Bármennyire csíptük a ’90-es évek
legvégén Guy Ritchie szuper laza, sajátos hangvételű „maffia-börleszkjeit”,
bármennyire jó a Ravasz, az agy…, meg a Blöff, a brit „szélhámos” sok
szempontból olyan, akár egy másodvonalbeli Quentin Tarantino.
2000-es évekbeli munkáinak hullámzó,
egyenetlen színvonala pedig csak még inkább ráerősít az iménti állításra.
Olyasfajta permanens megújulást,
mint Tarantinonál, nem igen tapasztaltunk nála. Sem a Spíler, sem a Revolver
nem voltak erős filmek, csupán korábbi sikereinek felvizezett parafrázisai.
És – persze ez már végképp
szubjektív ügy, de - az van, hogy mi a Sherlock-moziktól sem voltunk igazán
elájulva.
Ritchie Az U.N.C.L.E. embere c.
stílusos retró kémfilmjével adott számunkra bizakodásra okot - hosszú idő után
először. Hogy aztán az Aladdinnal ismét elveszítsen minket.
A legfrissebb Úriemberek c. mozi pedig olyan, mintha az eddigi életmű best of-ja lenne. Itt van
ismét egy csomó bohókás, keményfejű, vicces, de mégis vérszomjas gengszter,
akik sűrű „focking”-ok közepette intézik illegális ügyeiket, és
kiszámíthatatlan módon bármelyik pillanatban képesek vért ontani: fiatal
drogkereskedőket kidobni az ablakon keresztül - a hetedikről.
És ha már beidéztük Tarantino-t, a
bizonyos ablakon kihajítós momentumot megelőző látogatás a dílereknél
kísértetiesen hajaz a Ponyvaregény ominózus nagyjelenetére, amikor Jules
Winnfield és Vincent Vega vizitelnek a főnöküket megrövidítő piti gazfickóknál.
Szóval nincs új a Nap alatt, és
azzal együtt, hogy Ritchie végre ismét kurva laza, és vitathatatlanul szórakoztató,
meg Hugh Grant tényleg rohadt nagyot megy, azért az Úriemberek bántóan
önismétlő is. És ráadásul – fáj kimondani, de – feledhető.
Addig, míg tart, összességében
kellemes élmény, de sokáig nem fogunk rá emlékezni.
Nagyjából ugyanazt kapjuk, mint
annak idején a Blöffben, vagy a Ravasz, az agy…-ban, csak pepitában. De, az
angol blöffölő mentéségére legyen szólva, legalább hasonló színvonalon!
70%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése