2019. március 23., szombat

Űrdongó - Bumblebee


Lám, miből lesz a cserebogár. Avagy az űrdongó…
Michael Bay vállalhatatlan Transformers mozijai után a Kubo és a varázshúrok rendezője, Travis Knight rázta gatyába az autobotok és álcák intergalaktikus meséjét.
Knight nem tett egyebet, csupán beidézte a ’80-as évek ifjúsági kalandfilmjeinek legjobb pillanatait. S nem csak és kizárólag a látványra helyezi a hangsúlyt… Remekbe szabott sztorit kanyarint, és lelket is kölcsönöz a filmjének.


A Bumblebee az eddigi legjobban sikerült Transformers-mozi, ami önmagában persze nem túl nagy erény, de ha azt mondjuk, hogy ez egy erős, izmos családi film, mely jó hagyományokból táplálkozik, stílusos és nem utolsó sorban roppantul szórakoztató, akkor – főként az „előtörténet” ismeretében, azaz Bay ízléstelen látványorgiái után – valószínűleg sokan fogják szkeptikusan ráncolni a szemöldöküket.


Pedig igaz! A Bumblebee szerethető, ügyesen összepakolt blockbuster, minőségi cucc! Knight frappáns megoldásai – Űrdongó korabeli slágerek segítségével kommunikál újsütetű barátjával, Charlie-val -, a ’80-as évek miliőfestése, s a kiváló, nosztalgikus hangulat igazán kellemes pillanatokat produkálnak.


S ha már a ’80-asok! Travis Knight nem a Stranger Things-féle nosztalgia-vonatra váltott jegyet. Sokkal retróbb, ha úgy tetszik, „hagyományosabb” annál. Olyan klasszikusokat idéz, mint az ET, a Szuper haver, vagy akár a BMX banditák. Pop kulturális utalásai nem olyan arcba mászóak és direktek, mint azt a ’80-as évek hangulatát majmoló kortárs filmektől az utóbbi időben megszokhattuk.
Nyilván van ebben tudatosság- marketing és tervezés és célzatosság - a stúdió részéről, de kit érdekel, ha a végeredmény őszinte és imádnivaló.


Hailee Steinfeld már a The Edge of Seventeenben is levett minket a lábunkról. S ahogy akkor, most is bizonyítja, hogy generációjának egyik legtehetségesebb ifjú színésznője. Milliószor jobb és karizmatikusabb főhös, mint Shia Labeouf! A karaktere friss és üde. Szívét-lelkét beleteszi a szerepbe és nem mellesleg kiválóan játszik!


Persze akadnak gyengébb momentumok, John Cena és Jorge Lendeborg Jr. például kifejezetten feledhetőek, viszont a két főszereplő (Steinfeld és maga Űrdongó), valamint a film által kreált univerzum remekül funkcionálnak!
Nem tettünk volna egy lyukas garast sem rá, de a helyzet az, hogy a Bumblebee az utóbbi egy-két év egyik legklasszabb, legemlékezetesebb amerikai közönségfilmje!

80%

2019. március 19., kedd

Creed II.


A Creed óriási meglepetésre olyan folytatása lett a Rocky szériának, ami gond nélkül megáll a lábán a ringben – nem szorul támogatásra -, s a kultikus sorozat méltó franchise-gyermeke is egyben.
Szó szerint, hisz Rocky Balboa edzővé avanzsált, s egykori vetélytársa (Apollo Creed) sarjának (Adonis Creed) trénereként lép ismét a szorítóba. Az írók ügyesen fűzték tovább a történetet, nem bicsaklott meg a Rocky-sztori, Michael B. Jordannal pedig egy fess, karizmatikus főszereplőt is kapott a Creed.


Az előző rész, az Apollo fia alcímet viselő etap 2016-ban óriásit menetelt, Sly-t még Oscarra is jelölték az alakításáért – egyébként tök megérdemelten -, s számos év végi listán ott virított a film az esztendő legjobbjai között.
Nos a szimplán csak Creed 2-re keresztelt új epizód ott folytatja, ahol az előző abba hagyta. Igaz, Ryan Coogler rendező most inkább háttérbe vonult, és csak írói kreditet vásárolt magának, a direktori stafétát pedig a kevésbé tapasztalt Steven Caple Jr.-nak adta át. Aki egyébként derekasan megbirkózott a feladattal, azzal együtt, hogy azért érezni, hogy fajsúlyos meló volt ez neki, s sok esetben inkább a biztosra ment a bevállalósabb megoldások helyett.


Egyébként is süt egyfajta biztonsági játék a Creed 2-ből, ami a komfortot kultiváló, konformista nézőknek jól fog esni, annak viszont, aki egy kirobbanó erejű sportfilmre vágyik, kevésbé fogja elnyerni a tetszését. Nincs azzal baj egyébként, ha az események a megszokott mederben zajlanak. Csak hogy itt inkább csak úgy csordogálnak, s valóban nagyon, de nagyon kiszámítható a cselekmény.
Amellett, hogy Sylvester Stallone és Adonis Creed felkészülését a szokásos nagy ütközetre ismét öröm nézni. A bunyó megint csak odavág, Adonis nem csak ad, kap is, minden ökölcsapás rendkívül valóságosan hat. S ha kell a vér is csordogál, szakadnak fel a szemhéjak, törnek az orrcsontok.


Az ellenség ezúttal nem más, mint Dolph Lundgren alias Ivan Drago – Rocky egykori ellenfele -, illetve annak fia, Viktor Drago, a legyőzhetetlen ukrán óriás. Akit egyébiránt a 28 éves román profi bokszoló, Florian Munteanu kelt életre. No persze nem kérdés, ha Munteanu-t és Michael B. Jordant összeeresztenénk a ringben, ki kerülne ki győztesként, de ugye nem árulunk el óriási titkot azzal, hogy Rocky-filmben, bocs Creed-moziban, nincs az az Isten, hogy egy kelet-európai öklöző diadalmaskodjon egy amerikai felett.
És hát – ehhez kapcsolódva – azzal sem mondunk semmi újat, ha azt mondjuk, maga a Creed 2 sem mond semmi újat a témával – jelesül a bokszfilm alzsánerével – kapcsolatban.
A srácok tálcán kínálják – egyébként kifejezetten gusztusosan - a sok közhelyes életbölcsességet, és a klasszikus sportfilm frázisokat is óramű pontossággal szállítja a film.


Azért nem rossz ez, sőt, mondhatni méltó párja az első felvonásnak, de meg kell hagyni: bátortalanabb nála, s nem is annyira ambiciózus.
Aki azonban bírja a Rocky-filmeket, s a Creed első felvonásával sem ápolt rossz viszonyt, annak ez az új rész is be fog jönni!

70%

Aquaman


Valljuk be, amennyire gyermekded a sztori, annyira lehet komolyan venni, s annyira lehet ebből a vizes meséből elfogadható filmadaptációt készíteni.
A DC persze beleadott apait-anyait, mintha az ellenlábas Marvel Thor-mozijaira szerettek volna rátromfolni, a végeredmény azonban – a 160 milliós büdzsé ellenére – korántsem lett olyan nagyszabású, mint vártuk.


Pedig a stúdió mindent bevetett, a látvány olyan grandiózus, hogy szinte már túlzás – bocs, egyértelműen az! -, a készítők szerződtetek egy rahedli A-kategóriás sztárt: itt van Willem Dafoe, Patrick Wilson, Nicole Kidman, Amber Heard és a főszereplő Jason Momoa.
A forgatókönyv azonban harmat gyenge, így a produkció imént felsorolt erényeit a slendrián szkript lazán kioltja, vagy legalábbis erősen zárójelbe teszi, s így aztán a pozitívumok mellett/helyett inkább a negatívumokra terelődik a figyelem.


Nyilván nem várhatunk világmegváltó, innovatív dolgokat egy ilyen kaliberű filmtől, de olyasfajta világmegváltást igen, ami a maga által kreált mesevilágban komolyan vehető. Az Aquaman vizes, színes, klipszerű közegében azonban igen nehéz elmerülni. Annyira művi, annyira mesterséges az egész.


Momoa minden tekintetben erős főkarakter, nem is kell ennél több: tohonya izomkolosszus predikatív szószerkezetekkel és ennyi, pont, jó napot.
James Wan rendező viszont nem annyira erős ebben az egysorosokkal dobálózó super hero miliőben, így az Aquaman poénjai maximum csak mérsékelt sikerre számíthatnak. Továbbá a felszíni és felszín alatti lét ambivalenciájában rejlő lehetőségeket (gegeket, helyzet – és jellemkomikumokat) sem sikerül a filmnek messzemenően kiaknáznia.


A rendező, a stáb, illetve a DC nem igazán akarta a járt utat elhagyni a járatlanért, ennek következménye pedig egy épp nézhető, de abszolút feledhető, csilli-villi szuperhős-szappanopera. Teljesen kiszámítható dramaturgiai ívvel, totálisan egydimenziós karakterekkel.  

55%

2019. március 18., hétfő

Egy kis szívesség - A Simple Favor


Paul Feig - a nem csupán vicceskedő, hanem valóban vicces Humor Herold - az olyan frappáns komédiák, mint a Koszorúslányok, vagy az épp kishazánkban forgatott Kém után thriller-csinálásba vágta a fejszéjét.
Helyesebben: fogta Darcy Bell azonos című könyvsikerét, s az alapanyagot teljes mértékben a saját képére formálta. Értsd jól: öntörvényűen a saját szájíze szerint készítette el az adaptációt.


Mivel ugye Feig a vígjátékok irányából jön, ezért megborította Bell kisasszony koncepcióját – a regény ugyanis vegytiszta bűnügyi sztori, annak minden komolyságával -, s a tőle telhető legspeckóbb módon fűszerezte meg éjfekete humorral a filmje alapjául szolgáló történetet.


Az Egy kis szívesség ugyanakkor – Feig üdítően laza stílusa ellenére – mégsem működne olyan frankón a két elemében lévő színésznő, Anna Kendrick és a femme fatale szerepében fürdőző Blake Lively nélkül.


A casting remek, rendkívül testhezállóak és testreszabottak a szerepek! És amellett, hogy két kitűnő alakítást látunk, kapunk ötletes dialógokat, és egy rafkós sztorit is, ami – egy-egy üresjáratot leszámítva - végig képes fenntartani a figyelmünket.


Akadnak azért kevésbé jól sikerült pillanatai is a filmnek. Az utolsó harmad fordulat-halmozása pl. a játékidő végére már picit fárasztóvá válik, s épp ezért a finálé sem szól akkorát, mint az az előzményeket figyelembe véve elvárható lenne. Illetve a krimiken edzett nézősereg számára egy-egy csavar sem fog akkora meglepetést okozni.
Ahogy a mondás tartja: a kevesebb több!


Feig és a csajok azonban görcsmentesen vezénylik – zavarják le a sztorit, mi pedig alig győzzük kapkodni a fejünket. Jók a bemondások, találóak a karakterek – már csak Lively és Kendrick játéka miatt is érdemes megnézni a filmet -, és nem utolsó sorban: oltári király a hangulat!
Nem lesz „kult”, ahhoz túl csélcsap, de ügyes kis mozi ez, az már biztos!

75%

2019. március 16., szombat

A gyűlölet, amit adtál - The Hate U Give


Nem volt kétséges, hogy Angie Thomas izmos bemutatkozását, a mindenféle bestseller listán előkelő helyet szerző The Hate U Give c. regényt Hollywood minél előbb magáévá teszi.


A könyv erős kiáltvány, a Black Lives Matter, az afroamerikaiak egyenjogúságáért foggal-körömmel küzdő, harcoló mozgalom kiáltványa. Melyben egy 16 éves színesbőrű tinédzserlány, Starr kerül a faji előítéletek és az elfogadás/integráció/tolerancia kereszttüzébe. 


A lány fehér fiúval randizgat, a legjobb barinője is fehér a gimiben, de miután egy gyermekkori barátjával, az afroamerikai Khalillal egy házibuliból hazafelé kocsikáznak, s a srácot a rendőri igazoltatás során a – fehér – rendfenntartó közeg egy félreértés (?) miatt gondolkodás nélkül agyonlövi, Starrban elkezd munkálkodni egyfajta zsigeri düh és elkeseredettség, amely természetesen szoros összefüggésben áll a faji hovatartozással, a rasszizmussal, a társadalmi hierarchiával, valamint a toleranciával – illetve annak hiányával.


A történet maga egyébként rendkívül sokoldalú és rengeteg lehetőség rejlik benne. Mindezt Angie Thomas szépen tüzetesen körbe is járja a könyvében. Csak hogy azt a komplexitást, amelyet a regény kínál, a film nem kínálja. Sokkal egyszerűbben, mondhatni szájbarágósan fogalmaz. George Tillman Jr. interpretációjának nincsenek árnyalatai, ami által zavaróan didaktikussá és demagóggá válik az egyébként izgalmas alapanyag.


Az ideológia elvérzik a mozgóképes verzióban, túlságosan elmerül a maga által kreált sűrű, cukormázas pátoszban a történet, s azzal, hogy mindent az arcunkba tol, épp a súlyát veszíti el a mondanivaló.


Ezzel együtt, mint young adult mozi, vagy akár, mint felnövés történet, összességében működik a film.
Vagy legalábbis: az átlagon valamelyest felül teljesít. Viszont a tengerentúli dicshimnuszok, és az éltető kritikák után ennél jóval erőteljesebb filmélményre számítottunk.

65%

2019. március 15., péntek

A törvény nevében (3. évad) - True Detective (Season 3)


Ha az első évad maga volt a misztikum és a titokzatosság, a második pedig a hűvös távolságtartás, akkor a harmadik szezon egyértelműen az eddigi legszenzitívebb, legérzelgősebb A törvény nevében-fejezet. S ez egyáltalán nem pejoratíve értendő.  


Mahershala Ali személyében megvan a szuggesztív főhős is, olyasféle magányos figura ő, mint az elsőben Matthew McConaughey volt, noha a történet azért közel sem olyan megkapó, mint a 2014-es szezon több rétegű, komplex sztorija.


Hiába mondják, hogy a 2019-es True Detective az első évad nyomvonalán halad, s hasonló hangulatot hoz, az állítás maximum az első egy-két epizódra igaz.
A bűnügy most sem olyan hátborzongató, mint a McConaughey-s kultikus nyitó szezonban volt, de kétségkívül ennek a harmadiknak is megvannak a maga érdemei és egyedi jellegzetességei. Ahogy említettük: most először penget érzelmesebb húrokat a True Detective!


Igaz, Pizzolato mindig is szeretett a karaktereire fókuszálni, de most először az antológia történetében ragadtatja magát úgy Isten igazából szentimentális pillanatokra az író – ami egyértelműen új, szerintünk üde színfolt - a True Detective krónikájában.


Természetesen nem csak és kizárólag összeborulós jelenetekből áll a film. Roland West és Wayne Hays nyomozók egy olyan megoldatlan bűnügyet görgetnek közel 30 éve maguk előtt – a 3 idősík parádésan kerül bemutatásra -, amely teljes egészében rányomja a bélyegét az életükre, világlátásukra és jellemükre. Mint az az utolsó epizódban kiderül – nyugi, nem spoilerezünk! -, talán picit felesleges volt ennyire túlreagálniuk a dolgot, de a sokak által bírált finálé szerintünk szépen, elegánsan, konzekvensen tesz pontot a több évtizedet felölelő eseménysor végére.


Igaz, Pizzolato picit túltolja a zárlatot. Amikor azt gondolnánk, hogy „itt a vége fuss el véle”, még be-betold egy-egy szcénát. Kicsit ritmustalanná is válik ezáltal a végjáték. 


A történet az első két rész alapján valamivel többet ígér, mint amibe aztán kulminál, de a True Detective-ben sosem igazán a bűnügy megoldásán volt a hangsúly, hanem az adott nyomozók vívódásain és lelki csatározásain. Ezt pedig a harmadik évad is kifogástalanul abszolválja.


S noha azért örültünk volna egy picit agyasabb konklúziónak, Mahershala Ali, Stephen Dorff – de jó őt újra látni, pláne egy ilyen testhezálló szerepben -, valamint a csodás Carmen Ejogo tesznek róla, hogy emlékezetessé váljon az új évad.


Úgy érezzük, hogy Nic Pizzolato mindenképp szintet lépett a 2019-es True Detective-el, hisz hangulatában és atmoszférájában merőben más ez az évad, mint az előzőek. Jóllehet, érezni a szándékot, hogy a második széria kudarca után igyekszik visszaédesgetni a 2014 után elvesztett rajongókat, s ennek érdekében becsempészett néhány ismerős hangulati elemet a nyitó évadból.


Összességében azonban elmondható, hogy a True Detective ügyes, okos, jól kifundált brand, igazi minőségi krimi-antológia, ami bár ezúttal sem tudta hozni az első évad zsenialitását, most is kiegyensúlyozottan, megbízhatóan magas nívón teljesít.

80%

2019. március 12., kedd

A 64-es betegnapló - Journal 64


A Q-ügyosztály a negyedik felvonásához érkezve szállítja ez eddigi legkomplexebb és legfelkavaróbb ügyét. Az új epizód minden létező mozis rekordot megdöntött Dániában, s sokak szerint a széria eddigi legsikerültebb darabja. Meglehet.
Szerintünk „csak” kiegyensúlyozottan és megbízhatóan hozza az eddigi részek egyébként tök korrekt színvonalát.


A két nyomozó ezúttal is egy szövevényes ügy kellős közepébe csöppen. A dramaturgia hasonlatos az előző részekéhez. Azzal a különbséggel, hogy itt most viszonylag gyorsan történik minden, a rendező Christoffer Boe nem sokat vacakol, rögtön belecsap a lecsóba.


Végül A 64-es betegnapló sem tud sokkal több lenni, mint egy akkurátusan összepakolt iparos meló, de kétségkívül van benne kraft, és meglehetősen izgalmas is.
2017-ben a Hóembertől vártunk volna valami hasonlót, de sajnos Tomas Alfredson Jo Nesbo adaptációja képtelen volt megugrani a lécet.


Kifejezetten üdítő, hogy a dánok kult rendezője, Boe meg sem próbálta másolni a korábbi epizódokat. Ezúttal tempósabb a cselekmény, s a direktor igyekezett egy kis emocionális töltetet is belecsempészni a matériába. No persze csak finoman, visszafogottan, skandináv módra.


A zárlat picit most is tévéfilmesre sikeredett, de ettől még egy kifejezetten ügyes, tetszetős, jól koreografált krimi A 64-es betegnapló!

70%

Neverland elhagyása - Leaving Neverland


Szentül hisszük, hogy a Leaving Neverland minden egyes momentuma és állítása igaz. És nem Wade Robson, James Safechuck, valamint a családtagok párás tekintete miatt. Hanem mert egész egyszerűen épp ésszel megkérdőjelezhetetlen a sztori.
Jacksont több ízben vádolták gyermekmolesztálással a ’90-es években és a 2000-es évek derekán. Minden esetben megúszta a börit, de kétség nem fér hozzá, hogy az ufonauta Jackson sáros volt, s naivan, elszántan hiszünk azon frázisban, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, s a rossz hasonlóképpen kapja meg végül a neki járó büntetést. Még ha az posztumusz retorzió is.


Jacko esetében a mítosz porig rombolása a bünti, a demitizálás, az, hogy az egész életmű hitelét veszti. Hogy nincs örök érvényű hagyaték. Pop királyból bukott király lesz, a korona más fejére vándorol. A legenda nincs többé!


Michael Jackson korai alkotásai kétségkívül a könnyű zene csúcsteljesítményei, de azért fontos megjegyezni azt is, hogy nem csupán Jacko-é az érdem, hisz olyan sokat tapasztalt legendákkal dolgozott ekkor, mint pl. Quincy Jones – aki egyébként egy korábbi interjúban szintén nem túl pozitívan nyilatkozott MJ-ről, ostoba, infantilis „kisgyereknek” titulálva őt.
Ettől függetlenül persze Jackson dalszerzői, énekesi kvalitásai megkérdőjelezhetetlenek, de a Leaving Neverland után bizony erősen zárójelbe kerülnek az olyan nem kicsit szentimentális és gejl, mégis nagyhatású program dalok, mint a Heal the world és a They don’t care about us.


Már csak az imént taglaltak miatt is bazira jelentőségteljes doku a Leaving Neverland. Mérföldkő. Hisz ilyen jellegű, ilyen erőteljes és ilyen nagyhatású demitizálást eddig még talán egyetlen dokumentumfilmnek sem sikerült véghez vinnie. Szó szerint lehull a lepel.
Az alkotó Dan Reed kiválóan vezeti és építi fel 4 órás sokk-moziját, amelyben két bő 30-as éveiben járó férfi vall Michael Jacksonhoz fűződő barátságáról, szerelmi viszonyáról és a zaftos, naturális részletekről, hogy a pedofil Jacko hogyan, miként játszotta velük szexuális játékait a ’90-es években, hogyan használta őket, hogyan kerítette hatalmába a lelküket, s milyen módon férkőzött közel családjaikhoz, családtagjaikhoz.


Ha bárkiben felmerül a kérdés, hogy egy felelősségteljes anya ugyan hogyan engedhette, hogy a 7 éves gyermeke egy ágyban háljon egy idegennel, a film erre a felvetésre is választ ad.
Jacko kiválóan manipulálta - kezdetben vélhetően nem szántszándékkal, majd miután szorult a hurok, tudatosan - a két srácot, akik egészen 2013-ig hordozták magukban a titkot.
S hogy miért kellett várni a sztár halála után 4 évet? Az események nem Jacko idővonalán zajlanak! A Leaving Neverland nem Jacksonról szól, bár kétségtelen, a pop király volt a mozgatórugója a történéseknek.


A film remek pszichológiai látlelet, amely a gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzus kronológiáját, dramaturgiáját, lefolyását mutatja be – méghozzá igen nyersen, szókimondóan.
Az csak a hab a tortán, hogy a körülményeknek köszönhetően a Jackson-kultusz alapjaiban inog meg, minden prekoncepció, a Michael Jacksonnal kapcsolatos összes klisés gondolat és tézis megy a levesbe.  


Még egyszer: nincs kérdés. Minden szó igaz! Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél! Michael Jackson bárgyú, hamis Neverland-je végleg az enyészeté…

85%