A Jason Reitman – Diablo Cody páros harmadik közös melója ez már, s
noha a Pszichoanyu – jájj, de
elcseszett, félrevezető cím ez már megint – nem olyan átütő, mint a Juno, mindenképp jobb, mint a középső darab, a Pszichoszingli.
Charlize Theronnak nagyon fekszenek az ilyen „átváltozós” szerepek.
Most is jó pár kiló plusszal, leharcolva, smink nélkül, csapzottan állt a
kamerák elé.
De bármennyire is irányított a
dolog, a művésznő hót autentikusan hozza a három gyerekes, mindig tök fáradt,
agyon terhelt családanya - karaktert.
Egyfajta óda ez az amazonként
küzdő – és konstans helyt álló - anyukákhoz, akik sokszor erőn felül
teljesítenek, miközben a férj inkább csak apukát játszik (mímeli a családfő
szerepét), s közel sem vesz részt a napi rutinban olyan vehemenciával és olyan
odaadóan, mint az elvárható lenne.
Reitman, azon túl, hogy esetenként azért picit túllő a célon, és
beleszalad egy-két didaktikus jelenetbe, most is nagyon érzékletes.
Íme a szürke hétköznapok, a
nagybetűs valóság: anyuka tejet fej, fel-le rohangál a három gyerekkel az
oldalán, bajlódik a házimunkával, vizelési problémákkal küzd a szülés után. És semmi
szépelgés: egy jelenet során még azt is kifejti, hogy ugyan szereti a férjét,
nem gyermekei apja volt annak idején a tuti befutó, s tulajdonképpen ló nincs,
jó a szamár is alapon döntött mellette.
Intelligens, különös film a Tully! Ráadásul a történet legvégén egy
kvázi thrillereket megszégyenítő csavart is kapunk ajándékba, ami ugyan
összességében sokat nem tesz hozzá a film mondandójához, mindenképp új
nézőpontba helyezi az addig látottakat.
A Pszichoanyu frappáns kis szösszenet. Nem zseniális, nem tökéletes,
de épp oly szerethető, mint az összes eddigi Reitman-mozi.
Hibáival együtt szerettük -
megéltük, bírtuk a különc stílusát!
Charlize Theron pedig felejthetetlen – újfent!
75%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése