2017. december 31., vasárnap

A nemek harca - Battle of the Sexes


Ha létezik olyan, hogy „az év színészfilmje”, akkor ezt a titulust egyértelműen a Battle of the Sexes érdemli ki 2017-ben!
A lassú vonalvezetésű, életrajzi sportfilm - Jonathan Dayton és Valerie Faris közös rendezése - a ’70-es évek legnagyobb női teniszezőjének, Billie Jean Kingnek, és az egykori többszörös US Open győztes teniszcsillagnak, a nagy stratégának tartott Bobby Riggsnek a híres, 1973-as showmérkőzését és annak körülményeit dolgozza fel.


A maszkulin pökhendi felsőbbrendűség, valamint a feminin büszkeség és az elnyomás elleni tiltakozás feszül egymásnak.
Billie Jean és Riggs egyszerű, pénzdíjas kirakatmeccsnek indult csatája végül vérre menő élet-halál harccá válik.


Nagyszerű dolog, hogy a film nem idealizálja a hősnőjét, nem farag Jeanne d’Arc-ot a teniszezőnőből: annak esendő, emberi oldalát is megvillantja. S azon túl, hogy természetesen látjuk a kitartóan küzdő sportembert – és a határozott feminin élharcost -, a homoszexualitással kacérkodó, csapongó, bizonytalankodó nő is fókuszba kerül. 


Emma Stone egyre érettebb színésznővé válik. Játéka talán – eddigi munkásságát figyelembe véve – most a leglenyűgözőbb! Nem csoda, hogy számos nívós szemle – köztük a Golden Globe is – a jelöltjei közé választotta az alakítása miatt. Szerintünk az Oscar-jelölés is meglesz, de hát a jó ég tudja ugye…


És a zseniális Emma-n kívül ott van még a szenzációs Steve Carell, akinek ezúttal talán picit könnyebb dolga volt, mint a partnerének. Ez a szerep bizony – stílszerűen - magas labda volt a korábban rendre vígjátékokban domborító, ma már inkább drámai karakterek bőrébe bújó színész számára. Mégis, most is tökéletesen, utánozhatatlan módon oldja meg a feladatot. Egészen izgalmas folyamat az, ahogyan egy alapvetően ripacs, antipatikus, tenyérbemászó figura Carell értelmezésében szép lassan szimpatikussá válik a számunkra. 


Bár vannak a filmnek hibái – túl hosszú az expozíció, picit körülményes, kiszámítható és felszínes a szkript -, Emma Stone és Steve Carell párosa bőkezűen kárpótol!
A Battle of the Sexes megtekintése filmcsemegékre fogékonyaknak erősen javallott!

70%

2017. december 26., kedd

Hegyek között - The Mountain Between Us


…eredetileg Michael Fassbender és Margot Robbie játszották volna a főszerepet, de látva a filmet, Kate Winslet és Idris Elba sem bizonyult rossz választásnak.
Vagyis: Charles Martin nagy sikerű – azonos című – könyvének filmadaptációja nem a castingon ment el… 


A két felnőtt – nő és férfi – küzdelme a heggyel, a faggyal, és saját érzelmeikkel nem tud hathatósan érvényesülni a vásznon. Mindez elsősorban Hany Abu-Assad rendező hibája, aki képtelen volt finoman, stílusosan közelíteni a történethez, és megfelelő arányérzékkel és kellő eleganciával átültetni a vászonra az erős emocionális töltettel bíró regényt.


És noha csodaszép a környezet, lélegzetelállító az operatőri munka és a kietlen, havas táj, és az is egyértelmű, hogy mind Kate, mind pedig Idris Elba beleadtak apait anyait, a The mountain between us Abu-Assad határozatlanságának az áldozatává válik. 


Esetlen és kissé suta a film.
Charles Martin sztorija egyébként is mindvégig pengeélen táncol. Egy végtelenül szentimentális, romantikus történet ez, „túlélős”, katasztrófafilmes köntösbe bújtatva.


Sajnos Hany Abu-Assad filmverziójában elsikkad a sztori veleje, s hiába domborítanak kiváló, A-kategóriás színészek a főbb szerepekben, a The mountain between us a kezdeti izgalom, és egy-egy vitathatatlanul erős pillanat dacára végül egy közhelyes szerelmes filmmé devalválódik, szirupos, béna zárójelenetsorral.

50%

2017. december 25., hétfő

Az alapító - The Founder


Milyen szép lenne, ha arról szólna a történet, hogy a San Bernardino-i testvérpár jött látott és győzött. Az ötlet azonban sok esetben édes kevés. Pláne, ha nem társul kellő elszántsággal, akarással – valamint kegyetlen törtetéssel, arroganciával, és „embertelen” kitartással.
A meki-sztori nem tipikus amerikai sikertörténet, bármennyire is azt sugallja a brand, bármennyire is családbarát a meki-ideológia – mindez csupán a marketingkommunikáció része.


1984-ig, a márkanév abszolút felfutásáig ott állt a híres aranyívek filozófiája mögött "az ember". Ray Kroc. Aki nélkül nem lenne McDonald’s franchise. Aki meglátta a lehetőséget Dick és Mac McDonald kisvárosi gyorséttermében. Azaz: Dick és Mac McDonald invenciózus, forradalmi ötleteiben.
Kroc vércseként csapott le a bizniszre, majd idővel – volt már ilyen eset a történelemben nem is egy – klasszul kialmozta a McDonald – tesókat a saját üzletükből. Persze korántsem ennyire egyszerű a sztori. Dick és Mac maradi, kicsit sem üzletközpontú, konvencionális nézetei ugyanis valóban gátolták az előrehaladást – és Kroc nagyravágyó terveit. Az idealizált, elképzelt burger-birodalom nem működhetett volna abban a formában, ahogy azt a fivérek megálmodták. Legalábbis Kroc nélkül ekkora méreteket biztosan nem ölthetett volna a „meki”.


Ray Kroc izgalmas figura. Tenyérbemászó, mindenkin átgázoló ripacs business man – az a fajta, aki a saját anyját is húsz fillérért… Ugyanakkor van a pasiban valami, ami elismerésre, csodálatra készteti az embert. Az elszántsága, a kitartása...


Michael Keaton pompás színész. Legfőképpen miatta emlékezetes a The Founder. Képes a karakter árnyalatait, színeit megvillantani. Kár, hogy Rob Siegel forgatókönyve nem biztosít a számára megfelelő mozgásteret. És nagy kár, hogy a dráma kicsit „csorba”, nincs kellőképpen kiélezve – pedig John Lee Hancock (A szív bajnokai; Banks úr megmentése) megbízható hollywoodi mesélő, akiben megvan a képesség, hogy megfelelően interpretáljon egy ilyen tipikusan amerikai történetet.  


A The Founder csak úgy elcsordogál. Igaz, szórakoztatóan teszi mindezt. Keaton lubickol a szerepben és tulajdonképpen a teljes színészgárda kiválóan muzsikál. 


A film azonban meglehetősen egyoldalúan közelít a meki-jelenséghez – figyelmen kívül hagyva a kellemetlen(ebb) szegmenseket. No persze eredettörténet lévén szó, nem is vártunk határozott állásfoglalást – gasztro-bírálatot -, de némi kritikai él, vagy legalább egy kis élcelődés elfért volna. Vagy akár részletgazdagabb történetmesélés…

65%

2017. december 20., szerda

Logan Lucky - A tuti balhé


A mindenit! Soderbergh aztán tényleg mindent tud ezekről az átverős, simlis betyár-mozikról.
Jobb kezekbe nem is kerülhetett volna a NASCAR-bevételt meglovasítani szándékozó Logan-brothers laza, szókimondó, vicces, szórakoztató tolvaj-sztorija.


A rendező jól – és nem utolsó sorban: a helyén - kezeli ezt a voltaképpen végtelenül egyszerű, suttyó történetet - és miliőt. Csak finoman csinál bohócot a karaktereiből, nem esik át a ló túloldalára, nem csinál alpári vígjátékot a filmjéből. Noha Channing Tatum és a szenzációsan statikus, félkarú Adam Driver kettőse azért produkál nem is egy igen-igen humoros szcénát.


…és ebben az elmebeteg banzájban még Daniel Craignek is helye van! Pedig „jó esetben” egy ilyen tuskó szerepet nem azonosítanánk az újkori 007-essel.


Steven Soderbergh redneck fattyai élnek a vásznon. Mi több, jó munkásember – és mezőgazdász - módjára a kifejezés valós és átvitt értelmében is felszántják azt.  


De egy okosan összerakott heist-movie-tól mi mást várnánk mégis, mint azt, hogy frankón megvezessen minket, hogy picit hülyét csináljon belőlünk? A Logan Lucky e tekintetben nem okoz hatalmas meglepetést, nem vizsgázik ötösre, de tény, hogy a direktor mindvégig nagyon elegánsan vezényel – már amennyire a nem túl elegáns szereplői mindezt lehetővé teszik!


Érzésünk szerint Soderbergh ezt a filmet csak úgy lazán, kisujjból kirázta. Ami egyáltalán nem von le a mozi értékéből, de talán épp ezen jellege miatt nem lesz a Logan Lucky a későbbiekben hivatkozások alapja a zsáneren belül – és a rendező legjobbjai között sem fogják vélhetően emlegetni majd.


A rablás minden kétséget kizáróan bravúros és fifikás. S az, ahogy Soderbergh mindezt szervírozza, szintén ínycsiklandó és meg is hozza az étvágyat, de a katarzis-élmény ezúttal elmarad.

75%

2017. december 18., hétfő

1922


1922 az év, amikor a redneck farmerben, Wilfred Jamesben megmozdul a kisördög - az „áskálódó” -, és miután nem tud konszenzusra jutni feleségével a családi földterületet illetően, úgy határoz, hogy elmetszi az asszony torkát: megszabadul a problémától. Nem is sejtve, hogy ezzel mekkora gyilkos – öngyilkos (?) - terhet vesz a nyakába. 


A film alapjául szolgáló Stephen King kisregény egyfajta modern Bűn és bűnhődés-történet, amelyben a horror zsáner szakavatott tudoraként számon tartott King ismét komoly/komor lelki folyamatokat boncolgat. Újfent bizonyítva, hogy nem csak a zsigeri félelemkeltés királya: jó ismerője a humánumnak. És mindemellett óriási mesélő!  


Az adaptáció jó kezekbe került. Az ausztrál Zak Hilditch képes King esszenciáját hathatósan tolmácsolni.
Nyomasztó, sötét film az 1922. Nem hibátlan – kicsit tévéfilmes és darabos -, a Thomas Jane összeszorított fogai közül kipréselt egysorosokat és a jellegzetes déli akcentust azonban nehéz lesz feledni. Ahogy az alkotás atmoszférája is igen emlékezetes!


King Raszkolnyikovja, Wilfred James valóban megjárja a hadak útját: az „áskálódó” nem győzedelmeskedhet, a gyönyörű, virágzó farm és földterület az enyészeté lesz, a gonosz felzabál mindent, James lelkét bekebelezi a meggyilkolt feleség szelleme - a bűntudat.


Stephen King mindig ugyanarról ír, mégis minden egyes történetében más és más perspektívából környékezi meg a „sötét oldalt”. 


Az 1922 a több, mint korrekt King-adaptációk sorát gyarapítja. Mi pedig örülünk, hisz a mestert kezdi végre a helyén kezelni Hollywood. És oké, mondhatjuk, hogy lektűr, meg ponyva, meg nem szépirodalom, de S.K. zsenije és a pop kultúrára gyakorolt hatása akkor is megkérdőjelezhetetlen.

75%

2017. december 13., szerda

Hét nővér - Seven Sisters - What happened to Monday


Milyen nyomorúságos lenne, ha rendre csak a hétfői napokon élhetnél úgy igazán. A péntekenkénti, irodából történő távozás felszabadultság-érzése ismeretlen lenne a számodra, nem beszélve a szombati sörözésekről a haverokkal és a vasárnap kellemes nyugalmáról.


Egy olyan jövőben járunk, ahol a túlnépesedést megakadályozandó a hatalmasok úgy döntenek, leszabályozzák a gyermekszületéseket, és hatályba léptetik a Csak-egy-gyerek törvényt. Filmünk szereplői – a hét ikernővér – úgy próbálja kijátszani a szigorú Orwell-i rendszert, hogy egy személyazonosság alatt (Karen Settman) élnek. Mindegyiküknek egy nap jut a hétből – értelemszerűen Monday hétfőn érvényesülhet a „való világban”, Tuesday kedden, Wednesday szerdán, és így tovább…
Egy nap aztán Monday nem tér haza, s a hét nővér addig biztosnak/biztonságosnak hitt élete darabjaira hullik.


Kis filozofálgatás a túlnépesedésről, icipici young-adult disztópia - hangulat, sci-fi környezet - mézesmadzag…
Mert a Hét nővér tulajdonképpen egy odavágós akciófilm. Ez az egész „túlnépesedős” miliő és problematika csupán ürügy, hogy a Boszorkányvadászok és a Náci zombik direktora, Tommy Wirkola egy ütős, tempós jövőben játszódó üsd, vágd, nem apád - akció mozit tehessen a publikum elé.


A direktor b-filmes múltja fel-felvillan, és hát tele van a Seven Sisters (korábban a sokkal kifejezőbb What happened to Monday címen futott a film, még mikor teljes egészében a Netflix kezében volt a projekt) elképesztőbbnél elképesztőbb logikai bakikkal. Ugyanakkor, ha félretesszük a kritikus, kötözködő, kákán is csomót kereső énünket egészen jól szórakozhatunk!
Wirkola ugyanis ügyesen gyúrja össze az utóbbi időben divatos sci-fi antiutópiák világát az akció zsánerrel. S a norvég rendező a pofátlanságát is megőrizte! Nem okoz neki lelkiismeret-furdalást beáldozni kulcskaraktereket, ha épp úri kedve úgy diktálja. Egy fejlövés, és kész.


Igaz, a szívünk sem nagyon fáj a 10 percenként elhulló szereplőkért, hisz Noomi Rapace most „heten van”, mint a gonoszok, és ha nincs Thursday, akkor még mindig ott van Sunday, vagy Monday.
Rapace egyébként remekül játszik! 7 szerepben kell most helyt állnia. Nyilván egy ilyen jellegű filmben nincs helye kimunkált drámai játéknak, a svéd származású színésznő azonban mindent megtesz azért, hogy a lánytesók karakterei egymástól jól elkülöníthetőek, megkülönböztethetőek legyenek. És még felejthetetlen szcénákra, igazi színészi villanásokra is futja az energiáiból.


A Hét nővér csordultig van hibákkal, főként a történet következetességét illetően, ugyanakkor nem is veszi igazán komolyan magát. Nem akar többnek látszani, mint ami: pörgős, ritmusos, szórakoztató, de egyszerhasználatos akciófilmnek.

65%

2017. december 12., kedd

Sweet Virginia


Bár már régi motoros, Jon Bernthal karrierje most van igazán felívelőben. A 41 éves kiváló karakterszínész rendkívül erős évet tudhat maga mögött. Szerepelt a csúcsszuper Wind Riverben, az esztendő legcoolabb mozijában a Baby Driverben, s a Shot Callerben is lehetőséget kapott, mely az igazán tökös, szikár börtönfilmek sorát gyarapítja.


A Sweet Virginia ismét egy újabb szín. Egy csendes, hallgatag, feszült, depresszív thriller, amely a ködös, felhős Alaszkában játszódik.
Nincs tehát napos Virginia. Ne is reménykedj! Esetünkben a megnevezés egy motelt jelöl, amelyet az egykori – Virginia államból származó - rodeo bajnok örökölt elhunyt testvérétől. A fickó távol a múltjától magányosan, rendkívül akkurátusan irányítja a szállót. Olykor meggyűlik a baja a betévedő balhés vendégekkel, de semmi több.
Alaszka amúgy is végtelenül nyugodt hely. 


Egy nap azonban egy idegen besétál záróra után a helyi bárba és rezzenéstelen arccal lemészárolja az ott pókerező három férfit. A gyilkos végül maradni kényszerül a városban, és Sam panziójában, a Sweet Virginiában ver tanyát.
Hamar fény derül a gyilkosságok okára, de minden másként sül el, mint ahogy azt az értelmiszerző(k) kitervelték. S így Jamie M. Dagg mozija szépen lassan egyre kíméletlenebbé és feszültebbé válik.


Elképesztő agresszió és feszkó munkál mindvégig a filmben – a felszín alatt. Frusztrálóak a képsorok, nyugtalanítóak az események. Dagg kivételesen jó mesélő. És bár viszonylag sok szálat és szereplőt mozgat a film, valójában végtelenül egyszerű a konfliktus. És ebből adódóan végtelenül egyszerű lesz aztán a megoldás is.


Nagyon érdekes a sztori, mely hétköznapi, puritán jellege ellenére is kivételesnek hat.
Mert, hogy izgalmasak a karakterek! Titokzatosak és talányosak. Bernthal nagyszerű, de a legkiválóbb mégis Christopher Abbott, aki félelmetes hitelességgel kelti életre a szociopata bérgyilkost. Lehengerlő minden egyes szcéna amelyben Abbott szerepel; Bernthallal együtt pedig iszonyúan erős párost alkotnak.
S ami szintén hozzátesz a Sweet Virginiához, az a kontextus, azaz az atmoszféra: a párás, ködös, esőáztatta Alaszka. A kis összetákolt faházikóival, jellegzetes utcaképeivel, szűkszavú lakóival, az ivókkal és pubokkal, s a nyomasztó – vihar előtti – csönddel.


Jamie M. Dagg filmje végén nincs katarzis, nincs feloldozás. Mert ez a történet csak „szimplán el van mondva”.
A direktor mindennek kellő időt hagy: főként a karaktereinek és a színészeinek. Egy ilyen drámai színezetű noir-os thrillerben pedig ez a lehető legjobb húzás, amit rendező tehet.


Végig egyenletesen fenntartott magasfokú feszültség, emberi dráma, finom karakterábrázolás, és izgalmas színészi játék.
Az év egyik legmarkánsabb thrillere!

80%

Stronger


Tudjátok: Z a hangyaEgy bogár élete. Volcano – Dante pokla. Tombstone – Wyatt Earp.
Ebben az évben pedig: Patriots Day és Stronger.
Mindkét film a 2013-as Boston Marathon-on elkövetett robbantásos terrorista merényletről szól - más-más perspektívából. Míg Peter Berg mozija a Patriots Day (Mark Wahlberggel a főszerepben) egyfajta krimi-thrillerként értelmezhető, s a csecsen bűnelkövetők utáni hajszát mutatja be részletesen, addig David Gordon Green (Joe; Ananász expressz) filmje a merényletet túlélő, de annak következményeként mindkét lábát elvesztő férfi, Jeff Bauman személyes drámája/tragédiája köré szerveződik.


Jeff válik Boston hősévé – áldozatává (?) -, a város jelszavává: „Boston Strong”. Milliók zengik a nevét, s mindenhol ünnepelve fogadják, míg az eredendően életvidám srác a poklok poklát éli át a rehabilitáció során.
Az ő traumájáról, kálváriájáról, felépülésének stációiról szól a StrongerDavid Gordon Green érzékeny, olykor könnyfakasztóan őszinte tolmácsolásában.
Dokumentarista thriller helyett tehát családi drámát és egy földhöz ragadott, de realizmusa ellenére nagyon is felemelő szerelmes filmet kapunk!   


Nem titok, hogy a Strongerben erőteljes a szándék az év kiemelt díjkiosztóin való részvételre. Egyelőre e tekintetben nem túl sikeres a film. Holott Jake Gyllenhaal közel tökéletes Jeff Bauman szerepében (még csak a Golden Globe nomináció sem jött össze…), partnere a kanadai – de valójában ukrán származású – Tatiana Maslany (Orphan Black) pedig elragadóan zseniális…
A két színész közti kémia egészen elképesztő. Elsősorban kettejük játéka az, ami feledhetetlenné teszi a Strongert. Illetve a David Gordon Green által komponált számos emelkedett, szívfacsaró – és szerencsére csak kis mértékben hatásvadász – pillanat.


A direktor fogyasztható módon tálalja a történetet, ugyanakkor nem feledkezik meg annak apró, de annál fontosabb rezdüléseiről. Nem siklik el a lényeg felett. Nem felületes, nem felszínes.
Bár még azért élnénk az Oscar-gyanúval, úgy fest, hogy Jake Gyllenhaal is – DiCaprio példáját követve – majd egy alibi alakításért és filmért fogja megkapni az arany szobrocskát – kvázi életműdíjként. 


Emlékezetes, szívet tépő könnyfakasztás.
S a maga evidenciáival együtt még elgondolkodtató is!

80%

2017. december 11., hétfő

Annabelle 2: A teremtés - Annabelle: Creation


A csapnivaló első rész után már itt is van Annabelle baba eredettörténete, amely – meglepő módon – jobb, mint elődje, sőt, egy kifejezetten ügyes kis zsánerfilm.


David F. Sandberg, első Lights go out c. mozijával bizonyította, hogy – bár még nem kiforrott rendező – van tehetsége a horrorhoz, érzi a suspense-t, és hogy óriási jump scare-király.
A direktor most is igen hatásosan sokkol, s a paráztatáson túl még karakterábrázolásra, hangulatfestésre is futja neki. 


Az Annabelle: Creation első fele – pedig az a lassúbb, lomhább etap - kifejezetten izgalmas és érdekfeszítő. Kis költségvetésű horrorhoz képest szép a kivitelezés, és noha a játékidő előrehaladtával egyre inkább érezni, hogy nagy trüváj ezúttal sem várható, Sandberg ördögi atmoszférája beránt a sztoriba.


Akad egy-egy olcsóbb jump scare, de a rendező profin használja a kliséket, Talitha Eliana Bateman személyében pedig egy karizmatikus főszereplő is a rendelkezésére áll.
A 16 éves kishölgy megkapó kisugárzása és Sandberg hangulatteremtése elviszik a balhét, jóllehet, jobban örültünk volna egy kreatívabb, összeszedettebb, kevésbé megúszós végjátéknak.


Annabelle viszont végre valahára tényleg kurvára ijesztő, a film egyes jelenetei pedig valóban a zsáner legkiválóbb momentumait idézik.


David F. Sandberg filmje nem üti meg a hasonló stílusban és „szellemiségben” fogant Démonok között – széria színvonalát, de esetenként megközelíti azt.
Legközelebb picit bátrabban, Mr. Sandberg!

65%