2017. június 28., szerda

Leviatán - Leviathan


Andrev Zvyagintsev az orosz hagyományokat követve a klasszikus „Bűn és bűnhődés-toposzt” gondolta újra és ültette át mai kontextusba. 


A 2015-ben a legjobb idegen nyelvű film Golden Globe-ját begyűjtő (Oscarra is jelölték, de azt végül az Ida elhappolta előle) filmdráma az elmúlt évtized egyik legérzékenyebb európai mozija; nagyon intelligens, finom társadalomkritika. 


Legfőképp az orosz társadalmi és gazdasági viszonyok kapják meg a magukét. Úgy fest nem csak nálunk, Oroszországban is megállt az idő. Hiába játszanak ők is – ahogy mi is - demokráciát, a dolgok még mindig a megkövült/megrögzött szocialista alapelvek mentén rendeződnek. Elhízott, arrogáns, hataloméhes ex-pártemberek mondják meg a tutit, és tartják rettegésben a csóró kisembert. 


Igen, a kisember – csinovnyik (?) – vergődése ez. Kolja szembemegy a hatalommal, de hamar nyilvánvalóvá válik a számára, hogy szélmalomharcot vív, s a küzdés szépen lassan, kíméletlenül felőrli az energiáit. 


Zvyagintsev nagyon érzékletes családi drámát (is) kanyarint mindeközben, jól összekuszálja a szálakat, csak hogy még komplexebb legyen a kép. Hiába, ha jön, akkor bizony csőstül jön a szar! Kolja élete is pillanatok alatt hullik darabokra.


Olyan a Leviatán, akár egy roppantul erőteljes, keménykötésű, mégis nagyon szenzitív, finom, légies színdarab.
És nincs feloldás. Hogy is lenne? Zvyagintsev ugyanis az életről beszél - mégpedig igen kendőzetlenül. 

95%