokkal többet érdemben nem is tudunk meg róla a közel 2 órás játékidő alatt. De nincs is rá szükség. Azaz hogy: pont ez az a típusú mozi, amitől nem várunk igazán mély karakterábrázolást. Persze van itt kezdődő alkoholizmus (McClane hadnagy ugye), meg halálvágy és szuicid hajlam (a mindenkori Martin Riggs őrmester), de mindez csak felesleges köcöllék a mi nézőpontunkból, és hetykén felvázolt keret a történet szempontjából.

A hangsúly úgyis Hargrave koreográfiáin van. Azok meg többségében tényleg látványosak. Majdnem annyira, mint a John Wick egyes sziporkái.

A film, ahogy a címében is benne foglaltatik, egy kimenekítés históriája. Mégpedig egyik drogbáró elrabolt gyermekének kimenekítése a másik drogbáró karmaiból. Mindehhez a koszlott Mumbai szolgáltatja a díszletet. A végrehajtó pedig egy szűkszavú zsoldos aka. Chris Hemsworth. 

Az operatőri meló kiváló. Abban a bizonyos vágás nélküli, pár perces üsd, vágd, nem apád menekülős szcénában azért lehetett munkaóra dögivel. 

Ugyanakkor a dráma marhára nem működik. Nyilván érezte Hargrave, hisz jó pár filmen dolgozott már vezető kaszkadőrként, hogy muszáj a nézők emócióira is hatni, nem lehet az, hogy konstans ropognak a fegyverek. De amennyire pöpecek és ritmusosak az akció szcénák, annyira esetlenek a drámai jelenetek.

Pedig a zsáner sokszor használt, elcsépelt fordulatai oly mértékben nem is köszönnek vissza, mint azt előzetesen vártuk. Így valóban lehetett volna az alapanyagból egy frappánsabb műfajfilmet csinálni. Csak hogy Hargrave-nek nincs elég rutinja ahhoz, hogy érzelmileg behúzza a sztoriba a nézőt.

Mindazonáltal örömteli, hogy akadnak még, akik hisznek az akció zsáner tradicionális módozataiban. Csak legközelebb tessék már valamivel kifinomultabb szkriptet, picit összetettebb karaktereket, és kevésbé közhelyes párbeszédeket írni.

65%

https://www.imdb.com/title/tt8936646/

Ozark (1-3. évad)

Nagyot szólt az Ozark, pedig nem volt borítékolható a siker. Jason Bateman csupán az utóbbi időben vállal drámai(bb) szerepeket – gondoljunk csak a szintén friss The Outsiderre. Régi motorosnak számít a szakmában, de ez idáig jószerivel csak vígjátékokban jeleskedett. Laura Linney már más tészta. Borzasztó erős, megbízhatóan teljesítő, sokoldalú művész. Ugyanakkor sem a Breaking Bad alapállására hajazó sztori, sem az ingadozó színvonalú életművel bíró kreátorok (Bill Dubuque és Mark Williams) nem garantálhatták, hogy ebből ekkora szenzáció lesz.

De akkor miben rejlik az Ozark titka? Egyrészt izgalmas az expozíció: a pénzügyi szakértőként tevékenykedő kispolgár belekeveredik a mexikói kartell ügyleteibe, majd miután a maffia tulajdonképpen mindenkivel végez körülötte, a családja védelmében kénytelen a nagyvárosból – Chicago - áttelepedni a famesszal a délebbre eső Ozark-vidékre, s ott minden illegális eszközt bevetve pénzt mosni a kartellnek. Különben a neje, a két gyerkőc és ő maga is ugyanolyan savval teli hordóban végzi, mint egykori vállalkozásában tevékenykedő pórul járt üzlettársai.

Ozark merőben más terep, mint a sok milliós metropolis. Kockás inges redneckekkel teli suttyófalva, konstans sört vedelő „őslakosokkal”, akik már alapból ferde szemmel nézik a betelepedni vágyó „gyüttmenteket”. Marty azonban, hogy mentse a família és a saját irháját, egyből munkához lát és hatalmas energiákkal veti bele magát a kötelező „üzleti tevékenységbe”. Csak hogy Ozarkban, ahogy a közeli Kansasban is, teljes mellszélességgel jelen van az alvilág, akiknek érthető módon nem tetszik, hogy a jól fésült faszi és a rámenős neje hirtelen biznyákolni kezdenek a mexikóiak nevében az eddig általuk irányított redneck riviera-n.

Szóval csordultig vagyunk konfliktusokkal. A Byrde családot egyik oldalról a mexikóiak, másik oldalról a lokálpatrióta gengszterek cseszegetik, így bármennyire is irtóznak tőle, a túlélés érdekében Byrde-ék egyre mélyebbre és mélyebbre kénytelenek süllyedni a bűn bugyraiban. Így szimpla nyárspolgárokból idővel ők maguk is bűnözővé válnak.

Persze vis maior helyzet, de az írók tettek róla, hogy sok-sok izgalmas szereplővel, és jól megrajzolt karakterrel tegyék minél összetettebbé és árnyaltabbá az összképet. Időnként el is rugaszkodnak a realitás talajától, de csakis a nézők szórakoztatásának érdekében.

Az első évad megfontoltan építkezve ágyaz meg a cselekménydúsabb második felvonásnak. Ahol rendesen el is szabadulnak az indulatok. Egyre több hulla, egyre több mocsok - Byrde-ék azonban valahogy mindig megússzák. Ez a dramaturgia egyébként a 3. évad környékén kezd picit kiszámíthatóvá válni, de a váratlan fordulatok mindig tesznek róla, hogy érdeklődve tekintsünk a soron következő aktuális epizód elé.

Kiválóak a karakterek. Az első és második évad Jacob Snell-je vérbeli szemétláda. Akiről végül kiderül, hogy sokkal összetettebb személyiség annál, mint gondoltuk. Asszonya, az ördögi Darlene viszont olyan, akár egy modern kori boszorkány. De remek figura még a Jason Butler Harner által életre keltett titokzatos, ultra beteg homoszexuális FBI-os, Petty nyomozó is. A kedvencünk azonban akkor is a nagypofájú, de érző szívű gengsztercsajszi Ruth, valamint a 3. évadra teljes metamorfózison átesett karakter, a Laura Linney által zseniálisan életre keltett Wendy Byrde.

A színvonal a 3 évadon - azaz a 30, nagyjából 1 órás epizódon – keresztül mindvégig egyenletes, de az utolsó szezonban már érezni a fáradtság jeleit a sorozaton. A szerzők ráadásul beleinjektáltak a sztoriba egy-két felesleges, és meglehetősen valószerűtlen történetszálat is. Wendy pálfordulásai pl. az utolsó pár részben már kissé követhetetlenek - és következetlenek. S míg az első évadban ott volt a remek mellékkarakter, a halálos betegséggel kínlódó lakótárs, Buddy, vagy Petty nyomozó, akinek ördögi tekintetétől időnként tényleg a frász jött az emberre – s akkor még az öreg Snellt nem is említettük. Addig a harmadik szezon Ben Davis-e (Wendy öcsikéje) sok szempontból feleslegesnek és zavarónak hat, s Omar Navarro karaktere sem igazán olyan, amilyennek egy vérszomjas drogkartell fejét elképzelnénk. Ő is kissé súlytalan.

De kellenek a konfliktusok ugye, meg a sok-sok gyilkosság és bűnügy. S ha már Navarro szóba került, egy hozzá köthető, kifejezetten izgalmas, felettébb abszurd jelenet szakítja félbe az eseménysort a 3. évad záróepizódjában. Így tűkön ülve várjuk a 4. szezont, ami, tekintve, hogy a forgatások állnak a járványhelyzet miatt, biztosan csúszva érkezik majd. Mindegy, kibírjuk, az Ozark megéri a várakozást.

Kemény, véres, szövevényes bűnügyi teleregény ez, sok-sok cívódással, ármánnyal, intrikával, családi zűrökkel, droggal, fegyverekkel és helyenként – a feszültséget enyhítő – intelligens humorral megspékelve.

80%

https://www.imdb.com/title/tt5071412/  

Kisasszonyok - Little Women

Nagyon bírtuk a 25 (!!!) évvel ezelőtti verziót. Winona Ryder-estül, Claire Danes-estül, Susan Sarandon-ostul és fiatal Christian Bale-estül.

És lehetséges, hogy nem leszünk túl népszerűek a véleményünkkel, de a ’90-es évek Hollywoodja érzésünk szerint autentikusabb táptalajt biztosított Louisa May Alcott 19. századi, Jane Austen örökségét továbbgondoló bűbájos történetének filmes feldolgozásához.

Gillian Armstrong 3 Oscar-jelölést begyűjtő mozija is valamelyest negédes volt, mindez a sztori jellegéből adódik, de Gerwig, azzal együtt, hogy számos aranyos momentummal gazdagítja a már jól ismert történetet, helyenként picit „túlaranyoskodja” az adaptációt.

Abszolút vonzó és szívmelengető tud lenni ez a Váratlan utazást, és Anne Shirley kalandjait idéző miliő és hangulat, azonban könnyen giccsbe fordulhat a végeredmény. Esetünkben szerencsére erről nincs szó, Greta Gerwig ennél azért jóval tudatosabb és koncentráltabb rendező, de egy-egy modorosabb szcéna így is becsúszik.

No persze szubjektív, de szerintünk emocionálisan sem olyan erős ez a film, mint a 25 esztendővel korábban bemutatott feldolgozás. Hiányzik a mély(ebb) drámaiság, és legfőképp: a katarzis.

Saoirse Ronan nagyszerű, de a ’90-es években Winona-nak jobban elhittük, meggyőzőbb volt, jobban együtt éreztünk vele…

Ettől függetlenül is: a casting vitán felül parádés. Hollywood legtehetségesebb fiatal művészeinek legjava állt csatasorba Gerwig hívására. Nagyrészt nekik köszönhetően válik végeredményben kedvelhetővé az „új Kisasszonyok”.

Ronant már említettük, ő tényleg zseniális, de fontos megemlíteni még Florence Pugh-t is, aki ezúttal egy tőle merőben szokatlan szerepben csillogtatja meg kivételes tálentumát.

Ha kedveled a bűbájos, cuki kosztümös mozikat, akkor biztosan szeretni fogod a Kisasszonyokat. Viszont továbbra is tartjuk: Greta Gerwig filmje szép és kimunkált, de nem hatol a lelkünkig, nem képes oly módon levenni a nézőt a lábáról, mint a ’94-es darab.

75%

https://www.imdb.com/title/tt3281548/  

Portré a lángoló fiatal lányról - Portrait de la jeune fille en feu

A ’kosztümös film’ mindig ingoványos terep. Céline Sciamma alkotásában a hangsúlyok azonban nem a külsőségeken vannak. Itt a belbecs, ami igazán számít! Az pedig, ellentétbe állítva a letisztult, már-már pórias külső jegyekkel nagyon is figyelemreméltó, tartalmas és összetett!

Van valami különösképpen vonzó ebben a légies, előkelő „franciaságban”. Amelynek még a modorosságai is tetszetősek. Pedig Sciamma mintha szántszándékkal kerülné ezeket a gesztusokat. Az elsuttogott, csodálatosan pulzáló francia szavak, mondatok, a finom artisztikusság azonban mind-mind hozzáadnak ennek a különleges filmnek az értékeihez.

Egyszerű történet ez, egyszerűen elmondva. Sciamma olyan elsöprő erejű eleganciával mesél, ami a nagy francia regényírókra jellemző. Zola, Victor Hugo, de még Dumas neve is felsejlik. A rendezőnő azonban nem romanticizál olyan erőteljesen, mint az utóbbi kettő, rendre áthajlik Émile Zola naturalizmusába – meg bónuszként Flaubert akkurátus lélekboncolgatásába is.

S bár tulajdonképpen egy leszbikus szerelem kibontakozásának stációit járjuk végig, mely során értelemszerűen megjelenik, és szerepet kap egy ponton a testiség is, Sciamma tapintatos marad. Jól teszi, ennek a történetnek biztosan nem állt volna jól az a fajta attitűd, amit Lanthimos A kedvencben alkalmazott. Marianne és Héloise történetében nincs helye sem vulgaritásnak, sem megbotránkoztatásnak.

Noémie Merlant és Adéle Haenel roppant jól kezelik a szituációt. Szimbiózisuk mondhatni tökéletes, a játékuk franciásan kimért, mégis csordultig van szenvedéllyel és tűzzel.

A Portré a lángoló fiatal lányról egyrészt miattuk is válik az utóbbi évek egyik legszebb szerelmes történetévé. No meg a páratlan következetességgel végigvezetett történetívnek és a szívbemarkoló lezárásnak köszönhetően.

85%

https://www.imdb.com/title/tt8613070/

Bad Boys: Mindörökké rosszfiúk - Bad Boys for Life

Mire is számítottunk?

Sem az első, sem a második nem volt filmtörténeti mérföldkő, szimplán csak két piszok szórakoztató mozi. Will Smith kisujjból hozza a jóképű, jól öltözött macsó niggát, Lawrence pedig a vicces, „ki ha én nem”, csetlő-botló feketét. A két karakter ambivalenciája adja a Bad Boys sava borsát.

Paradigmaváltást, óriási reformokat nem remélhettünk. Pusztán annyit, hogy a franchise újraélesztése – újraélesztés, hisz ugye csak eltelt 25 év az első, és már 17 a második etap óta is – nagyjából alulról súrolja majd az elődei által támasztott lécet.

A Mindörökké rosszfiúk ennek ellenére is csalódás, és nem csak azért, mert mind Smith, mind pedig Lawrence ázsiója is némileg megkopott már. Egész egyszerűen öregek már a fazonok. És bármennyire igyekszik a szkript rájátszani a nyuggerségükre, nem sikerül frappánsan kiaknázni a karakterekben, illetve a szituációban rejlő lehetőségeket.

A történet jól indul, egy-két magához képest ügyes fordulatot is bevet a Bad Boys, hogy aztán egy közel b-kategóriás akciófilmmé silányítsa az addig látottakat.

Nagy dolgokat nem vártunk. Csak egy-két jóféle Smith-Lawrence zrikát – ezeknek szinte teljes egészében híján van a film -, jó kis autós üldözéseket – na jó, ebből azért akad -, meg konstans fegyverropogást. Lőni lőnek ugyan, meg van test-test elleni küzdelem is szép számmal, de ezek az akció-koreográfiák egy John Wick ismeretében azért meglehetősen szegényesnek hatnak.

A sztori faék egyszerűségű, ezzel még nem is lenne baj, ettől még lehetett volna egy kellemes, szórakoztató (agy)kikapcs a Mindörökké rosszfiúk.

Ehelyett azonban inkább csak nosztalgikus érzéseket kelt a film. Nyomokban tartalmazza csupán az első epizód Miami-hangulatát, és a második parádés tempózásait.

Ja, és ezek tényleg franchise újjáélesztésben gondolkodnak, a záró képsorokat látva ugyanis nem kétséges: hamarosan jön a negyedik! Pláne, hogy az ingadozó színvonal ellenére is óriási anyagi siker a produkció.

55%

https://www.imdb.com/title/tt1502397/

Nyelés - Swallow

Az elsőfilmes Carlo Mirabella-Davis az év legbizarrabb filmjét abszolválta. Ez már most biztos.

Kár lenne részleteiben taglalni a sztorit, de a nyelési kényszert leszámítva a film egy nagyon is aktuális problematikát boncolgat. „Kissé” sajátos eszközökkel, egy sajátos történeten keresztül. De épp ezért tud olyan szemléletes és hatásos lenni!

A Nyelés csordultig van társadalomkritikával, korunk jellemző rákfenéivel szembesít. Felszínesség, látszat boldogság, kirakat élet, külsőségek, a sokszor ismételt, de valójában semmitmondó, elkoptatott „szeretlek” frázis. Hogy a maukálatlan otthon, a luxus, a tökéletesen felhúzott falak, a mások által hőn áhított több millió dolláros úszómedencés kégli sok esetben a lelki nyomor és a keserűség temploma.    

Mindezt a rendező-forgatókönyvíró Mirabella-Davis egy kivételesen extrém személyes drámán keresztül kommunikálja. Mégis nagyon valóságosnak hat a történet.

A háttérben húzódó tragikum ugyan szélsőséges, de legalábbis nem mindennapos, s Hunter reakciója az átélt lelki traumára is felettébb szokatlan, környezetének hozzáállása a problémához azonban már fájdalmasan és aggasztóan hétköznapi. Nagyon mai, nagyon jellemző, nagyon kicsinyes és épp ezért rendkívül kétségbeejtő.

Míg Hunter a meg nem értett művész archetípusa a filmben, addig a körülötte élők, mint pl. a „szeretlek”-et mantraként ismételgető, tökéletes külalakkal rendelkező, ugyanakkor érzéketlen, törtető arany ifjú Richie a művészetet – készségeiből adódóan – befogadni képtelen tömeg.

És persze Hunter az elnyomott. A megfelelési kényszeres. Ő az, aki szólni kíván, de folyton beléfojtják a szót. Ő az, akit a „tömeg” pusztán eszközként kezel. Abszolút érthető hát, hogy a maga módján fellázad az elnyomás ellen.  

Carlo Mirabella-Davis talán időnként elveti a sulykot, az arányokat nem mindig érzi, és az is tuti, hogy a zárlat sokaknál ki fogja verni a biztosítékot. De higgyétek el, egy ilyen felütést, egy ilyen sztorit csakis egy ilyen – képzavarral élve – gyomrossal lehetett megfejelni.

Amennyiben kedveled azokat a mozikat, amelyek a játékidőnél valamelyest tovább tartanak, akkor a Nyelés mindenképp a te filmed! Carlo Mirabella-Davis ugyanis szolgáltat olyan mennyiségű szellemi táplálékot, amelyen elrágódhatsz még egy jó darabig.

80%

https://www.imdb.com/title/tt8372298/   

The Valhalla Murders

A Hóembertől és Michael Fassbendertől nem kaptuk meg az élményt 2017-ben, s most jön a semmiből az izlandiak Netflix krimi-szériája, és többszörösen kenterbe veri a Hollywood-i mesterek bábáskodása mellett készült giga-produkciót.

És valóban! A The Valhalla murders azt a kimért, pattanásig feszült hangulatot hozza, amit Jo Nesbo legjobb formájában.

A 8X45 perces mini sorozat egyes fordulatai viszonylag hamar kibogozhatóak, a ’klisék kontra trükkös csavarok’ contest-et azonban szerencsére kb. egálra abszolválja a film.

Film, mert hiába van szétszabdalva epizódokra, ez bizony egy jó hosszú, – de sorozat mércével mérve mégsem epikus hosszúságú – nagyjából 6 órás mozifilm.

Le a kalappal az izlandiak előtt, ugyanis végig tudják tartani vizualitásban és egyéb szinteken is a nívót. A kietlen havas táj, a konstans borult égbolt pedig csak még inkább ráerősítenek az amúgy sem túl vidám hangulatra.

A filmben vázolt gyilkosságokat egy nagyjából 30 évvel korábban eltussolt bűnügy indítja el. A Reykjavik-i nyomozóhad rögvest aktivizálja is magát, csak hogy hamar kiderül: nem lesz ez olyan egyszerű sétagalopp, mint ahogy azt a rendőrkapitány prognosztizálta. Dániából érkezik a segítség, egy Harry Hole titokzatos karakteréhez hasonlatos (mínusz alkoholizmus) éles eszű, szűkszavú nyomozó személyében. A „külsős” Arnar, és a helyi nyomozónő Kata igyekeznek felgöngyölíteni a sok szálon futó szövevényes bűnügyet, mely természetesen aztán sokkal komplikáltabbá válik a vártnál.

A forgatókönyvírók, amellett, hogy a krimi útját is rendkívül körültekintően egyengetik, a két bűnüldöző összetett magánéletébe is betekintést engednek, így párhuzamosan követhetjük nyomon a nyomozást, s a két főszereplő aktuális családi krízis helyzetét. Mely mindkettejük esetében kapcsolódik - más-más pontokon - a kinyomozandó bűnügyhöz. 

A kontextus egészen pazar. Mélyelemzést persze nem kapunk az izlandi állapotokról, de mégis érdekes ebben a közegben nyomon követni egy ilyen éjsötét, már-már noir-os krimit.

Tudvalevő ugyanis, hogy Izland a világ egyik legklasszabb közbiztonságával rendelkező országa. (Nem csoda, hisz az átlag izlandi bérek nagyjából 850 e Ft / hó körül mozognak.) Így a fegyvertartás, mint olyan, nem létező fogalom Izlandon, s a rendőrök is csak kivételesen indokolt esetben ránthatnak pisztolyt. Ránthatnak? Hmm… A vészhelyzet kellős közepette kell kéréssel fordulniuk az adott felügyelethez a fegyverhasználatért, majd a tőlük kapott kóddal férhetnek csak hozzá a rendőrautóban tartott széfhez, amely a szolgálati fegyverüket rejti. Ugye, hogy elképzelhetetlen sztori ez a valóságban? Pedig Izlandon így van.

Egy ilyen jóléti társadalomban, egy ilyen pacifista országban zajlik tehát a kegyetlen gyilkosság sorozat. Ahol szinte hírből ismerik csak az emberek a gyilkosság fogalmát.

Ebből az olvasatból találni még lehetőségeket a történetben, melyet kiaknázatlanul hagytak az alkotók. A fricska azonban mégis működik, hisz ebben a környezetben még inkább él, és elemében van egy ilyen feszült „whodunit” thriller.

Azt írtuk, nem is olyan rég, hogy a The Outsidert vélhetően nem nagyon fogják túlszárnyalni az idén krimi fronton. Hát tessék! Nem is telt bele sok idő, ez az izlandi „kis” bűnügyi film behúzta a váratlant.

80%

https://www.imdb.com/title/tt9100822/ 

A platform - El hoyo

A platform akkor működik a leghathatósabban, ha úgy kezeljük, mint egy 90 perces organikus vizuális metaforát.

Galder Gaztelu-Urrutia nem foglalkozik a történet előzményeinek felvázolásával, a klasszikus értelemben vett expozícióval, de nem is kell. Hisz a „durr bele”, in medias res nyitánnyal sokkal erőteljesebben tudja kifejteni a sztori erejét.

Sokkoló, amit látunk, s a szerzők érezhetően rá is erősítettek a meghökkentő szcénák halmozására. Öncélú gesztusokról azonban nincs szó! Egy ilyen történetet egész egyszerűen csak ilyen tálalásban lehet érvényessé tenni.

A többszintes high-tech böri egyértelműen a társadalmi rétegződés szintjeit hivatott ábrázolni. Itt jegyeznénk meg mindjárt, hogy akadnak azért az „alapképletben” fehér foltok. S noha az események húznak magukkal, a feszültség kézzel tapintható, tiszta fejjel átnyálazva találni itt jó néhány inkonzisztens felvetést.

A film vizualitása, az Orwellinél is kétségbeejtőbb és zordabb vízió viszont kétségkívül hatásos. Így még akkor is emlékezetes darabként könyvelhetjük el A platformot, ha a finálé bibliai utalásai, szóképei nem érik el az alkotók által kívánt hatást, és valamelyest kissé zavarossá is teszik a művet.

Érezhetően nagyot akartak markolni a szerzők, de a katarzis elmarad.

Ellenben egy csomó fontos gondolatot fogalmaz meg, számos aktuális problémára hívja fel a figyelmet A platform. Persze formába öntötték már ezeket a gondolatokat jóval szofisztikáltabban, okosabban is, de a 21. század emberét ilyen drasztikusan lehet csak elmélkedésre bírni. Tiszta sor.

Ott van A nagy zabálás, vagy Jeunet Delicatessen-je. Ezek azért sokkal kifinomultabb művek A platformnál, ami már érezhetően a Netflix-generációnak, a Netflix-generációhoz szól.

Mégis üdvözlendő, hogy készülnek ilyen arcul csapós, figyelemfelkeltő alter-horrorok, amelyek a zsáner eszköztárát intelligensen felhasználva igyekeznek releváns mondanivalót közölni.

Ha annyira nem is ájultunk el a filmtől, mint egy néhány kolléga, azért bátran ajánlanánk a megtekintését. Főként akkor, ha unod már a szokványos Hollywood-i virtust, és valami különlegesre vágysz!

A spanyolok egyébként is eléggé „ott vannak horrorban”! A platform újabb bizonyíték erre!

75%

https://www.imdb.com/title/tt8228288/