Stranger Things (Season 3)

És itt vannak újra a srácok, igaz, kicsit kajlábban, tinédzseresebben, pattanásosabban, de akkor is öröm újra 8 epizódon keresztül követni őket és a minden eddiginél éjsötétebb és horrorisztikusabb kalandjaikat.

Igen! A harmadik évad talán a legzordabb mind közül: a Duffer-tesók emeltek a téten - e tekintetben is! Kicsit sem tudunk egyetérteni a fanyalgókkal, mert hogy van karakterfejlődés, és nincs önismétlés, hisz az előző évadokhoz képest merőben más jellegű a hangvétel.

Dufferék természetesen megőrizték azokat a komponenseket is, amelyek miatt olyannyira működött az előző két season, mégsem fordult megúszós önismétlésbe a sztori!

A Stranger Things ismét hozza azt a borzasztóan elragadó, erőteljes, és rendkívül szeretnivaló feelinget, mint eddig. Szerencsére azonban Dufferék nem elégedtek meg ennyivel: ügyes, tapasztalt filmesekként görgetik tovább a történetszála(ka)t. Érezni, hogy még mindig szívügyük ez az egész, és a kreatív alkotói folyamat során nem nyomasztotta őket az előző részek sikere!

Beemelnek új szereplőket (Uma Thurman és Ethan Hawke lánya, Maya Hawke a 3. évad egyik legüdítőbb karaktere!), és a srácokat is, El-el az élen, új szerepkörbe helyezik.

Oké, a helyzet ismét az, hogy támad a Tótágas és a gonosz Mind Flayer, de ezek a srácok már nem azok a srácok! Csajoznak, illetve próbálnak csajozni, jóval felelősségteljesebbek, és megfontoltabbak pár évvel ezelőtti önmaguknál.

A Stranger Things kiválóan kezeli az idő múlását, akár felnövés történetként is megállja a helyét, hisz igen frappánsan bánik a szereplőivel! Dufferék írói zsenialitásáról árulkodik az is, ahogy a mellékkaraktereket kezelik: így helyeződik át rendre a hangsúly az előző évadokban is kiválóan teljesítő David Harbour-re, azaz a sheriff, Jim Hopper karakterére, és így válik az évad üde színfoltjává Lucas kishúga, az „örök élet – fagyit” lazán kikövetelő, cukin nagyszájú Erica.

És akkor ott vannak ugye a popkulturális utalások, amelyek elegánsan lettek ismét beágyazva a történetbe. Dusty Neverending story-ja – oké, képzavar, de – zabálnivaló, a Back to the future-ös hommage pedig szintén nagyon rendben van.

A Stranger Things ismét úgy tud nagyon retró lenni, hogy egy pillanatig sem érezzük izzadságszagúnak a dolgot. Teljesen természetes gesztusokról beszélünk, érződik, hogy Dufferék a saját rajongásuknak adtak hangot ezekkel a kis ötletes közjátékokkal.

A rendezőpáros megint ügyesen hozza balanszba a horrort, a sci-fivel, illetőleg a klasszikus ifjúsági kalandfilmmel. S mindezt a fazonok megspékelik még a tradicionális kémfilmek hangulatával is: hidegháború, szovjet katonák, földalatti kutató bázis és tudósok tömkelege… szóval ismét komplex élményt kapunk!

A zárás pedig most is rendkívül szívfacsaró, s igen sok kérdést vet föl a sorozat jövőjére nézve! A tesók stílusosan ágyaznak meg újfent a következő – állításuk szerint – utolsó, negyedik évadnak.

Tárt karokkal várjuk, hiszen már most borzasztóan hiányzik Hawkins!

85%

https://www.imdb.com/title/tt4574334/ 

Vihar előtt - Serenity

…ott van mindjárt Stephen King, akinek a műveit mostanában előszeretettel veszi elő Hollywood, egy-egy jól sikerült feldolgozást leszámítva azonban kevés az igazán veretes King-adaptáció.

De jó néhány klasszikus akad még a világirodalom remekei között, amelyek olvasva katartikus élményt nyújtanak, a vászon viszont kifejezetten nem áll jól nekik. Gabriel Garcia Marquez csodálatos regényéből (Szerelem a kolera idején) Mike Newell-nek, a sokat tapasztalt brit rendezőnek sem sikerült elfogadható, élvezhető filmet faragnia. Pedig Marquez könyve valami egészen elképesztő sziporka…

Bizonyára Steven Knight fejében is pörgött a kirobbanó sztori! A „nagy regény”! A történet, ami mindent visz, ami fordulataival letaglózza az olvasót – bocs, a majdani nézőt! És azt is el tudjuk képzelni, hogy a Serenity (forgató)könyvként olvasva hatásosabb lehetett, mint így, vizuális formába öntve.

Kétségtelenül van potenciál, ötlet a történetben.

De valami mégiscsak sántít. Az alap elgondolás egyáltalán nem rossz, az, amivé Knight alakítja, no abban van a bibi! Knight képességei természetesen nem mérhetőek Garcia Marquez zsenialitásához, így már alapvetően adott a handicap. De hát nem is vártunk katartikus erejű műremeket tőle, csupán egy jól megírt szkriptet, mint a Locke c. filmje esetében. 

Steven Knight-on azonban eluralkodott a Shyamalan-féle megalománia, és ezt tetőzve még „túl is szerette” az ötletét. És ahogyan az indiai fenegyerek szokta, ő is mindent beáldozott a nagy csavar oltárán. Ami egyrészt nem olyan erőteljes, mint azt az író-rendező gondolta, másrészt a fordulatot totálisan leveti magáról a vászon. Idegenül hat, kellemetlen „wtf” érzést generál, nem kicsit giccses és túlgondolt. 

S noha McConaughey közel sem teljesít kirobbanó formában, azért a kötelezőt hozza. Mégis nagyon nehéz zöld ágra vergődni nézőként ezekkel a papírmasé karakterekkel. Diane Lane szereplése pl. teljességgel indokolatlan, Anne Hathaway is csak csetlik-botlik a film kontextusában. Egyedül Jason Clarke az, aki valóban éli a szerepét, nem is áll neki rosszul ez az ízig-vérig gonosz figura, de a kezdeti thrilleres, neo-noir-os hangulat után egy huszárvágással sci-fi-fantasy-be vált a történet, amivel aztán minden addigi történés vaskos idézőjelbe kerül, és rendkívül zavarossá, zavarttá válik a sztori.

Fene tudja, papíron talán tényleg jól festhetett ez az egész…

40%

https://www.imdb.com/title/tt6476140/

Marvel Kapitány - Captain Marvel

Már a Fekete Párduc esetében is értetlenül csóváltuk a fejünket, és az van, hogy a Marvel Kapitánynak sem sikerült maradéktalanul kiköszörülnie a csorbát. Jóllehet, valamivel azért szórakoztatóbb mozi ez az előző Marvel-filmnél.

No persze óriási a siker – anyagilag meg pláne -, és ugye ott figyel minimum fél tucat A-listás sztár neve a plakáton, akkor sem érezzük kirobbanónak a stúdió legújabb dobását.

Egész egyszerűen uncsi és feszültségmentes a sztori, azzal együtt, hogy azért fel-felüti a fejét itt-ott a Marvel-zsenije. Akadnak sziporkák, csak sajnos az ötlettelenség szinte majd’ minden esetben felülkerekedik.

A tempó okés, a látvány lenyűgöző, ahogy azt megszokhattuk. Mindez egynémely Marvel-rajongónak talán pont kielégítő lehet, de tudván, hogy mennyi fantáziadús és ötletes szuperhős mozi került az utóbbi pár évben a vetítőtermekbe, igen csak csalódást keltő a film.

Larson minden tőle telhetőt megtesz, a trükkök nagyon rendben vannak – naná! -, a buddy cop movie-kat idéző Fury – Danvers duó kifejezetten jól muzsikál, mégis hiányérzetünk maradt a film megtekintése után.

Mert hogy: korrekt iparos munka a Marvel Kapitány, nem több…

60%

https://www.imdb.com/title/tt4154664/

Dogman: Kutyák királya - Dogman

Az év – számunkra – eddigi legtetszetősebb európai filmjét a kultikus Gomorra nagyszerű rendezője, Matteo Garrone szállítja!

A Dogman lebilincselő bűnfilm, de emellett egy csomó egyéb erénye is van. Csak győzze az ember befogadni, dekódolni és lefejteni a történetben rejlő rejtett üzeneteket és tartalmakat.

Garrone az ilyen-olyan filmes zsánerekbe tett kirándulásai után ismét a karakterekre összpontosít - ez áll neki a legjobban! S amellett, hogy a Dogman kőkemény, véres, ellentmondást nem tűrő mozi, kellőképpen „olaszos”, lírai és icipicit groteszk is!

A fiktív tengerpart melletti kisváros épp olyan koszlott és sivár, mint amilyen kontextust Garrone a Gomorrában ábrázolt. A helyszín valós, Villaggio Coppola, a Nápolytól északra fekvő híres-hírhedt szellemváros, amelyet a Camorra bűnszövetkezet kezdett el építtetni még a ’60-as években, hogy aztán jövedelmező üdülőparadicsommá varázsolja a helyet. A nagy botrányt kavart építkezést végül elkaszálta a kormány (hiányoztak az engedélyek, egy rahedli illegális ügyletre derült fény stb. stb.), így egy évtizeddel később félkész épületek és egy sivár-kopár lakótelep-komplexum maradt hátra a területen.

Nos, ennél megfelelőbb „díszletet” aligha találhatott volna Garrone a filmhez. Melynek főszereplője, a csetlő-botló Marcello ebben a leharcolt közegben igyekszik talpon maradni és félig-meddig tisztességesen megélni a „Dogman” névre hallgató kutyakozmetikájából. Csak hogy az alvilági figurák által irányított tengerparti kisvárosban a bűn az úr, s ahhoz, hogy az ember túléljen, muszáj asszimilálódnia, és beletörődően elfogadnia a rászabott pozíciót a táplálékláncban. Így lesz Marcelloból kutya-hostel tulajdonos és mellékállásban kokaindíler. A szerrel való kereskedelem pedig igen csak megnehezíti az egyébként jólelkű Marcello életét. Az erőszakos helyi vagány, Simoncino hűbéresévé – a történet allegóriájában: láncra vert kutyájává - válik, aki egyre húzósabb és húzósabb ügyletekbe rántja bele a galamblelkű kisembert.

Garrone tulajdonképpen az „erősebb kutya baszik” analógiájára húzza fel a sztorit. Hogy nincs igazság, pláne nincs korrekt igazságszolgáltatás, mert az elsöprő fizikai fölénnyel szemben a gyenge mindig alul marad. A tézis természetesen helytálló, s épp ezért igen lehangoló. Fáj szembesülni Marcello erőfeszítéseinek hiábavalóságával. És persze, ahogy robog előre a sztori már sejteni lehet, hogy a főhős a tragikus végkifejlet felé halad.

S ugyan bekövetkezik az, amire titkon vártunk: Marcello behúzza a váratlant, azt, amire tőle senki nem számít. Mégsem arat diadalt! A bosszú, mint olyan értelmét veszti. Tette hasztalanná válik. Mindezt Garrone rendkívül érzékletesen ábrázolja, a finálé emlékezetes és letaglózó – pedig a klasszikus értelemben vett katarzis írmagját is száműzte belőle a rendező.

Marcello Fonte elképesztő a főszerepben, nem ok nélkül díjazták Cannes-ban az alakítását. Egyrészt kitűnő karakter, nagyon „olasz”, másrészt hibátlanul hozza a tragikomikus Benigni-s figurát, ami kifejezetten érdekessé teszi az alapvetően zord történetet.

Ettől függetlenül, s az egy-egy vicces, humoros szcénát leszámítva Garrone kétségbeejtően sötét képet fest a világunkról, a társadalomról és annak rendkívül primitív, hierarchikus berendezkedéséről.

A direktor szerint ősemberek vagyunk a betondzsungelben, akiket csak és kizárólag az ösztöneik vezérlik. És fáj beismerni, fáj szembesülni vele, de Garrone-nak bizony igaza van!

85%

https://www.imdb.com/title/tt6768578/ 

Shazam!

Fene gondolta volna, hogy épp a Shazam, az 1930-as évek végén útjára indított képregény filmes adaptációja lesz a DC első, valamirevaló szuperhős mozija…

Pedig így van! Kínlódások és kudarcba fulladt próbálkozások után egy valóban élvezhető, szerethető produkciót tett le az asztalra a stúdió. S ráadásul mindezt totál lazán, görcsmentesen, megfelelési kényszer nélkül.

A „ludas” minden bizonnyal David F. Sandberg, aki jó ízléssel és értő kezekkel nyúlt a klasszikus alapanyaghoz.

Nincs itt semmi olyan, amihez ne lett volna már korábban szerencsénk. Sandberg azonban nem csupán megoldandó feladatként tekintett a Shazam-projektre, hanem beletette a megfelelő emocionális töltetet is, amitől egy mozi elkezd úgy Isten igazából működni, és elkezd hatást gyakorolni az emberre!

A Shazam a kifejezetten vicces és ötletes szcénák mellett ráadásul igen impozáns és tehetséges szereplőgárdával büszkélkedhet.

Zachary Levi fürdőzik a szerepben, ahogy az Az-ból és a Csodálatos fiúból ismerős Jack Dylan Grazer is igen emlékezeteset megy! És akkor ott vannak még a remekül eltalált mellék karakterek is, mint pl. Faithe Herman, a cuki kis feka kislány szerepében.

És hát ne vitassuk el Asher Angel érdemeit sem, aki fiatal kora ellenére kifejezetten meggyőzően domborít a főszerepben!

A DC legújabb képregény mozija felüdülés a stúdió eddigi kínkeserves melói után. David F. Sandberg ügyesen tiszteleg az olyan klasszikusok előtt, mint pl. a Segítség felnőttem, vagy a filmben név szerint is emlegetett Rocky.

De nem holmi divatos nosztalgia-túráról van itt szó! A Shazam eredeti, ötletes feldolgozás, szórakoztató, vicces, emlékezetes mozi!

80%

https://www.imdb.com/title/tt0448115/ 

Ha a Beale utca mesélni tudna - If Beale Street Could Talk

Ha a néger utca beszélni tudna. Ezen a címen jelent meg Magyarországon először James Baldwin regénye. A könyv személyes hangvétele egészen szokatlan, lírai perspektívából közelít a témához. Hogy milyen nehézségekkel kellett a ’70-es években szembenéznie az afroamerikai közösségnek, s még inkább: az afroamerikai fiatalságnak. Hogy mennyire nehézkes volt egy fekete pár számára elindulni a nagybetűsbe, s milyen ellenérzésekkel viseltettek irántuk a fehérek.  

A Holdfény rendezője, Barry Jenkins a regény személyességét igyekezett átmenteni a filmjébe.

A Ha a Beale utca mesélni tudna ennek megfelelően regényes mozi, s mint olyan, szép film, hiánypótló alkotás, de épp az érzésünk szerint kissé túltolt regényesség az, ami picit mesterkéltté teszi.  

A bensőséges jelenetek sokkal jobban, érzékletesebben érvényesülnek a könyv lapjain. A vásznon minden picit modorosabbnak hat, azzal együtt, hogy – kétség nem fér hozzá –  minőségi alkotással van dolgunk. 

Az ambivalencia nem határozottan szembetűnő, mégis kilóg a lóláb bizonyos szcénák esetében.

Regina King mellékszereplői Oscar-ját is picit túlzásnak tartjuk – egyfajta kompenzációnak az Amerikai Filmakadémia részéről -, pláne úgy, hogy – a film kontextusát figyelembe véve – a Tish-t megformáló KiKi Layne jóval erőteljesebb alakítást nyújt.

Stephan James Fonny-ja szintén kicsit egydimenziós, s a regény többrétegű, komplex mondandóját sem sikerül Jenkinsnek interpretálnia.

A film ritmusa és időkezelési technikája azonban kifejezetten megkapó! És akad jó néhány emlékezetes jelenet is! A két család kínos találkája pl., amikor Tish bejelenti, hogy gyermeket vár, furcsa mód feszült és rapszodikus - mondhatni életszerű. Kár, hogy pont a szerelmespár intim pillanatai sikeredtek kissé mesterkéltre.

Minden hibája ellenére azonban a Ha a Beale utca mesélni tudna jó film. Nem kiváló, nem tökéletes, de a mai gyér felhozatalban abszolút kimagasló, különleges darabnak minősül. S ha nem ismernénk a regényt, talán még magasabbra is pozicionálnánk…

75%

https://www.imdb.com/title/tt7125860/

Kedvencek temetője - Pet Sematary

Nehéz ebből a szempontból versenyeztetni a Stephen King életmű darabjait, de úgy hiszem, abban kiegyezik minden kemény vonalas King-rajongó, hogy a horror-guru egyik legzordabb regénye egyértelműen az 1983-as Állattemető.

Rohadt egy dög ez a sztori! És ugyan megélt már egy-két feldolgozást, egy közepes tévéfilmes szösszeneten, valamint egy indokolatlan és igen gyengusz második epizódon kívül nem futotta többre az amcsi filmeseknek.

Ezúttal egy underground horror-huszár, a Starry eyes és a Holidays c. odaverős rettenetekkel nevet szerző Kevin Kölsch vette kezelésbe a klasszikus King-művet, hogy egy olyan adaptációt rittyentsen, amely méltó módon, elemi erővel adja vissza az Állattemetőben rejlő ádáz, zsigeri horrort.

Kölsch tehetséges fazon, hátborzongató, nyomasztó hangulatot eszkábál, s ezzel együtt kiválóan építi a sztorit is – alapos és akkurátus. Az interpretáció egészen a film utolsó 20 percéig működik is. Egészen odáig valóban ott lappang a filmben az a veszedelmes, semmihez sem hasonlítható atmoszféra, ami King regényére – és munkásságának legütősebb darabjaira - olyannyira jellemző.  

És még az sem mondható, hogy a direktor nem konzekvens... A fájó pont egyértelműen a finálé, ami az előzőekhez képest szembetűnően megúszós és fantáziátlan. Ez pedig egyértelműen Kölsch – vagy inkább a stúdió (?) – sara. Egy agyasabb, bátrabb zárlattal jó eséllyel valamiféle modern horror-klasszikust ünnepelhetnénk most.

Mert egyrészt a legújabb Pet Semetary képes arra, amire a pláza-horrorok zöme nem: tényleg a frászt hozza az emberre, másrészt kiválóak a szereplők, elég ha Jason Clarke profi játékát, vagy a mindig kiváló John Lithgow-t említjük.

Nem rossz zsánerfilm a Kedvencek temetője, még így is messze az átlag fölé emelkedik, de az olyan zseniális, bevállalós kortárs horrorokkal szemben mint pl. a Mi, vagy a Hereditary azért jócskán alul marad.

70%

https://www.imdb.com/title/tt0837563/