… mégiscsak klassz lett ez, le a
kalappal! Unikális, üdítő szórakozás a film – köszönhetően a pofás CGI-nak és
az ötletes stop-motion-nek.
Szemben azonban a töménytelen
mennyiségű méltató kritikával azért azt is muszáj leszögeznünk mindjárt a legelején,
hogy hiába a rengeteg felnőttes kikacsintgatás, geg és poén, ezt a sztorit
mégis inkább a tizenéves korosztály fogja jóízűen bekajolni helyettünk. Vagyis
mindenképp okos húzás, ha a multiplexben a kölköt beültetjük „a legós
animációra”, mi pedig választunk valami testhezállóbb mozit. Mondom ezt annak
ellenére, hogy A Lego kaland felnőtt fejjel is kifejezetten élvezhető, viszont
én személy szerint a végére már kicsit telítődtem ezzel a búgócsigaként pörgő,
eszeveszetten száguldó történettel.
A legtöbb poén és emlékezetes
momentum egyértelműen az antropomorf ábrázolás kontra „lego mivolt” egymásnak
feszüléséből fakad, viszont a Warner Bros. tett arról is, hogy szinte egytől
egyig csatasorba állítsa az összes általuk „menedzselt” szuperhőst (szuperhősök
lego-gúnyában!), ami felnőtt fejjel már kicsit – bőven! – sok, de nyilvánvalóan
a kölyköket is muszáj volt valamivel megnyerniük az alkotóknak.
Tehát minden mindennel összefügg; vagy úgy is mondhatnánk – lego-s szakzsargonnal -, hogy
„minden mindennel összeilleszthető”. Nagyjából ez az ars poeticája és üzenete a
The Lego movie-nak, mely kétségkívül az egyik legbátrabb, legönreflexívebb,
legszarkasztikusabb animációs film, ami az utóbbi időben készült. Ezért, valamint
a rengeteg ötletes megoldásért és jópofa csavarért (is) jár az elismerés.
80%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése