Három óriásplakát Ebbing határában - Three Billboards Outside Ebbing, Missouri

7 Oscar-jelölés … – s szinte az is borítékolható, hogy 3 aranyszobrocskát be is söpör majd a film (Lehet tippelni, hogy mely kategóriákra gondoltunk. Nem nehéz a feladvány…).

No de valóban ennyire jó a Három óriásplakát Ebbing határában? Aha! Ennyire!

Jelent bármit is az Amerikai Filmakadémia kitűntetett figyelme? Aha! Jelent! Az illúziót – e tekintetben – még nem vesztettük el.

Furcsa a cím, na ja, és hát épp ugyanannyira furcsa maga a film is, mely a zseniális Martin McDonagh eddigi legrétegzettebb, legszínesebb mozija. Igazi filmes bravúr. Amelybe – talán - nagyon kekec módon bele lehet kötni - de igazándiból nem érdemes.

Mert a nagybetűs mozinak nagyjából ilyennek kell(ene) lennie. Mélyen megrendítőnek, megindítónak, drámainak, viccesnek, szórakoztatónak, kicsit ironikusnak és önreflexívnek. S nem utolsó sorban: végtelenül emberinek.

Ezen attribútumokat McDonagh filmje bámulatos eleganciával abszolválja. Bámulatos érzékenységgel! 

S amellett, hogy egy kivételesen humánus, nagy hatású mozinak lehetünk a részesei, amely mesterien, szinte észrevétlenül ránt magával, s egy elképesztően izgalmas és érdekfeszítő történetet tár elénk… szóval mindezen erényei mellett a Három óriásplakát Ebbing határában az utóbbi évek egyik legfontosabb színész filmje is!

Melyben kedvenc karakterszínészünk – a jobb sorsra érdemes művész – Sam Rockwell végre megkapja a neki – és tehetségének – (ki)járó fókuszált figyelmet. Amelyben a pali olyan lehengerlően alakít, hogy óriási hiba lenne a Filmakadémia részéről, ha március 4-én este Rockwell nem Oscar szobrocskával a kezében távozna a Los Angeles-i Dolby Színházból.

És akkor még nem beszéltünk Francis McDormand átütő játékáról, s Woody Harrelson emlékezetes karakteréről, a hasnyálmirigy rákban szenvedő sheriffről.

De itt kérem mindenki „nagyot megy”. Legfőképp McDonagh, aki képes humoros – tényleg nagyon humoros – momentumokat belecsempészni egy minden ízében drámai történetbe.

Azaz: röhögünk, elszontyolodunk, elképedünk, meghatódunk. Ebben a sorrendben. Majd végül: mindezt egyszerre.

Bravúros! Mondtuk már?

95%

http://www.imdb.com/title/tt5027774/

Egy szent szarvas meggyilkolása - The Killing of a Sacred Deer

Yorgos Lanthimos A homár c. alkotása 2015 egyik leglebilincselőbb filmes bravúrja volt, amelyet ötletessége és maró társadalomkritikája – meg úgy en bloc a karakteressége – miatt még maga az Amerikai Filmakadémia sem tudott figyelmen kívül hagyni.

Az öntörvényű görögnek joggal és megérdemelten járt az Oscar-jelölés a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában!

Lanthimos az a fajta botrányfilmes/alkotó, akit ha kortárs filmművészetről beszélünk, lehetetlenség megkerülni. Filmográfiája még soványka, viszont már most, néhány szerzői darab után kijelenthető, hogy kiforrott stílussal és formanyelvvel rendelkezik.

Sajátos szemüvegen keresztül szemlélődik, kíméletlenül kritikus és lényegre törő. Minimalista eszköztára, szenvtelensége, naturalista ábrázolásmódja, és – nagyjából - senkihez sem hasonlítható szarkazmusa nagyon jellegzetesek.

Nem beszélve a furcsa, bizarr metaforáiról.

Az új mű egy ógörög tragédiára rímel, amelyben Agamemnón saját lánya, Iphigeneia életét áldozza föl, hogy jóvá tegye vétkét, s kiegyenlítse az Istenek előtt a számlát.

A „szent szarvas” esetünkben egy eltussolt orvosi műhiba (?) következtében halálozik el. A rajta műtétet végző orvos úgy vezekel, hogy a halott férfi lelki beteg fiát a bizalmába fogadja, s igyekszik a sorsát, életét egyengetni. Martin, az apját tragikus körülmények között elvesztő fiú azonban nem elégszik meg drága ajándékokkal, életvezetési tanácsokkal és közös ebédekkel. Akár az Istenek Agamemnóntól, ő is áldozatot, emberáldozatot követel.

Lanthimos filmjeit képtelenség szeretni. Annyira kíméletlenül őszinték. S olyan kényelmetlenek, amennyire képanyag kényelmetlen lehet.

A görög ezúttal sem finomkodik: véres szívműtéttel indít premier plánban, majd egy végtelenül kegyetlen és bizarr orosz rulettel zárja a filmjét.

Érzésünk szerint most nem sikerült neki olyan flottul az üzenetátvitel, mint A homár esetében. S nem is olyan rétegzett és zseniálisan „színes” az Egy szent szarvas meggyilkolása, mint a Lobster – a hatásmechanizmusok sem olyan izgalmasak most -, de kétség kívül a 2017-es év filmtermésének egyik legunikálisabb alkotásával állunk szemben.

…és figyelemre méltó színészi alakításokkal, amelyek közül a ’71-ből és a Dunkirkből ismerős Barry Keoghan játéka a legerősebb.

Haneke és Kubrick legördögibb, legádázabb pillanatai vegyülnek a The killing of a sacred deer-ben Lanthimos abszurditásával és sajátos éjfekete humorával.

Nehéz trip, csak haladóknak!

80%

http://www.imdb.com/title/tt5715874/

Brigsby mackó - Brigsby Bear

Nem készült a Brigsby Bearnél cukibb és varázslatosabb alkotás tavaly! S ez már pont elég ahhoz, hogy mélyen a szívünkbe zárjuk Dave McCary bemutatkozó nagyjátékfilmjét.

A történet íve, és a narratíva a maga egyszerűségével együtt is páratlan. A Brigsby Bear legfőbb erénye azonban mégis az, ahogy őszinte nyíltsággal és aranyos, bájos naivitással mesél az életről.

A „kinti világ” zordságáról, a beilleszkedés nehézségeiről, s arról, hogy szinte mindnyájan egyszemélyes, rögtön ítélő bíróságként működünk. Hajlamosak vagyunk első, csalfa benyomások alapján, felelőtlenül megítélni embertársainkat. 

A Brigsby mindeközben az izolált lelkiségünket elemzi. Hogy mennyire megfejthetetlennek és talányosnak tűnünk/tűnhetünk mások számára. S hogy mindnyájan egy saját kis, önmagunk által elkülönített és kialakított űrben lebegünk.

És végeredményben végtelenül egyszerű szabályok szerint éljük az életünket...

...miként a film főszereplője, James, aki… de: óriási hiba volna bármit is elkottyantani a történetről, s a film dramaturgiájáról. Mert minden elhintett apró kis infó nagyban rontaná a mozi élvezeti értékét.

A Brigsby ugyanis frappáns, ötletes és bravúros dramaturgiával bír. És mer – a drámai nyitány ellenére – habkönnyű lenni. S mindezt úgy, hogy noha balzsamozza a lelket, felvidít és feel good-abb a feel good-nál, azért baromira megható is és könnyedén csal könnyeket az ember szemébe. 

Back to basics. Vagyis a gyermeki naivitás, a gyermeki lét, s az őszinteség mindenek felett!

Annyira szerethető és ellenállhatatlan McCary filmje, hogy még a hibáival szemben is hajlandóak vagyunk elnézők lenni (hogy időnként talán picit túlságosan naiv és szenzitív). De a Brigsby még hibázni is rendkívül bájosan és ellenállhatatlanul hibázik!

A világ korántsem olyan bonyolult és komplex, mint ahogy azt oly sokan gondolják. Sőt!

(Illetve: a maga komplexitásában nagyon is átlátható és egyszerű!)

McCary első filmje egy apró kis csoda, varázslat, sziporka! Remek színészi alakítások, frappáns szereposztás (Mark Hamill, Greg Kinnear, és Kyle Mooney kiválóak!), magával ragadó, tempós, különös, végtelenül ötletes történet.  

A 2017-es év – és talán mondhatjuk, hogy az utóbbi egy néhány esztendő – legeredetibb, legjobb feel-good mozija a Brigsby Bear!

„A Galaxis, amelyet mindnyájan az otthonunknak nevezünk, haldoklik! Itt az ideje hát az igazi varázslatnak!”

85%

http://www.imdb.com/title/tt5805752/ 

Szárnyas fejvadász 2049 - Blade Runner 2049

Hogyan lehet egy kultikus, örökérvényű filmalkotáshoz méltó folytatást készíteni? Tiszteletteljes főhajtásra van szükség? Nosztalgia-filmre? Meg kell újítani, reformálni az eredeti művet, vagy „csupán” fel kell venni a fonalat ott, ahol annak idején a Ridley Scott-féle történet véget ért?

Bizony még magának Dennis Villeneuve-nek is fel volt adva a lecke, hiába tartják a palit az új sci-fi fenoménnek. A kanadai sztár rendező azonban vette az akadályt, és egy minden ízében érvényes folytatást készített. Gond nélkül rácsatlakozott a Szárnyas fejvadász világára, és lám: a tavalyi év legszebb block-bustere az eredmény.

Villeneuve nagyjából ugyanazt a lírai hangulatot prezentálja, amelyet az „eredeti”. Filmje meditatív merengés. Ritmusosan hömpölygő vizuális orgia. A kiváló Roger Deakins olyan lenyűgöző képekkel, beállításokkal operál, amelyek e tekintetben még a ’88-as elődre is lazán rátromfolnak.

Hiába, a technika 30 év leforgása alatt rettentő sokat fejlődött. A Blade Runner azonban nem a trükkfelvételekről szól, sokkal inkább a fojtogató, nyomasztó atmoszféráról – ez utóbbit pedig Villeneuve patentül hozza.   

Ezúttal azért jóval kevesebb a kultgyanús momentum, és érzésem szerint a történetben – illetve annak értelmezésében – sincs akkora potenciál, mint az első részben, de Villeneuve így is transzcendens élménnyé varázsolja moziját. Lehet, hogy ez csuklóból megy neki – érezni egyfajta iparos jelleget a filmen -, a végeredmény azonban így is bámulatos!

Ráadásul a kanadai nem játszik biztonsági játékot. Számos kockázatos, meredek szcénát vonultat föl. Még sincs megbicsaklás, botlás, vagy gikszer. Minden egyes pillanat és rezdülés flottul, könnyű szerrel ágyazódik bele a Blade Runner világába.

Mesterműnek nem gondoljuk – annyit azért nem ad, annyira nem elementáris -, Ridley Scott klasszikusát azonban ennél mesteribben képtelenség lett volna továbbfűzni...

80%

http://www.imdb.com/title/tt1856101/ 

Anyám! - Mother!

Öncélú, pökhendi művészi kinyilatkoztatás?

Vagy mély, filozofikus mű?

Aronofsky a bolondját járatja velünk, és pusztán egy dölyfös egotrip az Anyám!, vagy nagyon is komoly a mondanivaló, és mi szégyelljük magunkat, amiért nem értjük a mester minden egyes utalását, szimbólumát, metaforáját?

Egyszóval: blöff az új Aronofsky-mozi, vagy nagyon is komolyan vehető alkotás?

Azt gondolom, hogy nagyjából mindkettő. Bár ha modorosságot érzel a műben, az sincs véletlen, hiszen az artisztikusság és a teátrális gesztusok a direktor korábbi munkáira is nagyban jellemzőek voltak.

A rideg szenvtelenség, és a távolságtartás nem különben.

Ezúttal Aronofsky home-invasion thrillerrel indít. Vagyis azt a szubzsánert reformálja meg szinte teljes egészében, majd, mintha a sztori folyamatosan önmagát írná – real-time – ide-oda cikázik a műfajok és a különféle hangulatok között. Úgy fest, a mester most épp ebben az improvizatív jellegű „filmcsinálásban” tud kiteljesedni, s nem is filmet készít igazán, hanem a rémálmait, vízióit vetíti a vászonra.

Szóval: nem feltétlen öncélú, sokkal inkább öntörvényű film a Mother!

Nincsenek szabályok. Illetve: az a szabály, hogy nincs semmiféle szabály!

Aztán mégis összeáll az egyébként teljesen kaotikusnak tűnő történet. No persze nincs homogén egység, de az utolsó képkocka azért nagyjából helyreteszi a dolgokat.

Aronofsky azonban túl sok mindenről beszél egyszerre - s talán épp emiatt is megy félre picit az üzenet.

Alkotó és a mű viszonya. Önfeláldozás, önfeladás. Hírnév – ahogy az életet és a lelket szipolyozza. Birtoklás, birtoklási vágy. Hogy minden művésznek szüksége van egy áldozati bárányra, egy olyan társra, aki a nemes cél érdekében hajlandó feláldozni magát, s alárendelt szerepet játszani egy életen át. S hogy ennek az áldozati báránynak a személye a művész, az alkotó szemszögéből valójában teljességgel irreleváns. Áldozati bárány, vagy nevezzük inkább fegyverhordozónak, lehet bárki.

Közben szóba kerül még az anyaság, a nőiség is. Hogy a földhözragadtság, a civil lét hogyan viszonyul a művész létezéséhez. Izgalmas. De talán mégsem úgy, abban a formában, ahogy Aronofsky elénk tárja, lekommunikálja.

Polanski-tól kölcsönzött képekkel és gesztusokkal, valamint bibliai motívumokkal… 

A jó ég tudja. Aronofsky filmje számomra túl analitikus és sűrű. Túl sokat akar közölni egyszerre, miközben önelégült módon egy csomó lényeges dologról megfeledkezik, amelyek egyébiránt nagyon is hozzátartozn(án)ak az általa felvetett kérdéskörhöz.

Az atmoszféra azonban fojtogató, Jennifer Lawrence eszköztelen játéka hatásos, a végjátékra pedig nincsenek szavak.

Lehet utálni, lehet szeretni. Mi valahol jó középen húznánk meg - magunkat.

70%

http://www.imdb.com/title/tt5109784/

Űrvihar - Geostorm

Dean Devlin (olyan parasztvakító látványfilmek producere, mint a Godzilla, A függetlenség napja, valamint a Csillagkapu) sok-sok év háttérmunka és keccsölés után úgy érezte, hogy most már neki is kijár egy picit a rivaldafényből, s egy-két sorozat epizód és tv-film rendezés után illene bemutatkoznia első, egész estés, saját ötletén alapuló parasztvakításával. 

Mert, hogy az Űrvihar olyan, mintha Devlin összes eddigi produceri munkáját egy filmmé gyúrták volna össze. Van itt kérem elektromos vihar, cunami, űrállomás, globális felmelegedés, no és persze egyszemélyes világmegmentés. 

Gerard Butler jó ideje azon fáradozik, hogy ígéretes karrierindítását otromba, bugyuta b-kategóriás fércmunkákkal tegye határozottan, visszavonhatatlanul zárójelbe. Mondjuk világmegmentőnek pont okés a pali, így esetünkben az összeokádott forgatókönyv és Devlin nagyravágyása az, ami végképp tönkre vágja az aktuális Butler-mutatványt. S bár a direktor olyan neveket castingolt a skót színész mellé, mint Ed Harris és Andy Garcia - de Jim Sturgess is itt domborít, aki egyébként a Geostorm egyetlen valamirevaló alakítását nyújtja – mindez mit sem ér, hiszen a film maga, illetve a történet bántóan ostoba. 

A 120 millió dolláros büdzsé azért meglátszik a képkockákon, de tényleg olyan az Űrvihar, mintha egy falusi búcsú színes, giccses, retró „díszletei” között mozognánk. Dodgem, leharcolt, instabil hullámvasút, körhinta és céllövölde. (Dean Devlin mozija pedig egyértelműen az „egypálcikás” kategóriába esik.)

…és ha már trash, tolnák a srácok legalább fullba! De azt a pofátlan fordulatot sem merte behúzni a direktor, hogy Andy Garcia nyakába varrja az egész balhét. Így ismét egy jóravaló, makulátlan, következetes amerikai elnököt kapunk. Valamint kollektív, globális összeborulást és csöpögős pátoszt a „világmegmentést” követően…

35%

http://www.imdb.com/title/tt1981128/