2017. február 27., hétfő

John Wick: 2. felvonás - John Wick: Chapter 2


Az, hogy Chad Stahelski ügyesen felismerte a történetben és John Wick karakterében rejlő lehetőségeket, és univerzumot épített a figura köré, s hogy nem követte el azt a hibát, hogy az első rész elsöprő sikere után annak az analógiájára húzta fel a folytatást, már önmagában megsüvegelendő! 


...az meg még inkább, hogy az egykori kaszkadőr Stahelski nem beszélt mellé, és – nem marketing duma – korábbi ígéreteihez hűen még nagyobb fokozatra kapcsolt! Metal Hammeres szakzsargonnal élve: „a lágyabb részek még lágyabbak, a keményebbek még keményebbek lettek”. Mindez esetünkben annyit jelent, hogy John Wick karaktere több színt kapott – no persze nem kell drámai mélységekre számítani! -, kibontakozik a bérgyilkos miliő - az előző részben megismert Continental -, s ami egy akciófilm esetében korántsem elhanyagolható tényező: csúcskategóriás akció-balettet kapunk ismét, s valóságos vizuális orgazmusban lehet részünk újfent a parádésan és ötletesen megkoreografált fejlövések, és különféle halálnemek láttán. A ceruza is előkerül, igen!


Nyilván, akad itt egy rahedli képtelenség – nevezd csak nyugodtan logikátlanságnak -, de mindez tulajdonképpen a műfaj sajátossága! Emlékezz: a drusza John McClane is egyszemélyes hadseregként írtja/írtotta az ellent, ő is bazira bulletproof (pedig hús-vér ember), s őt sem tudja eltántorítani egy késszúrás, vagy egy haslövés attól, hogy még minimum 10-15 jól megtermett legénnyel pusztakézzel végezzen. Szóval ne alakoskodjunk és merjük – legalább magunknak - bevallani: a John Wick bizony – jelen állás szerint - az akcióműfaj egyik legszórakoztatóbb és egyben legelőremutatóbb darabja! Valódi csúcsteljesítmény! Akció-gála! Sziporka! 


S bár a második részben valamivel kevesebb az önreflexió és a kikacsintós önirónia, mégis azt kell mondanunk, hogy ha már trilógia – mert egyértelműen az a cél – Stahelski jó irányba mozdult!
A karakter pedig még mindig ugyanolyan friss és üde, mint az első részben volt! Valamelyest már árnyalva van a Rémkirály mítosza: van ugyanis „Wick” – a legyőzhetetlen legenda, a pokolfajzat, az egyszemélyes halálosztag –, és van „John”, az érző szívű, felesége halálán kesergő, "lelkizős" kutyabarát.
Aki ismét kurva nagy szarba kerül, egy mocskos összeesküvés vétlen (?) áldozatává válik! És ha már szóba került a sztori: ha nem is pazarul, de egészen logikusan és ügyesen kapcsolja össze Derek Kolstad az első részt a másodikkal!


És semmi értelme picsogni, hogy mi a jó égnek Róma, miért volt szükség Laurence Fishburne-re – ha még egy jópofa Matrix-os easter egg-re sem futotta -, minek az underground bérgyilkos osztag, és legfőképp: minek ez az egész cécó a fejvadász társadalommal, ha egyszer piszok jól szórakozunk már megint! 


Picit tartottunk tőle, de hamar bebizonyosodott, hogy az aggályaink alaptalanok voltak! A John Wick: 2. felvonás közel ugyanolyan tökös és sodró, mint az első etap! Oltári jó móka! Színvonalas, nívós akció-parádé! 

80%