Jogosan táplálhatott nagy
reményeket az egyszeri filmrajongó a Brightburn – projekt iránt. A korábban
Korn videókat jegyző David Yarovesky filmjének előzetesei ugyanis egy kőkemény,
megalkuvásmentes anti-szuperhős mozit vizionáltak, páratlan crossover-élménnyel
kecsegtettek.
A történet a Superman-kánonra
épít, de annak az inverzét mutatja: mi van, ha az űrből a Földre pottyanó Clark
Kent, esetünkben Brandon Breyer – ez a név is milyen szépen alliterál… -,
mégsem jó és segítő szándékkal érkezik a bolygónkra, s szupererejét nem a
védelmünkre, hanem az elpusztításunkra szándékozik fordítani?
A Brightburn lehetett volna egy
igazán fenékbe rugdalós, rendhagyó, emlékezetes mozi, hisz az alapötlet több,
mint ígéretes: éjsötét coming-of-age szuperhős mozi, erős horrorisztikus
vonásokkal!
Csak hogy Yarovesky filmjében a
horror (értsd jól: szemgolyóból kihúzott üvegszilánk, ripityára tört állkapocs
csont etc.) legfőképp öncélú, és inkább undort keltő összetevő.
A főszereplő Jackson A. Dunn igazán
ördögien hozza a karaktert, csak sajnos ő maga sem tud egyedül megbirkózni a
forgatókönyv komoly hiányosságaival.
A történet pörgős – vagyis inkább:
túlpörgetett. Zavaróan túlzsúfolt a szkript, nincs idő a karakterek
kibontakoztatására, nincs hely az emocionális oldal kifejtésére. Pedig ezek
sokkal izgalmasabbak – és nem mellesleg félelmetesebbek - lettek volna az
indokolatlanul túlspilázott trancsír-jeleneteknél.
És noha vannak érdekfeszítő, és
valóban para momentumai a Brightburnnek, jól van fényképezve, remek a látvány,
összességében mégis csak egy otromba módon kihagyott ziccer a film.
40%
