Pablo Escobar. Az az Escobar,
aki 1988-ben a Forbes szerint a világ
hetedik leggazdagabb embere volt, s aki Rionegro-ból
a világ leghíresebb – és leghírhedtebb – kokain bárójává nőtte ki magát: Medellín, s egyben az egész világ drog-császárává.
Pablo a 80’-as évek derekán a világ kokainkereskedelmének a 80%-át
tartotta a kezében. Évente 22 milliárd dollárt fialt neki a „biznisz”, és hát –
ahogy a film is megemlékezik személyiségéről -, abban rejlett felemelkedésének titka, hogy akit lehetett, megfélemlített – vagy hidegre tett.
Escobar kegyetlen gyilkos volt. Farmján, a Hacienda Nápoles-en gyakorta tartott zártkörű partikat, s ezen
partik alkalmával - kvázi "szórakoztató" attrakcióként - előszeretettel fojtotta a ház medencéjébe a számára nem
kívánatos figurákat. Ilyen csávó volt Pablo
Escobar. Brutális és ellentmondást nem
tűrő. De amellett, hogy minden kétséget kizáróan pszichopata jellem volt a
fazon, akadtak azért emberi, humánus megnyilvánulásai is. Pl. a drogból „nyert”
vagyonával házakat, mi több, negyedeket építtetett a szegényeknek, s szociális érzékenységének
hála számos rászoruló családot menekített ki a mély szegénységből, hatalmas
pénzösszegeket ajándékozva nekik.
Sajnos a Loving Pablo, a szerető, Virginia
Vallejo könyvéből készült filmadaptáció csupán a felszínt karcolgatja. Escobar összetett, ambivalens jellemének
bemutatása kimerül egy-két családi jelenetben – igen, a családhoz, mint minden
valamirevaló gengszter, a kolumbiai drogbáró is nagyon ragaszkodott -, s a
fickó kíméletlen, véres, erőszakos tettei is csak felszínesen jelennek meg.
Mindent nyilván képtelenség volt
belezsúfolni 2 órába. De épp ezért - a komplexitás hiányában -, a Loving Pablo sajnos túlságosan
súlytalanná – és ami a legnagyobb probléma - tétnélkülivé válik, főként a
végjátékra már.
Javier Bardem szenzációs, Penelopé
Cruz ismét régi fényében tündököl, de a tévéfilmes megoldásokat és az
alkotás hangsúly-tévesztéseit még e két kiváló színművész zseniális játéka sem
tudja semmissé tenni, vagy feledtetni.
A rendező, Fernando León de Aranoa (a kitűnő Egy tökéletes nap írója) igyekezett
mindent megtenni azért, hogy a nézők számára élvezhetővé tegye az általa
adaptált forgatókönyvet, ezúttal azonban mégsem sikerült neki a bravúr, s
inkább „csak” ügyes, de nem túl jelentőségteljes melónak, egyfajta
ujjgyakorlatnak hat a film. Ami lehetett volna sokkal nagyívűbb, sokkal átütőbb
is. Főként két ilyen nagyágyúval a főszerepben. Akik nem mellesleg, tényleg
erejük teljében voltak a forgatás során…
65%
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése